David Attenborough: Egy fába szorult féreg

Unalmas fának lenni. Ahogy körülem minden múlik, forog körbe s körbe, de velem…velem nem történik semmi. Mellőlem kivágtak több száz köbméterre való rokont, halott forgácsukban fürdik alattam a föld; még többeket gyerekkorukban rágott tövig valami szőrös állat, én meg csak itt állok, rendíthetetlenül, és rendesen nem történik semmi. Leesik a hó, lehullnak a levelek, többet süt a nap, kihajtanak a rügyek. Virágba borulok, termést hozok, és újra lehullnak a levelek. Alattam elsétál egy s más. Egyéb: semmi.

De mostanában valami rág belülről. Még tavasszal jött holmi bogár, de nem foglalkoztam vele. Itt hagyott egy csomagot. Onnét indult az érzés, sokfelé, sokféleképpen. Lehet, hogy hernyók, pondrók, férgek rontanak? Úgy tűnik. Itt a kéreg alatt már kifejezetten fáj…

…szűk ez a hely. Néhány napja jobbra-balra tekereghettem, szabadon, ma meg már levegőt is alig kapok, enni sem merek, még egy falat, és teljesen hozzápréselődök a falakhoz. Kicsit klausztrofób élmény, meg kell hagyni. Összezsúfolódtak a szervek, azt hiszem a gyomrom felcsúszott a nyelőcsövembe. Úgy látszik, nincs más választásom: menni kell valamerre, rágni némi életteret, különben megfojtom saját magam – a saját testemmel. Van egy olyan érzésem, hogy a fogyókúra úgysem segítene. Összébb nem megyek. Legfeljebb a fejem után.

De merre? Jobb híján, ahogy mondtam: amerre a fejem áll – mivel megfordulni úgysem tudok. Izzasztó, de úgy tűnik, megéri. Komfortosabb az élet errefelé, csupa friss rost, ami a számba lóg, s végre ki tudtam nyújtani a testem, ami eddig, abban a petényi lyukban lehetetlen lett volna és – nem mellékesen – nincs tele minden a saját szarommal. Üdítő változatosság az eddigiekhez képest. Persze a lárvának ne legyenek magas elvárásai az életterét illetően, ott és abból kell kihozza a kihoznivalót, ahova tojták. De egy létminimum, mint hogy nem lóg a saját fekáliám a számba, talán nekem is jár.

Kanyar balra, kanyar jobbra, kezdem élvezni a dolgot. Puhul a kaja, a gyomrom szerintem örömében mosolyra fakadt. Egyre gyorsabban kell rágnom az utat, mert kétszer olyan sebesen dagad ez a hurkás test, amit vonszolni vagyok kénytelen, mint az első napokban. Lehet, hogy rekordidő alatt bábozódhatok be? Nem lenne rossz. Első számú pondrónak lenni mindig nagy kiváltság. Hogy mi következik azután, nem tudom, de valami hatalmas dolog kell legyen. Különben miért vágynék rá mindennél jobban?

Azért van itt egy ijesztő apróság. Néha irdatlanul kopogtat valaki. Vagy valami. Mióta ebbe az új – és határozottan finomabb – rétegbe értem, sokkal erőteljesebben hallom. Körülöttem minden megremeg, zakatol a fejem. Meg kellene szokni, de nem kellemes. Nagyon nem. Megint erősödik. Mintha egészen az idegdúcaimban szólna egy kalapács.

Ez viszont újdonság…ez lenne a fény?  Hallottam róla, hogy oda jutunk, de nem korai még? Be sem bábozódtam. És az mi? Valami piros, hosszúkás…és…ragadós…nabasszameg…

A harkály alaposan kilyuggatott, nem kevés munka lesz befoltozni a sebeket. De az egyik fájdalom megszűnt. Akad még! Szinte fel sem tűnt, hogy befelé is tart egy jómadár. Vagyis rovar – kezdemény. Odabenn biztos érzéketlenebb vagyok.

 Azért szép kis doktor, a piros sapkás gyászhuszár. Ekkora varratokat hagyni maga után! A kontár.

…én nem tudom, mások hogy élik ezt meg, de elég depresszívvé tesz a helyváltoztatás. A bogár gyermeke azt hinné: majd csak jobb lesz egyszer! De nem, sőt! Ez itt valami szörnyű! Ha tehetném, azonnal visszakanyarodnék abba a szűk kis lyukba, ahol kezdem az egész átkozott, folyton lefelé ívelő pályát. A teli gyomorral éhen veszésnél a magzatpózban elszáradás is jobb végnek tűnik. Legalábbis rövidebbnek.

Rossz étel, kemény körülmények – a szó szoros értelmében. Ja, igen. Majd’ elfelejtettem hozzátenni, hogy mennyire szoros az értelem. Győzök annyi helyet rágni magamnak, amennyit a senyvedő kis testem elfoglal, s ha tudnék izzadni, biztosan belefulladtam volna a saját verejtékembe. Kriminális, mennyi szemetet, kőkemény rostot kell zabálnom, hogy egy félgrammnyi súlyt felszedjek. A rágóim nem győzik, sem növekedésben, sem erőben. Kopnak és fáradnak, napról napra. Én is kopok és fáradok. Percről percre.

Minden pillanatban úgy érzem: feladom. Hát érdemes így élni?! Az ösztön persze így is erősebb, legyőzi a tehetetlenséget. Akaratlanul is lecsúszik egy újabb falat, s szinte önkívületben araszolok tovább. Egyre tovább...Pontszemem kiguvad az erőlködéstől, egyetlen délibáb lebeg előtte a sötét ürességben: bebábozódni! Átalakulni! Hogy aztán mi lesz, talán valami jobb…? Egyre kevésbé hiszek benne. De tolom tovább a szekeret, mert – nem tehetek mást.

