Tükörbe bámul, nem púderral festi arcát. A kocsmába készül,
fellépése lesz. Minden találkozás egy fellépés. Izgul. Sört vesz ki a hűtőből.
Grimaszol egy sort a fürdőben. Megigazítja táskás szemeit, köhint, gondosan
csukja az ajtót és ritmusos léptékben indul a városba. Nem hallgat zenét,
fülel, keresi a viccet az őt körülvevő nyomorban.
Ő a vicces fiú. Neve van és
poénjai. Többet nem tudunk róla. Nem akarunk. Neki nincsen magánélete, sem múltja,
sem problémái, sem neme… ő vicces. Eszköz a társaságban. Olcsó nevetésekért
vetkőzi le emberségét. Mosolygó szellemként szürcsöli az ajándéksört a
sarokban. Az asztaltársaság kinevette magát, vele már senki nem beszél.
Szeretne közéjük ülni, ott van és mégsem, túl olcsón adja magát. Biztonságosan
betakarózik a gyorsan szerzett, ellopott jókedvvel. Hitegetik őt az elévetett
harsány vigyorok; szeretné azt hinni, ez annyit tesz: „Szeretünk.” Fáradt,
sokat adott, hogy gyorsan kaphasson, agya kattog… vele, vagy rajta nevettek?
Figyeld meg egyszer azt a hanyagul
elejtett görbe foszlányt a száján.
Figyeld meg egyszer a figyelő szempárok
kereszttüzében szónokló bohócot… nincs nála magányosabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése