Volt nekem egy nagyon kedves szomszédom, egy szépnek nem, ám
csinosnak is csak a legnagyobb jóindulattal és elnézéssel nevezhető leányka.
Igazából nem is mellettem, hanem velem szemközt lakott, a kínos közelségben
tornyosuló szomszédos panelház egyik felém eső, erkéllyel rendelkező
szobájában. Ám mégis ismerőseim közé sodorta a szerencsés véletlen – ha
megölnek sem emlékszem, hogyan ismerkedtünk össze. Azt hiszem közös barátok
révén, vagy valami hasonló profán és átlagos átfedésnek köszönhetően. De nem is
igazán lényeges.
Elég gyakran sikerült beszédbe elegyednem vele, néha csak a
magam szórakoztatására, néha pedig kényszerűségből, mikor megszólított a
szomszédos erkélyről, midőn a reggeli kávé-cigaretta szent biumvirátust
igyekeztem tettetett élvezettel elfogyasztani a szabadban reggelizés illúzióját
kínáló beton-balkonon.
A leánykát Kálváriának hívták. Teljes nevén Lebensraum
Kálváriának. Buzgón állította magáról, hogy zsidó, és ezt a tényt büszke héber
létének minden tettével igyekezett igazolni. A gázai helyzetet napi szinten
nyomon követte az interneten, kiállt a ciszjordániai zsidó telepek mellett,
héberül imádkozott (pedig mintha azt is említette vón’ egyik hajnali erkélyjelenetünkön,
hogy ateista…nem figyeltem).
Aztán egyszer, kissé ittas állapotban elmesélte, hogy
valójában sváb. Valamelyik baranyai kis faluból jött ide tanulni, s itt ragadt.
A nagyapja volksbundos volt, és elítélték, mert részt vett a falu zsidóinak elhurcoltatásában,
meg effélék. Szegényt biztos gyötörte a bűntudat, mert krokodil méretű
könnycseppek szántották végig az alapozórétegektől sivatagra hajazó arcvonásait,
így inkább nem firtattam a titkait – noha az én családomban is gyakori a sváb
vérvonal. Nem hiszem, hogy meg tudtam volna győzni arról, hogy őseink tetteiért
nem tartozhatunk felelősséggel, mert nem mi követtük el őket. Ahhoz túl ittas
és túlontúl feldúlt volt.
Amúgy is elég meggyötört és sérült lélekkel rendelkezett
szegényke. Hajazott a feminista eszmék felé orientálódni – ebben manapság semmi
meglepő nincs, mondhatni: ez az alap egy nőnél – és a nehéz érvényesülésének
okát is a nemi diszkriminációban látta. Nőként nem engedik szóhoz jutni,
bizonyítani – bizonygatta. Ekkor már megkérdeztem tőle, miután első cigarettám izzón
gyöngyöző végével a másodikra gyújtottam, hogy ugyan mesélje már el nekem: a
Vén Európának mit jelent az elnyomás? Mert, ha teszem azt Etiópiában látta
volna meg a napvilágot, és egy éves korában levágják a csiklóját, megértem, ha
felháborodik rajta. Vagy bő kétszáz évvel ezelőtt, ha Párizs piacán kell halat
áruljon, nyolc lurkó nevelése mellett, alkoholista férje ütlegeléseinek
tarkálló jeleivel mosdatlan arcbőrén (amihez az igazat megvallva sem időben,
sem pedig térben nem kell ennyire messzire menni példákért), akkor elismerem,
hogy sorsa mostohaként bánik vele. Másfél diplomás, önálló, egészséges, pláne
kitartott huszonévesként azonban kissé visszásak a jajongások. Nem sértődött
meg nagyon, csak sarkon fordult és ott hagyott, majd alig egy hét múlva újra
hajlandó volt szóba állni velem, így az erkélyjelenetek folytatódtak, mintha mi
sem történt volna. S én, mint Cinikus Rómeó álltam a plátói viszony elébe
újfent.
Fenébe! Azt el is felejtettem megemlíteni, hogy Kálvária
művész volt! Amolyan minden lében kanál, polihisztor poliészter. Elsősorban
festőként tevékenykedett, és a „szerencsés” kevesek egyikének mondhatom magam,
aki látta a kiállításainak valamelyikét, abban a kis művészkocsmában, ahová
csak az olcsó sör miatt jár a rendes ember gyermeke. A rendetlené meg pláne.
Fakezű egy teremtés volt, meg kell hagyni. Ötlettelen, klisékben dúskáló,
egyéni hangban szegényes műveivel nem váltott ki különösebb hatást a
közönségéből. Nem véletlenül.
Mellesleg énekesi babérokra is igyekezett igényt tartani, s
ezt a szomszédi sínylették meg leginkább. Gyakran volt szerencsém szolmizációs
gyakorlatok közben tetten érni a kezdő teknővájók bárdolatlan és esetlen munkáját
imitáló fahangját, amint a nyitott műanyag ablakon a szabadba távozik, halálra
rémítve a játszótéren dolgát végző kóbor macskákat és hajléktalanokat. Nem
sírom vissza azokat a reggeleket.