Szomjazom a nedvesség után, de csak fűrészporos semmivel van tele minden szervem. Egyre kevesebb a víz, minden tartalékom feléltem, már ahhoz sem elég a nyálam, hogy elnyámmogjak a semmit érő falatkákon.

Aztán végül mégis megáll a szekér. Elég volt. Ebből nem lesznek naplementék, nem lesz nyárillatú nászrepülés, sem virágporos kábulat – akármit is jelentsenek ezek a dolgok. Hiába, nem tudom meg soha, bármennyire vágyom a meg nem ismert után. Nem így kellene lennie…de akkor hogy? Hol romlott el?

Nem tudom. Talán nem is számít. Talán késő bánat.

Biztosan…

Kettőből kettő – nem rossz arány, ahhoz képest, hogy gallyam hegyét sem mozdítottam a gyógyulásért. Kellett nekik a háncs, kellett a geszt?

Közben a serény rokonok is haladnak bennem, szorgalmasan, fölfelé. Azt hiszem, helyükön vannak, már az ágaim ostromolják. Ideje lépni, a kémia nem várhat tovább. Egy fertőző testrész elvesztése megmentheti a testet – szokták mondani a felcserek. Meglátjuk.

Próba szerencse – szokta mondani mindenki…

…eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Az arany középút megérni látszik, túl vagyok a nehezén. Az átlaggal beérni, ez a túlélés kulcsa. Legalábbis úgy érzem, egyre kevesebb rezgés jut hozzám a többiektől, nem lehetünk valami sokan.

Az első napokban mindenhonnan hallani lehetett a munkálkodó rágók sercegését, igaz, egyre távolabb, de a fokról fokra gyengülő jelek egyszerre megszűntek létezni, míg magamra nem maradtam, saját kis zajommal. Büszke és balsejtelmes érzés is egyszerre.

De mintha megkeseredett volna számban az étel. Nehezemre esik a nyelés, és valami csikar belülről. Hol erősebb, hol gyengébb, de szinte minden falattal emészt belülről. Haladni is napról napra nehezebb. Mi történt?

Pedig jó úton vagyok, érzem. Az irány, a hely, minden stimmel, és mégis…a levegő is megváltozott. Ha elkezd mozogni minden, ami mostanában elég sűrűn megesik, néha furcsa zajok szűrődnek be a járatba. Recseg és ropog minden.

Meg kellett álljak, mert nem bírok a csikarással. Hétrét görnyedve várom, hogy kiürüljön belőlem az utolsó romlott morzsa, aztán megpróbálok kitörni, lesz, ami lesz. Elég erőt érzek a bábozódáshoz. Vagyis inkább készen állok, ha erőm nincs is. Most jól jönne egy kevés energia, de inkább kiköpködöm a megrágott mócsingokat, nem tesznek jót.

Visszatért a recsegés, egyre erősödik, ahogy ide-oda inog a világ. Kezd tényleg félelmetes lenni a dolog. Aztán…egy hatalmas robaj, és forog, pörög, zuhan minden…zuhanok én is…

Összetört a világ. Én is összetörtem. Fás szilánkok közt heverek, bőrömön fejméretű lyuk ereszti kifelé zöldes tartalmát. Azaz tartalmam. Hát ennyi volt. Nincs, aki befoltozzon.

Egy ággal kevesebb. Megesik. A tanulság? Részben elszáradni mégiscsak jobb, mint teljesen.

Lehet, hogy a közel évszázados unalom teszi, de kezdem élvezni, ahogy egyenként elnyomják életük csikkét az aprócska pondrók idebenn, vagy épp én vágom el a fonalat. Az vesse rám az első követ, akit nem borítana ki száz év magány!

Ilyen az élet. Mint egy fa. Lehet rá haragudni is, bár fölösleges. Gonoszság lenne? Hisz belőlem élnek, engem zabálnak! Így is van, aki átvergődik, elvégre minden nem sikerülhet.

…sikerült. Rajtam a kemény héj, melegít a napfény, most már minden rendben. Idebenn nem érhet baj, ha bárki észrevesz, legföljebb száraz rügyet láthat bennem, semmi egyebet. Csak egy újabb barna folt a barna kérgen. Egyenlőre. Maholnap bevégzem a sorsot, és kibújok végre, hogy jöjjön mindaz, amire oly régóta készültem.

De mire is? Majd kiderül. Nem is számít igazán. A lényeg: hogy elérkezett. Végigcsináltam.

A test készen áll, reped a burok, friss levegővel telik meg a fényes kitinhéj minden szeglete. Már megérte!

Bonthatom a sosem használt szárnyat, végre jöhet a nagy kék lepedő, az ismeretlen célok, a dallamos beteljesülés…

…vagy éhes madár, az éneklő halál…

A búsképű lovag

...azaz új lemez...

Ami egyfajta Don Quixote történet, saját szemszögből, a megbomlás és a meghasonulás közé ékelt negyven percben. A már bejáratott basszus-citera-kaval-doromb négyesbe beleszólnak olyan hangszerek, mint egy furulya, harsona, xilofon, és egy tangóharmonika. 

Innen teljesen ingyen letölthető:
https://hudinirecords.bandcamp.com/album/kih-te

Szövegek a rímfaragás oldalon (ott balra) találhatók - sok egyébbel. 

Hazajáró szellem

Rám köszönt, mint régi ismerős, ha illedelmes kényszerből odaszól, nehogy szájára vegye a falu. Régi iskolák régi berögződései csikorogtak szúette porcelánfogai közt, karöltve a sovány ebéd ragaszkodó cafrangjaival. Szemei rosszallóan méregettek a pult mellől, karvaly ujjai ráfonódtak az üzembiztos fröccsöspohár üvegtestére, gigája mozdulatlanul eresztette át a rosszízű lőrét, hogy a gyomornedvek mielőbb elpostázhassák agyának a hőn áhított mámort.

Fogalmam sincs, mi baja velem az öreg Apáthynak, elvégre ismerem, amióta…tulajdonképpen mindig is ismertem. Ez így nem igaz persze, hiszen a gyerekkorban látott arcok szerencsésen kikoptak a fejemből. Ahogy az óvó nénit is ismertem, valamikor, de ha szembe jönne velem a járdán, fogalmam se lenne, hogy anno az ő szigorú tekintete kísérte a kötelező délutáni álmaim. Éber álmaim.

Talán úgy a legpontosabb, ha azt mondom, nem emlékszem olyan időkre, amikor nem ismertem az öreget. És azóta pontosan ugyanúgy néz ki, minden ránca,minden ősz hajszála, viseltes szövetnadrágba bújtatott visszeres lábai, több évezredes hieroglifa állandóságával állnak az időben, sziklaszilárdan rogyadozva.

Úgy rémlik, régebben jobb viszonyban voltunk. A komorsága mögül kidugta fejét valami nagyszülős huncutság, cinkos összekacsintás. Mesélt az öregek monoton, remegő beszédével, szavainak nosztalgia-ízét napokig böfögte vissza az agyam, rágtam, nyeltem, emésztettem minden történetét, aztán…aztán elkopott. Farzsebembe rejtett harapófogómmal kellett kirángatnom belőle a szót, kérdéseim hegyláncaira így is csak kunhalmokkal válaszolgatott, mintha elunta volna a beszéded. Mit lehet tenni? Az ember hagyja, hadd menjen.

Tavaly azt hittem, meg is halt a vénember – hónapokig színét se lehetett látni, pedig korábban óramű pontossággal bukkant fel lelőhelyein, akár a hűséges kőszénkockák a tárnában, proli-kabátban kísértett, néma szénport-leheletével fűtötte maga körül a kihűlt világmindenség talpalatnyi porcikáit. Kocsmaszaga, ez a hűséges eb folyvást vele járt, néha borízű csaholással jelezte a vénember közeledtét, máskor csendben megkushadt a poshadt szájban, hogy onnan ugorjon elő, egyből orron harapva a gyanútlant. Aztán egyszer csak pernyemódra kámforrá vált, s ugyanígy szállt le a semmiből, egyik napról a másikra, ott termett a ritkás embertömegben a betonon, szatyrában szeletelt szalámi, félkilós kenyér, vöröses színű pet-palack.

Akkor beszéltem vele utoljára – fél éve is megvan. Meglepetésemben elfelejtettem, hogy elfajzott a viszonyunk, mi sem történt arckifejezéssel hozzá léptem, s mosolyogva kérdeztem:

- Hát maga merre járt, András bá’? Már azt hittem, elvitte az ördög!

Szúrós szemmel utasította el a bizalmaskodó hangnemet, megvető fintorral köpte elém a választ, hogy ki se tudtam volna kerülni, mindenképp bele kellett lépjek, beleragadjak, mint egy hitehagyott őszi légy a ragacsos papírsírba.

- Mit érdekel az téged? Törődj a magad dolgával, kisfiam, ahogy szoktad! Hagyj nekem békét!

Azzal otthagyott, tátott szájjal és ostobán, mintha most csodálkoznék rá arra a bizonyos újkapura. Borjú szemem bőgött még egy hosszút, értetlenül, a kárvallottak marha-hangján, majd követtem a keresetlen tanácsot, inkább békét hagytam neki. Azt se’ vártam meg, hogy eltűnjön az ízületes térdek kényszerétől tipegő járásával, sarkon perdültem, hogy enyém lehessen a nagy kilépő. Kicsinyes önzőség, tudom. Mit lehet tenni? A gyarló csak gyarló marad.

Azóta csak köszönünk egymásnak. Félszavakkal.

’Stét.

’Gyisten.

Ennyire futja. Ezt is csak a gyerekes sértődöttséggel átitatott hangon tudjuk kierőszakolni magunkból, nehéz szülés még ez a félszó is, szinte császármetszésért üvölt. Mit számít? Ami elmúlt, elmúlt – tartja a közhiedelem.

Hisz rég elmúltak a nyár esőtlen, szellőtlenül semmittevő délutánjai, lehullott napraforgók koponyáit karóba tűzte az álszent szeptember, szorgosan vedli elhasznált idei gúnyáját az avarszagú október, s a halottlátó november is itt kísért a temetőkapuban, hajnali fagyok kemény szavától őszül a táj, korábban kelnek a csillagok, s hosszabb műszakot visz a nyakát tekergető bagoly. Odakinn minden változik, csak ez a foghíjas vénember marad ugyanolyan kiállhatatlan és ellenszenves, állandó és dühítően időtlen. Makacs anyagból faragták, meg kell hagyni. Talán a falra festett ördög sem bír vele, azért kísérti még mindig az élőket – és azért kísért engem is; méreget, mint egy pénzéhes szabó a szűz vásznat.

Elfordulok, nem állhatom ezt az egérszürke rosszindulatot, amit hályogos szemeiből olvasok – moly eszi a nyitott könyvet, öregapám! Csukja be a fedelet, vagy mindnyájunkat megrágnak a férgei!

Belefolyok inkább a világfejtők hegyméretű szavaiba. Alkoholbogarak és pinceászkák, penészes maradványai egy elkoptatott nemzedéknek. Műtrágyából bűvölt szeszek kitüntetései és hétpecsétes kiszólások csillognak a munkászubbonyaikon, nikotinrágta bajszuk sárgán keretezi vértelen ajkaikat, ahogy tekervényes körmondatokkal igyekeznek kibogozni, hol is romlott el ez a büdös, mocskos, rothadó világ. A megoldást mind jobban tudja, mint a másik. Az igazság ott figyel mindegyikük mellényzsebében, ölelgeti a tömött fecskecigarettát, kapaszkodik, nehogy leessen, mert a padlón hömpölygő fröccs, hubertusz, kevert és ecetes nyál tengerébe biztos belefulladna. Egymást licitálják túl, a hangosabbnál mindig az utolsó szó, aki aztán elégedetten kidagadó erekkel nyakán és szemében dől a törött támlájú széknek, s hanyattában még elköszön a diákkori szerelemtől – aki hiába volt egy büdös kurva, azért az ivóban minden ribanc megérdemel egy tangóharmonikával kísért misét.

Unottan forgolódok, ezerszer hallottam már minden szót, féligazságot, elpárolgott az újdonság varázsa, és különben is, a sok részeget ki bírja józanul? Szemem sarkából vetek egy kósza félpillantást a pult felé, de a vén karvaly ott figyel, élesített bomba ketyegése lengi körbe, úgyhogy lemondok az újabb pohárról. Ha az öreg nem is tántorítana el a rég áhított tántorgástól, a mellette kushadó vénasszony végképp elveszi a kedvem. Anima néni epe-ízű monológja nagyon nem hiányzik, és szemmel láthatóan jól összemelegedtek. Homlokuk szinte összeér, úgy pusmognak egymásnak, testet öltő leheletük aurája összefonódó kalács, amerre tekereg, ott lehorgasztja fejét a legbátrabb kaktusz is. Két, egymásnak teremtett rosszindulat-kupac; megérdemlik a párjuk.

Rosszkedvűen tárom ki a kocsmaajtót, szinte orrba gyűr a párás hideg, szemembe könnyet csal az északi szél, ez a messziről jött hamiskártyás. Legalább tudom, hogy működnek még a mirigyek. Hazafelé megugat minden kerítés mögé lapuló házőrző, léckerítésig bátor korcs. Kóbor macskákkal osztozik a sorson a magányos gyalogos, a csordahangulat elől bezzeg ólba bújnak ezek a vérmes ebek! De kit érdekel? Teszi dolgát. Teszem én is.

Mögöttem halk tipegés zaja veri az ütemet, duplákat kontráz minden lépésemre, meglassúdok hát, lássam, ki ez a nyomkereső. Az utcalámpa májbajos fényében feltűnik a vén Apáthy zuzmós sziluettje, ritkás haja körül fodrozódik az őszi köd, de lehet, hogy csak a sűrű cigarettafüst jár előtte egy lépéssel. Igyekszik utolérni, hagyom hát, talán kisül, mit akar. De a vajúdó szavak nem bújnak elő könnyen, és az a néhány fröccs sem képes csodát tenni, úgyhogy mikor beér rosszalló némaságot lövelli felém, várja, hogy elinduljak, s mikor megteszem, csak hallgatagon velem tart. Bassza kő, hadd jöjjön! A kapuban sem tágít, mielőtt betenném magam mögött a rozoga tákolmányt, már benn is terem. Akkor, gondolom, be akar jönni. Csak tessék, te agg bunkó, rajtam ne múljon a csatabárd, vermeljük el némán!

Felkapcsolom a konyhai villanyt, zizegve kel életre az olcsó körte, sápadt szegénységre kacsint minden kiköpködött nyalábja, kopott asztallap, csorba bögrék, repedezett, színehagyott tányérok – de a mosogatatlan edények sem segítenek az összképen. Az öreg körbenéz, mintha csak otthon lenne, kihúz magának egy széket, közelebb húzza a hamust, és belenyomja a szűrőig szívott dekket. Nem pazarol, meg kell hagyni. Morzsányi dohány sem volt a rigóban. Elé tolok egy poharat, alágyújtok a kávénak, csendben lessük, amíg gőzt nem ereszt, és kettőbe osztom a fekete löttyöt. Mintha biccentett volna, hogy megköszönje. Az is valami. Haladunk.

Egyhelyben topogva. Nem esik ki a szó, szorosan fogja a fogaink léckerítése, hiába nem tudom, mi baja az öregnek, bennem is dolgozik a kisiskolás sértődöttség, a hülyék kiváltsága, úgyhogy vonallá préselt ajkakkal tartom benn a kezdés jogát. Fogyóban a fekete lé, fakul mindkét foltos vizespohár, de csak nem akaródzik felszakadni a csönd sűrű tüdőváladéka. Fürkésszük egymást, mint két kóbormacska, púpos háttal, magunkban fújtatva. Ki az okos? Ki a szamár?

Körülményes mozdulattal elővakar zsebéből némi szikkadt, használtszagú dohányt, foltos papírból mezítlábas cigarettát sodor belőle, s a tüdején átszúrt füstöt arcomba fújja. Nem ugrok a provokációra, ennyi önuralmat sikerült harmincegynehány év alatt felcsipegetni, verébmódra, szemenként a soványan termő erények ocsújából.

- Azt hiszed, most nekiállok kioktatni? – ugrik ki hirtelen száján a nem várt fordulat.

- Talán nem?

- Nem. Csak kíváncsi voltam.

- Mégis mire? – nézek rá értetlenül.

- Hogy változott-e valami. De ahogy elnézem, minden olyan, mint annakelőtte.

Ostoba képet vághatok, úgy is érzem magam. Sose volt még nálam az öreg, ha jól emlékszem. Ő is tisztán látja a tanácstalanságot, még olvasni sem kell tudni hozzá, gyerekeknek szánt képeskönyv az arcom, egyszerű dallamokat játszanak rajta a mimikai izmok.

- Ez volt a házam. Mielőtt…

- Mielőtt mi?

- Az nem fontos. Csak kíváncsi voltam. De minden úgy van, ahogy hagytam. Még a pókra is ráismerek a sarokban. Hibajavítóval festettem meg két lábát. Ott fehérlik most is.

Felnézek a poros pókhálóra, és valóban ott ül az őszlábú vén gerinctelen, fázós legyekre vár, éhező nyolc szeme kusza ritmust kopog. Még így sem értem. Elfogy a türelem, haragoszöld rosszindulatot bökök a vén karvaly beesett mellkasának, hátha beszakad, vagy ő magát nyeli el végre a föld.

