Az ifjú Halász és a tenger

avagy Szevasz, ficsúr!

Il borgo con sedia bianca

Elkéstem? Nem, még van idő, de ki tudja, milyen állapotban van a pályaudvar, épp rakják össze hamvaiból.

Gyűlölök rohanni, mégis erőltetett menetben igyekszem a vasútállomás felé a somogyi megyeszékhely lejtős aszfaltján, mikor egy ismerős figurába szaladok, aki frissen formázott frizurával lépked a túlsó járdán. Utána fütyülök, meg is fordul:

- Hát te hova mész?

- Székesfehérvárra.

- Minek?

- Peca születésnapjára, koncertek lesznek a volt munkahelyén.

- Mennyire sietsz?

- Mert?

- Megyek Pestre, ha gondolod, gyere velem!

Kapva kapok az alkalmon, mert ízletes MÁV-levegő, andalító zakatolás ide, vagy oda, mégis kényelmesebb egy cimborával utazni, négy keréken, mint sokad-magammal vasparipán. A kis piros, BZMOT fedőnevű dízel-gőzös nem az álmok álma. Gyors egyeztetés a telefon hullámain és elfogadom az égi áldásnak is betudható ajánlatot.

Autókkal tömött minden sáv, igyekszik haza fejér népe gürcös munkahelyéről, mikor betoppanunk a belvárosba. Szerencsésen kikötünk a taxiállomásnál, olyannyira szerencsésen, hogy Peca épp itt vár a falnak dőlve, széles vigyorral felcicomázva. Viszontlátás öröme, búcsúcigaretta a sofőrrel, majd irány egy kávé! Művész Kávézó... Sokat sejtet. Sebaj, csak erős legyen az a fekete!

Biztos, ami biztos, duplát kérek, Peca úr pedig koffeinérzékenysége miatt teát. Öregszünk talán, hogy délután háromkor nem sörözünk, mint a többi vendég? Meglehet. Megfontoltságnak nevezném; már ráérünk. A kávé tényleg fasza, úgyhogy a kényelmes kanapén utólag és előre ajándékozzuk egymást születésnapi célzattal. Persze könyvek cserélnek gazdát. Mi más?! A nap programját is vázlatban kapom: eszünk valamit, sört főzünk, aztán úgyis jönnek Guruzsmáék. Nagy rész kocsival, Timúrt majd a buszvégen kell összeszedni. Ügyvédelve. Lessük csak meg azt a sörfőzést!

Teli szájjal vigyorgok a sosem látott városra, miközben orrlyukaimból gondosan kezelt teve-dohány füstje szivárog. Szeretek ismeretlen közeggel ismerkedni, megcsócsálni, kiköpni és lesni, mivé válik, miután jól szétrágtam és az aszfalton, darabjaiban hever előttem. Milyen íze, szaga van? Miféle nyelvet beszél? Meglássuk.

A házi főzde egy csúnyácska utca zárt udvarú házánál foglal helyet, ami szimpatikus. Szántó „mester” úgyszintén. Valami indokolatlan, mégis érthető életöröm mosolyog a homlokán, miközben az eszközöket próbálja elővakarni a PVC-dézsából. Váltunk pár tapogatózó történetet, amiből leszűrhető az ingerküszöb és a humorérzék, amolyan szimpátia-ismerkedési célzattal. Úgy érzem, nem vagyunk rossz helyen. Megismerkedek a komlózás alaprejtelmeivel, a mézsör receptúrával, közben elrágunk pár sodrott bagót.

Gyülekezik a többi sörfőzésre érkező, szervező és segítő is, s tőlük kapjuk a feladatokat. Nem igazán értem, de szívesen segítek – eleinte. Aztán kezd kicsit kötelező jelleget ölteni a dolog, ha már szívom a levegőt, tegyem már odébb ezt a böszme padot. Meg vágjam le a borostyánt. Oké. Megkóstoljuk a sört is?

