In medias rest
- Te Vito, mégis mi a szar ez?
- Mi lenne? Metadon.
Kár volt kérdeznem. Mégis mire számítottam egy elvonón levő,
ex-drogfüggőtől? Aki helyett a kollégák rendszeresen hugyoznak csinos kis
kórházi üvegcsékbe, pár euró fejében, baráti alapon. Cinkos húgyszag a tengeri
levegőben.
Meg kell hagyni, egy pillanatra megállt kezemben a
nemzetközi szabványra tervezett, négyágú villa, de a furcsaságokra fél szemmel
kacsintó tapasztalat hamar újra mozdította a tagokat, s motorikusan tolták
tovább pofámba az olívaolajban tocsogó falatokat. Eleve gyanús volt a buzgalom,
amivel ebédelni invitált, a megszokott sonkás panini helyett házi kosztra nemet
mondani viszont vétek. Na jó, nem ezért kötöttem ki a garzonban. Magamra
vethetek csupán, hogy most bő három deci klinikai droggal szemezek a carbonara
fölött. Annyi baj legyen!
Sosem tudom hova tenni a fiút. Mármint a Vittoriót. Vagy összeroppant
zseni, vagy velejéig romlott, zsigeri őrült. Ki tudja? Annyi biztos, hogy a
kemikáliák omladozó tornya mögött valami elképesztő természetesség lapul meg,
ami fittyet hány az évszázados hordalékként ránk ragadt konvenciókra és
normákra. Ösztönlény, de nem a primitív fajtából. Órákig képes esztétikáról, az
élet mély-filozófiájáról beszélni, és nem csupán könyvekben lelt, tanult
„okosságokra” támaszkodva, hanem saját tapasztalataiból, savanyú, verejtékes
életszagú emlékekből merítve. Megrázó képeket fest elém, amiket tudom, hogy
végignézett, végigélt – engem pedig a hideg ráz. Másodpercekkel később az
arra sétáló, gyanútlan olasz díva felháborodott elképedésére, farkát markolászva
a legválogatottabb szexuális ajánlatokat üvölti, hányféle pózban, mennyi
nyállal és egyéb testnedvvel tenné magáévá a nő valamennyi nyílását. Én elvörösödök, ajkaim elfeledkeznek a köztük füstölgő cigarettáról,
s szám sarkára ragadt, lógó koporsószöggel bámulom a jelenetet. Csak, hogy újra
a nyomorban sarjadó élet virágai nyíljanak Vito mondatainak talaján. Mindezt a
legcsekélyebb rendszer nélkül.
Nagyjából egy hónapja érkezett a céghez, a feltételes
szabadlábra helyezés egyik velejárójaként. Birtoklással kapták el – megint.
Most éppen speed volt nála, pár grammnyi. A testében hordozta a többit, oldott
formában. Megfuttatta a rendőröket, de cefetül! A pályaudvartól tíz kilométeres
kört leírva tudták csak nyakon csípni, amikor a lélekszakadva loholó test
egyszer csak felmondta a szolgálatot, és prózai egyszerűséggel összecsuklott,
mint a bicska. Pár hónap jó magaviselet után szabad lábaira helyezték, amiben a
nyolc órás munkaidő is feltételként szerepelt. Az Axis pedig ilyenekre
specializálódott.
Persze Nápolyból érkezett Toscanába, honnan máshonnan?
Egyszer esküszöm, megnézem magamnak azt a várost, annyi különös lény él egy
helyen, saját, furcsa nyelvét beszélve, hogy belépőt szedhetnének, mint
egy vadasparkban!
Vitót azonnal beosztották a kertészethez, miért is ne? Logikus,
hogy egy súlyos tudatmódosítókkal terhelt, idegileg labilis, nápolyi
vehemenciával felturbózott tesztoszteronbombának motoros kaszát, metszőollót,
láncfűrészt adunk a kezébe, meg egy böszme nagy platóst a valaga alá, hadd
szórja a város népét! A tapasztalatok ismét nem engedtek meglepődni. De eddig
semmi zűr, ráadásul meglehetős faszagyereknek bizonyult, akivel ki
lehet jönni; főleg, ha nem tol túl nagy adag anyagot.
Ma reggel nem voltam boldog, mikor vérágak
közt rángatózó szembogarai össze-összeakadtak a hajnali kipufogógázok keltette
bárányfelhőkkel. Kézfejei mintha egy Liszt zongoradarabon gondolkoztak volna,
ujjai megannyi apró kalapácsként lüktettek, s a szája sarkán megcsillanó
nyálhabcsók árulkodóan kacsintotta: jó hétvégénk volt fiúk! Fasza.