- De mit akar? Nem is beszél velem hónapok óta, kerülget, mint a macska a forró kását. Jó, ha egy fél köszönésre futja magától. Ma is azzal a vén riheronggyal pusmogott egész este, közben meg engem sasolt. – már a nyálam is fröcsög, emelkedik a hangerő, önmagát gerjeszti a semmiből jött dühroham – Erre megjelenik, mint egy kísértet, kilép a ködből, hívatlanul idejön, elszürcsöli a kávét, eregeti a büdös bagót, és nem szól egy kurva szót sem. Hát aztán, ha a maga háza volt? Tán baj? Örüljön, hogy nem dűlt össze! – még mindig nem felel, csak füstöt fújva félmosolyog – Mondja már, az Isten szerelmére, mi a faszt akar?!

Elnyomja a dekket, gondosan szétpasszírozza az utolsó parázsmorzsákat is, nehézkesen feltápászkodik, majd az ajtó felé indul. Képes, és itt hagy.

- Szólaljon már meg, basszameg! Magába mártom ezt a kést, ha a kilincshez mer nyúlni! – forr fel bennem a harag. Tenyerem már a csorba, rozsdás szerszám nyelén izzad, tettre készen parancsra vár.

Félmosolya egészre vált, és leereszkedően megkönyörül pattanásig feszült, táncoslábú idegeimen. Mondatai lereszelik harapós metszőfogaim, rozsdás hangja mérgezi bennem a kihűlt vért.

- Ez a te bajod. Soha nem a jó kérdést teszed fel. Millió van belőle, be nem áll a szád, csak nem jó felé keresgetsz. Unlak, fiú, az a helyzet. Mit gondolsz, miért kerüllek? Ha még egy vén pókot sem bírsz kisöpörni a sarokból, nem lehet rajtad segíteni. – Azzal megfogja a kilincset, lassan felkattan a zárnyelv, nyikorogva kitárul az olajozatlan ajtó. Még egy szóra azért visszafordul. – Próbálj meg jól kérdezni. Mielőtt neked is megőszül az orrodban a szőr.

Otthagy, mint Szentpál az oláhokat. Mit akart ezzel? Nem hagyhatom ennyiben, felpattanok, kirontok a fakereten, de csak az üres őszi estébe bámulok, mohalepte, görbe alakját elnyelte a fagyot ígérő üresség.

Fázós hidegleléssel húzom be magam mögött az ajtót, s jobb híján én is elrágódok egy árva cigivégen. Hamu potyog sáros cipőmre, onnan bámul fel rám; azt lesi, milyen értetlen képet vágok még mindig. Inkább a holnapra hagyom a megoldás kulcsát, ott rohadjon a zárt ajtó!

Álmatlan éjszakát zombiként tántorgó nap követ. A műszakvégi dudaszóval kiesnek kezemből a szerszámok. Kizárt, hogy eljussak hazáig koffein nélkül. Betérek a kocsmába, a reggel óta fröccsinfúzión lóbálózó tompa arcok közé, és kérek egy feketét. Minden nélkül. Semmivel. Egy fél fokot kanyarít azért az életképességi mutatón, talán nem esem össze. És jól esik, ahogy a forró kávé leégeti az üzemi konyha ragaszkodó, közhelyes ízeit a nyelvemről. Azért belül még mindig emészt a tegnap. Mi a rossebet akart az öreg Apáthy?

- Te, Feri! – szólok oda a szocreál poharakat rendezgető kocsmárosnak – az öreg nem jött vissza tegnap? Nem mondott semmit?

- Milyen öreg? – néz rám félig felvont szemöldökének gyanakvása alól.

- András bá’. Velem együtt indult el az este. Aztán…de mindegy. Szóval nem jött vissza?

- Itt nem volt.

- És nem hallottad, előtte mit beszélt a vén szajhával az öreg?

- Nem. Mármint, egyáltalán nem volt itt tegnap.

- Dehogynem! Mondom, hogy utánam jött ki.

- Egyedül mentél haza. Egész este ott motyogtál magadban a sarokban, aztán köszönés nélkül elhúztál éjféltájt. A füzetedet itt is hagytad, oda tettem a fogas alatti polcra.

- Hogy…egyedül…? És magamban…

- Eeeeggen. Motyorásztál össze-vissza, meg firkálgattál a füzetbe, aztán elrohantál, mint aki kísértetet látott. Pedig itt csak egy pohárral kaptál.

Nem értem. Összeszedem a polcra hajított, rongyos kockásfüzetet, átfutok az értelmetlennek tűnő szavakon, amik nem magyaráznak meg semmit. Akkor ki? Vagy mi? Egyáltalán, mit és hogy? Vagy ezek sem a jó kérdések? Biztos nem, mert nem potyog az égből kegyes válasz egyikre sem.

Felhörpölöm a bambulásban meglangyosodott maradék fekete keserűséget, kierőszakolok magamból valami köszönésfélét, és a kopott rézkilincs segedelmével nekitámadok a zavaros külvilágnak. Lábam nyomán a tegnapi eső visszhangja cuppog, kárörvendő csimbókok ragadnak a talpamra, s ahogy nehezednek a léptek, arányosan kopik az út is haza. Haza. Hova? Ez lenne a kérdés? Vagy a miért? A minek? A ki? A kihez?

Válasz nélkül rovom a maradék sárcsíkot, szám sarkán kiserken a vér, ahogy öntudatlanul rágom magam – szó szerint. A pókot ki kell söpörni a sarokból. Csak ez a biztos.

De mivel?

Garázsmenet 4.

Muszáj. Nikotin. Kátrány! Kell!