Akad itt egy fiú, akit nemigen állok. Feltesszük vele az eső elleni megóvást célzó takaróponyvát, ami köztudottan nem vízhatlan. És még hasa is van.

-  Ugye jó lesz? – szegezi a kérdést.

-  Hát – mondom – szerintem be fog ázni.

-  Ne legyél már ilyen pesszimista!

-  Csak realista vagyok.

-  Nem, a realista megpróbál örülni a dolgoknak.

-  Az az optimista – vág közbe Peca úr – és ő a legnagyobb hülye a Földön.

-  Akkor is jó lesz! – kapaszkodik vissza a magabiztosság nyergébe a makacs örömködő.

-  Oké, legyen neked jó. Én csak a tapasztalataimból indulok ki, és azok szerint be fog ázni.

-  Te nagyon boldogtalan ember lehetsz, ha mindent ilyen sötéten látsz.

-  ??????????????????? – erre mit lehet mondani? Semmit. Ostoba.

A mézsör mindenesetre finom, aztán vesszük a kabátot, és további sörök felé vetjük a lépésirányt. Ki ez a pöcs? Peca sem tudja. Jobb is. Győzöm visszacsukni a bicskát a zsebben.

Hogy lehet így élni?

A Művész Kávézóban megsűrűsödött a nép, azért akad egy szép, dupla sörpad az ajtó mellett, ahová párás üvegeinket markolva lehuppanunk. Ismerősök köszönnek felénk, de csak cimborámnak, s jómagam, mint szerény árnyék, láthatatlan barát simulok a repedezett vakolatba, mintha nem is léteznék. Az ötödik után megelégelem: Szevasz! – köszönök a ficsúr után. Zavart fejforgatásokkal keresi a forrást. Mi-mi-mi? Nagy nehezen csak kapok egy Hellót.

Félig fakult üvegem mellett, a periférián látom, amint egy cigánycsalád beoson a kricsmibe. Két faszi, két nő, meg egy pulya. A vendégsereg szemmel láthatóan összerezzen: most mi lesz? Mi lenne? Isznak ők is, oszt ha nekiállnak békétlenkedni, lesztek rájuk elegen, nem? Úgy tűnik nem. A nagydarab, frissen megismert srác nem akar bemenni a kiürültséget orvosolni, mondván, nem kell a balhé. Ne már, gyerekek! Mi lenne veletek Somogyban?

Indulni kell, Timúr busza mindjárt befut. Cihelődnénk, mikor odalép az asztalhoz az idősebb barna úr, hogy:

- Rokkerek! Mostakkó énekejjük el együtt a Metallikától a Nátingelzmedört!

Csend, majd koccintás, magamban röhögök, de nem várhatunk a fejleményekre, mert a busz érkezik. Annyit még elcsípek, mikor összekap a szentcsalád, s az asszony „Dik!” felkiáltással elborítja a mellettünk álló, üres asztalt. Ejj, ne rezegjetek, Alba Régia gyermekei! Nem hordára való cigány klán, csak egy negyed família.

Bencze úr tarka tettvággyal lendül felénk a buszról, majd hamar a 8-as műhelybe indulunk, markomban kis gitárcombo, méretéhez képest van benne súly. Harsány röhögés, és a viszontlátás őszinte öröme kísér bennünket a célig, ami kifejezetten jó előjelnek tűnik az estére nézve.

Az első korty Royal meggyőz, hogy inkább a drágábbat kell venni, ha tetszik, ha nem; ez a sörnek nevezett lötty istentelenül pocsék. Jönnek-mennek az emberek – vagy kezdemények csupán? – s teljesen rákapok, hogy mindenkinek feltűnően odaköszönjek. Mert úgy tűnik, errefelé nem szokás az ismerősök ismeretlen ismerőseit üdvözölni. Nehogy már annyiban hagyjam! Hol vagyunk, Erzsébetvárosban? Amúgy kilencven százalékban deszkás kinézetű az összetétel. Némelyiken vagy forró naci van, vagy egyáltalán semmilyen. Az utóbbira szavazok, Timúr váltig állítja, hogy hordanak ezek gatyát, csak rövidet. Neked legyen igazad!