Ráadásként természetesen az irodalomban is próbára tette
magát Kálvária – s könnyűnek találtatott. Egyszer rám testált egy adag
novellát, amiket írt. Miért épp nekem? – örök rejtély. Nem volt mit tenni, el
kellett olvassam, végig kellett szenvedjem magam mind az 50-60 oldalon, amiket
volt szíves az örökkévalóságnak papírra okádni. Meg vagyok győződve róla, hogy
diszlexiával küzdött. Ötlettelen és patetikus kis monológok voltak, abszolút
fölösleges időpocsékolás. Mintha csak festette volna őket.
Az észrevételeimet megtartottam inkább magamnak; majd rájön
magától! – gondoltam. Annyit mondtam csupán, mikor a véleményemet kérdezte,
hogy dolgozzon még kicsit a dolgon.
Míg nem egyik balkon-komédiánk tragédiába nem fulladt, s
megrontotta a kapcsolatunkat. Magyarán mondva: másodjára is megsértődött. Ezúttal
végérvényesen. A kiváltó ok annyi volt csupán, hogy a szokásos sirámai új
vizeken találtak maguknak süllyedőben lévő csónakot, ebbe szálltak be, s
integettek felém a hajótöröttek kétségbeesett halálfélelmével. Kálvária
kijelentette, hogy rossz korba született, ezért nem érti meg senki. Egyszerűen
nem ide való.
Ismét megemeledett a szemöldököm íve, s mélyet kellett
szippantsak a sodort dohányrúdból, mielőtt válaszra nyitottam a szám. Így
sikerült némi tapintatra hasonlító ízt csempészni a mondanivalómba. Miszerint
ilyen nincs. Sokan hiszik, hitték (mint jómagam is egy időben), hogy nem
megfelelő korba születtek, máskor vagy máshol kellene élniük. De ez nem igaz.
Nem véletlenül van az ember ott és akkor, ahol földi porhüvelye születésekor az
édesanyjából elsőként kikandikált. Vagy amerre az élet dobálta. Amiért másként
érzünk, az a bizonyos fokú nosztalgia, amit –meglehetősen foghíjas –
ismereteink generálnak a múlt bizonyos szegleteivel kapcsolatban. Ez valahol
érthető is. De itt és most kell valamit letennünk az asztalra, amíg még
vagyunk. Utána nehezebb, sőt: lehetetlen! Ha mást nem, hát annak a bizonyos
áhított múlt-darabkának az értékeit mentsük át, állítsuk szembe őket a jelennel,
vigyük tovább, éljük meg; vagy építsük be a világunkba, amit teremteni
kívánunk! Visszanyúlni ugyanis bárki képes, visszatérni senki. Ostobaság is
volna nap, mint nap agonizálni, és kotlani a gondolat megzápult tojásán, hátha
kikel egy időgép-fióka, ami csonka szárnyain visszaröpít a vágyva vágyott
érába. Kisgyerekeknek szokás ilyet mesélni, esténként, ha nehezen ül rá az
álmosság tapasztalatlan kis szemhéjaikra. Szóval a siránkozó tépelődés helyett
ott és akkor teremtsen mindenki értéket, ahol, pláne amikor létezik! Ha pedig
ilyesmire nem képes, akkor felejtse el az ambíciókat, ábrándokat, s lépjen
tovább! A toporgás nem vezet semerre.
Az utolsó mondat végén ismét rászippantottam a cigarettavégre,
s kimerülten fújtam ki a füstöt. Kálvária se szó, se beszéd elviharzott.
Hatalmasat reccsent mögötte a műanyag ajtó, halványan végig is szaladt egy
repedés a hőszigetelt üvegen.
Azóta nem találkoztunk. Állítólag férjhez ment, és gyereke
is van már vagy kettő.
Nem is tudom, hogy jutott épp most eszembe. Furcsa kis lény
volt, mint egy tömörített, sűrített valóság, két lábon járó kortünet. Egy egész
generáció közös vergődésének elferdített kivetülése, mintha mindaz az ezerféle
gyötrődés és kétségbeesés, ami mindenkiben benne motoszkál bizonyos mértékig, együtt
és egyszerre, általa öltött volna testet. Elpuhult és kétségbeesett kis
meghasonulásunk tünet-együttese, három napos csodát váró tétlenségünk,
szimbólumok sűrítménye, a magába harapó Kálvária.
Már nem is vagyok benne bizonyos, hogy valóban ismertem. Létezett?
Muszáj…különben ki beszélt hozzám azon a pár négyzetméternyi paneldarabkán
reggelente?
Hogy mondják magyarul, hogy Lebensraum…?