Remegő kézzel nehéz kihúzni a gyufát a makacsul horpadt skatulyából, szakadó esőben még nehezebb szikrát csiholni a silány, mákszemnyire spórolt méretű foszforfejből. Az időközben teljesen átázott cigaretta öreg autók módjára, köhögve gomolygó füsttel kel életre, megjárja az összes hörgőt, és áthűlt testű felhőként szakad cafatokra a ringatózó levegőben.

Biztos leesett a vércukrom – gondolja gyakorlatiassággal tompítva megmagyarázhatatlan szorongását. Régen volt az ebédszünet, uzsonnázni amúgy sem szokott, ilyenkor pedig már a felénél tart megszokott vacsorájának. Vagyis...Mennyi egyáltalán az idő? Csuklóján az óra számlapja digitális nyolcvannyolc alakot öltött, makacsul ellenáll kiszabott feladatának. Beázhatott – marad a gyakorlatias megfontolás.

Mellette az öreg észrevétlen mozdulattal húzza elő a mezítlábas cigarettát, és bocsánatkérő arccal odahajol a nehezen megszült gyufalánghoz. Egyetértő elégedettséggel fújja ő is a füstöt.

-   Hisz a sorsban? Az előre elrendeltetésben? – veszi át a vezérszólamot, egyenest a kopott kabát alatt ráncosan feszülő mellkasnak szegezve a kérdést.

-   Egy konkrét esetre gondol, vagy úgy általában?

-   Is-is. A kiszámítható véletlenre gondolok, hogy az ember nem tudja, mi vár rá a sarkon túl, vagy, hogy a ma esténél maradjunk, a buszmegállóban, de annak a valaminek ott kell állnia, oda kell lépnie hozzá. – ahogy beszélni kezd, mintha oldódna az előbb átélt delíriumos láz. A szavak apránként kirúgják a rémálmok ajtaját, s nagy levegőt véve kilép a szabadba. De hova?

-   Nem mondanám. – felel pillanatnyi gondolkodás után az öregember – Túl sok mindent láttam ahhoz, hogy elhiggyem, minden okkal történik. De egyben túl keveset is láttam ahhoz, hogy azt mondjam, abszolút megjósolhatatlan a jövő. Úgy fogalmaznék, hogy a tetteinkből olvasható ki, mi következik ezután.

-   Pontosabban?

-   Nos, pontosabban...pillantson csak oda! Hogy kerülgeti a fiú azt a pocsolyát. Ha nem kapott volna ízelítőt korábban, milyen a gyerek jelleme, nem tudná biztosan, hogy bele fog lépni. De: mivel tudja, hogy a legkevésbé sem érdekli, hogy csurom vizes lesz a zoknija, vagy hogy az alapos leszidással sem törődve bele fog gázolni azért a szerencsétlen gilisztáért, így jogosan következik, ami...meg is történt. – s a gyerek belegázol a vízbe, felveszi a férget, aztán széles mozddulattal a fűbe hajítja – Ez persze egyszerűsítés, de nagyjából lefedi, amire az előbb utaltam.

-   Na igen, ha így nézzük, igaza van. Én másra gondoltam. Azt hiszem...

-   Éspedig?

-   Nem érzi úgy, hogy nekünk ma találkoznunk kellett? – kaparja föl végre a torkára ülepedett kérdést – Mármint, évek óta ugyanakkor, ugyanazzal a járattal utazom haza, ugyanabból a munkából, szinte percre pontosan. De sosem találkoztam magukkal.

-   Nagy ez a város. – hangzik az érezhetően kitérő válasz.

-   Rendben. De soha nem is beszélgetett velem senki úgy, ahogy ma. Azokat a köröket róttam, amiről ma megállapítottuk, mi ketten, hogy mennyire fölöslegesek. És egy csapásra mintha felbukkantam volna a víz alól.

-   Elhúzták a függönyt.

-   Pontosan! És egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy akárkivel is rokonszenveztem volna, pedig, ahogy mondta, nagy ez a város. Sokan lakják. Így még kisebb az esély erre. És ma, először, olyan természetes volt ez az egész. Mintha...mintha évek óta ismernénk egymást. Mintha tegnap ugyanitt hagytuk volna abba. Egyetlen mondatnak több értelme volt ma este, mint ezerévnyi elnyökögött közhelynek. Az rengeteg közhely!

-   És rengeteg nyökögés.

-   Még annál is több. És vége kellett legyen. Ez a mai este értelme. Célja. Ezt csak a sorsszerűséggel tudom magyarázni.

-   Mert nem látsz a saját szemedtől. Vagy csak félsz kinyitni.

Az öreg szemében rideg fény villant, vonásai megkeményedtek. A körmére égett cigaretta végéről másikra gyújtott, s a pislákoló parázs derengésében még áthatóbbá vált a tekintete. A férfi érezte, hogy ereje ismét elhagyja, hideg verejték csorog a gerince mentén, amitől libabőrbe borult az egész teste. Ez lenne a halálfélelem? Ez a kopott kabát lenne a halál fekete csuhája?

-   Gondolom, azt hiszed, képzelődtél egész úton, mivel nem említetted egy szóval sem, mi folyik odakinn. Remélted, hogy a rosszul elrendezett napfelkelték és napnyugták, a zajok és szagok, a megzavarodott idő, mind a fáradtság delíriumából erednek?

-   Reméltem... – feleli sápadtan – és nem?

-   Nem. Nézz körbe! Hiszen most sincs fogalmad róla, hol vagyunk!

Valóban nem ismert rá a helyre, ahol álltak. Mintha már járt volna itt, egy elfelejtett időben, de nem tudta hová tenni az emlékeiből szökdöső képeket.

-   Látod, a tetteidből, jellemedből jósolható csak a sorsod. Hogy itt állsz, ostobán, mint mindig. És még most sem ismersz rám. Ki ne mondd! Látom a szemedben, mit gondolsz, de nagyot tévedsz. Nem a halál vagyok.