Megérkezik a csapat, cuccolás után némi házi cseresznye, a magozott, folyékony fajtából. Peca lassan de biztosan elázik. Elvégre ma született a bárány! Vagyis ma tartja az ünnepet.

A Lepra is beszalad, erős késéssel, de hamar neki is állnak a produkciónak. Ezt azért végignézem. Kőpunk, a nyolcvanas éveken felnőtt, kilencvenes éveket túlélt kicsiny zenekarokat idéző stílusban. Zajos is, egyszerű, meg hiányzik belőle a hírnévből szopott nagyképűség. Mintha Barcson lennék, bő tizenpár esztendeje, ahol a helyi banda tolja ugyanezt az arcomba. A nosztalgiafaktornak és a szándékosan tűrhő, mégis humoros szövegeknek köszönhetően abszolút pozitív élmény. Az utolsó nóta fájó, minimál disszonanciája pedig simogatja a lelkem. Peca úr már a színpadon búcsúzik tőlük. Hát hogy lehet így élni?

Amíg a Guruzsmás hangszerel elbeszélgetek az új ismerősökkel, majd elmarva egy újabb komlóitalt betámadom a színpad környékét. Hoppá! Kezdődik a mulatság! Vaskos a felhozatal. A régi számok is ütnek, az újak még inkább. Fasza a műsor, oldott az összkép. A zene pedig iszonyatosan karcol! Be is gyűlik rá az eddig kint ácsorgók nagy része. Meglep, hisz az eddigiekből sokkal közönyösebb reakcióra számítottam, de úgy tűnik, mégis értik a fiúk-lányok: ez nem pesti zene. Nekik, róluk szól. Szavak nélkül. Az eddigi bulikon nem tapasztalt mocorgást is sikerül kiváltani, néhányan bizony derekason bólogatnak, pörögnek a húzósabb tételekre. Nem ám ücsörögve hümmögünk! Tagokba kívánkoznak ezek a hangok. Hogy is van? Folk-pantera?

Némi hatásszünet a harmadik fellépő előtt, belassulnak az események, bár lehet, hogy csak a fáradtság és a tompító jellegű árpamaláta ütött be. Mindenesetre mosogatórongy ül az agyamra. Azért igyekszem körbekérdezgetni a jónépet, ugyan már, mi is a vélemény? Pozitív a válaszkupac.

Peca úr a felismerhetetlenségig eltűnt, némi vadászmester-láz vesz erőt rajta, csak boldog porhüvelye körvonalazódik hazajáró szellemként hol itt, hol ott a helyiségekben. A pultnál ácsorgok, mikor bal fülemre odacsap a metál-core, az ajtóból elnézegetem egy darabig a műsort, de a Stay Wolf nekem nem… oké, profi, az alsógatyára vetkőzés valami paródia lehet; tudják, hogy spanyolviaszt nem szarnak. A műfaj tisztes iparosai, öt-hat ember privát őrjöngése kíséri őket útjukon. Doktor úrral megállapítjuk, hogy ezerszer hallhattuk ezeket a zenei fordulatokat, de talán nem is akarnak többet. Salieri mester szelleme legyen velük!

Nehezedő tüdőlebenyekkel zihálom befelé az újabb dohánycsipeteket, középtempóra veszem az alkoholbevitelt is. Messze még a hajnal – pláne a reggel! Viszonylagosan tiszta elmével sikerült is szállást keríteni, Doktor úr párja – nagy meglepetésemre – helyi erő, a buszig eldurmolhatok náluk. Guruzsmásék elbúcsúznak, a szintén zenész sofőr, Tamás bátya még Szolnokra kell utazzon, megértem, hogy menne már.

Órák telnek el a kanapén, filozofálunk, mint az állatok. A pajtatáncot intéző „lemezlovassal” lehetetlen szót érteni, vagy a türelmem kopott el. Leszarom, De mi az a keresztény Európa? Szülés utáni depresszió? Mennymá’! Húbaszdmeg…azt hiszem rám férne némi vízszint, behunyt szemmel.