A sofőrködést minek bízná másra? – úgyhogy kilencvenes
tempóban szeltük át az óváros macskaköves sikátorait. A nyitott platón szánkóversenybe
torkolló szerszámlavina néha a tarkónkba csapódott, majd a hátsó ajtónál
torlódtak egymásra, miközben Vito felváltva anyázta, kurvázta, és küldte
melegebb éghajlatra a hajnali idegroncs-derbi többi versenyzőjét. Orrhosszal
nyertünk, annyi szent.
Ennyire még nem vártam, hogy megérkezzünk a tetthelyre.
Majdhogynem a földet csókoltam meg, mikor kiestem az Iveco anyósüléséről a
repedezett járdára. Szinte felocsúdni sem volt időm, a Napoletano már serdült is
az út közepére, hogy recsegő rükvercbe taszajtsa a masinát, és nyélgázzal áthajtson a szűkös kapubejárón. Nem szívesen tettem volna oda a
kezem a fal és a visszapillantó közé, sokat mondok, ha azt állítom, volt 2-2
centi hely.
- Kurvaélet, Vito! Mi van veled?
- Niente, niente....Semmi. Semmi, semmi semmisemmi...na
pakoljunk, sose végzünk!
- Mit szedtél?
- Semmisemmi...semmiség...Csak egy kis kokaint...
- Ó, faszom!
Remegő kezekkel vakarom elő oldalzsebemből a Drum zacskót,
ráragasztott cigipapírral; a szűrő nem is érdekel. Üssön, mert ütnie kell!
Nikotint! Kátrányt! Ép eszet!
Nem festett túl jól a helyzet, hisz egész álló nap e mellé a
bepörgött mediterrán mellé zárt a sors, méghozzá testközelbe. De legalább a
fűrészekre nem lesz szükség. Az hiányozna még! Mélyre szívom a nyers
dohányfüstöt, érzem, ahogy felsikoltanak valaha rózsaszín hörgőim, és sípoló
tüdővel nyúlok a hevederem után. Csak minél távolabb ettől az állattól!
Komótosan teszem a dolgom, nem kerget a tatár. Legalábbis engem.
Tizenegyre kihajtotta a gépe lelkét, s összeolvadt műanyag
alkatrészek megfeketedett masszája fölött zihálva pihegett a platón. Mintha
múlna a szer, nem, fiú? De, múlik.
Gyorsan felszórtam mellé a maradék cuccot – mielőbb tűnjünk
innen, mielőtt feltűnik valakinek, hogy be van állva, mint a gerely!
- Vezetsz?
- Á...kizárt.
- Akkor csússz át a másik oldalra! – löktem az
anyósülésre begőzölt kollégám.
- Tudsz enni, Vito? Vagy csak egy kávé?
- Nem, nem. Menni fog. Ugorjunk föl hozzám, itt lakom
kétutcányira. – csillant föl a szeme.
- Nem tartom jó ötletnek.
- Összecsapok valami tésztát. Jobb lesz, mint a kurva
szendvicsek állandóan.
- Va bene...- és indítottam, miközben a fiú feje oldalra
bicsaklott, és valami távoli emlék köré fonta agyát a kokacserje sűrített
gyermeke.
Leparkoltam a betontömb-szerű lakópark hátuljában, s a lépcsőházig
már úgy kellett támogatnom a szerencsétlent. Még jó, hogy a félemeleten bérli
ezt a lyukat! Ha lehet, még az én rózsaszín álomvillámnál is szegényesebb. Ágy,
asztal, két szék. Tévé és mikro. Minimál-luxus, huszonnyolc négyzetméterre
zsúfolt Dolce Vita.
De egy olasz akkor is tud spaghetti a la carbonara-t főzni,
ha gyakorlatilag öntudatlan. Úgyhogy húsz perc múlva az asztalon gőzölgött a
kupac tészta, illatos szószban tocsogva. Megváltás.
- Kérsz belőle? – néz rám a mutatós metadon-befőtt fölött
a záptojásszínű arc.
- Kösz, de kihagyom.
- Te tudod.
- Igen, azt hiszem, tudom.
- Több marad nekem! – és ráhúz az üvegre.
A tésztagőzben felsejlő abroszkockák tükörképe pepita
rémálmot vetít a közénk ékelt tudatmódosító falára, és Vito merev izmokkal
emeli a gépies kielégülést cserepes ajkaihoz. Opálos szemeiben a jobb híján
megnyugvása jelenik meg, és egy kigördülő örömkönnycsepp képében vetíti előre a
szomorú véget. Szomorú? Belülről biztos sokkal mutatósabb.
- Tudod, egyszer, még Nápolyban...
Nem tudok a mesére figyelni. Csak nézem ezt a magas, kék
szemű, gyárilag napbarnított emberi roncsot, és azt hiszem szánom. Nem az
embert, a nyomorát, vagy a függőségét. Hanem az elkallódást. Hagyta, hogy
megtörje az élet. Ez a legnagyobb hiba, amit ember elkövethet.