-   Nem?

-   Nem. Az még jó darabig várat magára. Túl könnyű lenne, csak így átlábalni a Styx folyón, mint egy nyeszlett csermelyen.

-   Akkor...ki...?

-   Én te vagyok. Azért érezted úgy, mintha régről ismernél. Mert régen még ismertél. De már képtelen vagy rá. Rendben, megráncosodtam, de őt sem ismerted fel. Ez azért szomorú. – és a mögötte álldogáló gyerek felé fordul, aki egy lámpafénykörben próbál szivárványt csiholni a pocsolya vizét fröcskölve.

Ebben a pillanatban ráismert. Az évek súlyától eltorzult tükörfoncsor képe mögül visszanézetett önmaga fiatalkori mására. Nyelvén elakadt az utolsó kikívánkozó csodálkozás, hangszálai belemerevedtek a képtelenbe. Ősemberbarlang mélységből derengett föl a reszelős vénember-hang, ahogy bíráló semleges hangszínnel olvasta fejére a feltartóztathatatlan felismerést.

-   Azt mondod, elhúzták a függönyt, megvilágosodtál. Pedig megint rossz ablakon néztél keresztül. Soha nem azt keresed, ami számít. Ami fontos. Hogy nem ismersz bennem, vagy benne önmagadra, csak a jéghegy csúcsa. De ennek a jéghegynek el kell olvadni egyszer.

Ahogy mondtam, mindennek megvan a maga helye és ideje. A számvetésnek is. Most kezdődik. Végre a megfelelő ablakon kell keresztülnézned, ami előtt soha nem volt függöny, csak soha nem benne kerested az igazságot. Ujjal mutogatni, sérelmek között kutakodni egyszerű. Végre egyszer eszmélj föl, és vizsgáld át önmagad! A saját zsebeid, fiókjaid, ahogy tetszik – ha mindenáron a virágnyelvnél akarnánk maradni. De az igazság nem költői. Rúgd fel a szaros vödröt, legyen világosság!

Hosszú út lesz, ami sokszor fel fogja törni a talpad, és nem biztos, hogy azt találod a végén, amit szeretnél. Biztos, hogy nem azt. Mert azt a valamit rég elhagytad egy útkereszteződésben. Kételkedsz? Tudom, hogy igen, nem is kell mondani. De fölösleges. Végigmentem ezen az úton. Az utadon. Tudom, mit beszélek. És miért hazudnék? Túl vagyok az önmagamnak hazudozáson. Úgyhogy...már tudod, mit kell tenned. Innen magadtól is tudnod kell.

Az öreg szenvtelen arccal beleszívott egy utolsót a csikk meztelen végébe, szemével intett a gyereknek, kézen fogta, és a sötét mellékutca felé indult. A férfi utolsó erejével, saját verejtékének hullámverésén átüvöltve még egyetlen, kétségbeesett kérést fel tudott hörögni ziháló tüdői legeldugottabb hörgőiből.

-   De hol vagyok?

-   Azt hittem, ennyiből össze tudod rakni. Túlbecsültelek. Hiába, a tapasztalat nem ellensúlyozza a foghíjas memóriát. Nézz körül alaposan!

Régen volt, tudom. Pontosan tudom, milyen régen. De mintha csak ma lett volna.

Ott az a ház. Nem ismerős? Az erkély. Ott csak felismered önmagad! – És a ködös háttérből világító ablak előtt, a valóban ismerős erkélyen felfedezte magát, ahogy szorosan egy másik sziluett mellett állva, cigarettázva bámul az őszi este ürességébe. – Ott voltál utoljára boldog. Ha rám hallgatsz, ott kezded a számvetést. Mire a végére érsz – ami csak sokára lesz – hidd el, ki fog jönni az eredmény! Harmincegy év, tíz hónap, tizenkilenc óra és kilenc perc.

Az öregember végleg elhallgatott. Két lépés után alakjukat elnyelte az egyre sűrűsödő köd. De a férfi még mindig képtelen volt megmozdulni. Érezte, hogy kiszáradó szemébe ezer tű hegyét fúrja a fájdalom, ezért magára erőltetett egy álmos, hosszú pislogást.

Ebben a pillanatban fülsiketítő kattogással, nyikorgó fogaskerekekkel újra megindult az örök toronyóra, hogy könyörtelenül falja tovább gyermekeit a kegyetlen óriás: az idő.

Garázsmenet 3.

Le kellett volna már szállni? Mennyi ideje utaznak? Hol járnak? Hány óra? Kit érdekel? Egyáltalán: fontos ez?

Rég nem ismerős a külvilág, össze-vissza kanyarognak utcák, zavarba ejtő időtlenség uralkodik odakinn. Mintha az imént havazott volna, és pár perce talán kisütött a nap. Néha madárcsicsergést hoz magával a huzat, aztán kéjes vonyítással beköszön a műszakváltásra szólító, fáradt arcú légkürt. Ugyanaz a légkürt, ami tizenöt éve, az utolsó nagyüzem bezárásakor örökre elhallgatott, majd utolsó rézalkatrészeit is széthordták a külváros patkányarcú nyomorlovagjai. De talán az egy másik városban volt. Meglehet.

Időről időre nosztalgiaszagú hallgatásba burkolózik a két, egymáson tükröződő alak, hogy aztán saját romjaikon újult erővel kapaszkodjanak, tóduljanak nyelvükre a szavak; lehetőleg minél kevesebb közhellyel megtűzdelve. A duett imamalomra hajazó duruzsolását néha kettétépi a jelenetet megközölő kisgyerek busz eleje és vége közti fekete szalagon menetelő figurája. Hiába nézett ki az összes ablakon, mászta meg négykézláb az összes ülést, kúszta végig az összes csomagtartót, és csüngött ingaként az összes kapaszkodón, úgy tűnik, nem képes megunni, és egy sajátos vetésforgó logikája alapján, apró módosításokkal újra meg újra végigcsinálja a már rosszullétig játszott játékait. Soha ki nem merülő energiaforrás, a kíváncsiság dinamója hajtja ízületeit, húzza össze apró izmait, s kielégülni képtelen kíváncsisága vizslatja ugyanannak, a már felfedezett tárgynak részleteit, a másik, harmadik, negyedik, századik oldalát is.