Stációról stációra

Gyalogkakukkok az éjszakában, de legalább nem filozofálunk tovább. Kiégett a relé, nem tudnék több érv-nyulat előkotorni a lyukas seggű agyam cilinderéből. Megnyugtat, hogy csak a főút mentén kell visszataláljak a buszmegállóhoz – bármilyen tájékozódást kizártnak tartok visszafelé.

Jön szembe a hajnali bogárnép, csupa lelkes részeg ízeltlábú; nem kedvelem a jópofizást. Azt hiszem mogorva paraszttá váltam az elmúlt fél órában. Rovarirtót köpök rájuk, kevés értetlen antipátia a válasz. A túlparti buszmegállóban telefonáló ember-kocsonya majdnem elővéteti a bicskát, de a türelmem méretesebb a virtusnál. Hagyjuk má’, úgyse érdekelsz, gyökér!

Irány a felső középosztály! A kálvária sorba rendezett kődobozai mentén a tizenkettedik stációnál fordulunk a vaskapu felé. Egy vasalódeszkával osztom meg a levegőt, a kanapé kényelmes, elhárítom a felajánlott takarót. Kanász vagyok, elég a magamra terített kabát. Amúgy is meleg van.

Telefonra riadok a kétórányi ájulásból. Rohanva öltözés, kulcsot a helyére, irány a távolsági gyorsjárat! Peca urat visszahívom, dadogva aggódik, megnyugtatom: minden oké. Elérem a buszt. De hol a kabátja? Ebben nem tudok segíteni.

Utolsó szál gyufa az első cigarettához, megfontolt mozdulatot kíván. Viszont a megszokás folyamatokat indít el, amik baljósan morgolódnak bennem. Hiába kutatok egy nyitva levő kávézó után, az Alba plázában pedig nincs WC(?). Na ilyet se láttam még. Mire elérem a megállót kiszellőzik a számból az éjszaka sűrű levegője, s csodák csodájára a buszos resti nyitva vár. Szemből indul a járatom, kihasználom a maradék hat percet.

Egy kávét kérek szépen. Presszó. Két cukor. Nem kell tejszín! Gallér mögé lököm, mintha kommersz rum volna, majd a csodálkozástól és fröccstő kocsonyás szemű két törzsvendég bámulatában úszva berontok a budiba. A belső ajtón még a kilincs se működik, szerencsémre nem zavar meg senki a szeánszon.

Mérhetetlen megkönnyebbüléssel lebegek a megállóig, be is fut a járat. Leperkálom a hazajutás árát, majd a sofőr mögött bevackolok. Siófokon térek magamhoz először, meglepően pihentető a zötykölődés. A buszvezető osztja a népet rendesen: fürdőből hazatérő kisnyugdíjas legyen a talpán, aki Igalban fel tud szállni!

- De nekem nem kell fizetni!

- Ez gyorsjárat, pótdíjas.

- De igazolványom van.

- Mögöttünk jön a kék busz, az ingyenes.

- Ohh, abban már nem bízom.

- Akkor százötven forint.

- De nekem nem kell fizetni…

- A tököm…várja meg a másikat!

Ajtó zárul, a sofőr még dohog, de csak a következőig, ott újabb közelharc az értetlenség meszes agyú rémével. Persze a Pestre járó elit-buszos lenéző stílusa kikönyököl a száján. Parasztok vagyunk neki mindnyájan.

Lekászálódok végre, s az utolsó pár lépést szenvedem. Furcsa íze volt ennek a fehér várnak. Nagyváros, ami rég nem „vidéki”. Azért megérte. Az utolsókat rúgva lelököm a Marten’s-t , karosszékbe huppanva gyújtok egy megérdemelt halálrudat, és hagyom, hadd ülepedjen a tegnap. Még az is lehet, hogy megírom.