-   Sose fárad el? – szalad ki az önkéntelen kérdés, miután a sokadik tucat alkalommal halad át köztük az örökmozgó.

-   Nem tudom, még nem volt rá példa. Egyszer ő is megtelik, de soká lesz, úgy hiszem. Van ideje. Maga tudja, mikor fáradt bele? – kérdez vissza a fogatlan száj.

-   Még nem gondolkoztam rajta. Egy ideje nem gondolkodom hasonlókon. Egyáltalán nem emlékszem arra a régi lendületre. Mintha sose létezett volna. Csak hajt előre valami, komótosan, automatikusan. Ez az érdeklődés és kíváncsiság, azt hiszem, nagyon rég kiveszett belőlem. Magából talán nem?

-   Ó, dehogynem! Viszont igen kemény, fájdalmas és hosszadalmas munkával rájöttem, mikor.

-   Igazán?

-   Bizony! Nem mondom, megterhelő volt. És az se biztos, hogy megérte, de rájöttem.

-   És mikor? Már ha szabad ilyet kérdezni.

-   Szabad, hogyne szabadna. – Az öreg százéves zsebórát húz elő a belső zsebéből, pár pillanatra elmélázik a számlapon, majd rövid fejszámolás után kiböki a végeredményt. – Pontosan harmincegy éve, tíz napja, tizenkilenc órája és kilenc perce.

-   Ilyen pontosan tudja?

-   Ilyen pontosan. Mondom, kínszenvedés volt rájönni, és fogalmam sincs, megérte-e. De hajszálpontosan tudom.

-   Ezek szerint nem lett tőle boldogabb.

-   Kicsit sem.

-   Akkor miért?

-   Arra mindenkinek magának kell rájönni. A saját okaim inkább megtartom. Egy napon majd maga is épp így meg fogja tartani az okait.

-   Gondolja? Ha tudni fogom egyáltalán őket.

-   Biztos vagyok benne. A számvetéseknek megvan a maga helye, ideje. Ahogy annak, hogy az ember fejjel lefelé lógjon a kapaszkodókon. Csak ésszel! – szól rá közben a gyerekre, akit azért félszemmel sikerült kontroll alatt tartani – Szóval: egyszer majd maga is végig fogja járni ezt a rögös és fájdalmas emléktúrát, mert ez az öregek jussa. A folyton rövidülő időben rájönni a rég megváltoztathatatlan dolgokra. Aztán fogatlanul csámcsogni rajtuk, és őrületbe kergetni vele a fiatalabbakat. – A cinikus félmosoly újra kiül a barázdás arcra.

-   Engem nem kerget vele őrületbe, ha ez segít bármit. – próbálja a férfi egy poénnal elütni a beszélgetés élét.

-   Várja ki a végét! – nevet fel az öreg, most már hangosan – Végül mindig sikerül.

Különös súllyal zuhant le a fenyegetés, robaja szinte berepesztette a dobhártyát. Hiába tűnt ártalmatlan, öreges viccnek, a hangsúlyban volt valami, amitől a férfinak úgy tűnt, komolyan kell venni.

A beállt csendet szinte tapintani lehetett, még az elhasznált motor éktelen zúgása sem volt képes behatolni falai közé. Mintha a falak egy másik dimenzió kérlelhetetlen ellenállásával óvnák a bennlakókat, vagy ha úgy tetszik, tartanák őket fogva egy vasrácsos, rideg nosztalgiában.

Érő búzakalászok illatával terhes levegő ülte meg a négykerekű pléhdobozt, tikkadt kaszálók szöcskelármáját hozta magával a szél, s egy távoli dombtetőn éhes húsmarhák panaszos bőgése fújt ébresztőt a bokor alatt szunnyadó emlékbojtároknak.

Mindez sehogy sem illett a megszokott látványba, a megszámolható utcalámpák és hiányzó szemetesládák képei közé. Hova lett a kiszámítható valóság, a ciklikus időjárás, hova tűnt a biztonságos diaráma? Egyáltalán: melyik a valódi valóság? Furcsamód most ez sem számított igazán. Hisz mennyivel volt az jobb? Mennyivel nyújtott többet, mint ez a képtelen lázálom? Végre van kihez szólni, még ha odakinn feje tetejére is állt a világ.

Az öregemberen nem látszott, hogy furcsállná, vagy akár feltűnne neki. A gyereken még úgy se. Úgy látszott, befejezte végre a végtelennek tűnő menetelést, és az egyik hátsó ülésen foglalta el trónusát, szorosan az ablakra tapadva. Arcával szinte súrolta az üveget, miközben leheletével apró párafelhőket fújt a retkes felületre. A már-már megszokottá vált vasszorgalommal rajzolta tele vásznát, törölte el a Föld színéről műveit, hogy újra tejködöket fújjon a törésbiztos plasztik-üvegre, amiket képzeletének lényeivel aggathat tele. Mint egy körbejáró örökmozgó.

Odakinn pedig rohant tovább a szürreális külvilág, másodpercenként bukkant fel a Nap a nyugati horizonton, nyugodott le a keletin, ellepte a hó a tájat, majd augusztusi fülledtség érkezett, vírusokkal felvértezett szúnyoghadaival. Mocsárszag, virágillat, ázott föld áporodottan dohos levegője, frissen kaszált fű szénaillata vegyült gépzsírral és takarítószerekkel, fogorvosi várótermek fertőtlenítőgőzeivel. Elfeledett nóták röpködtek kiszikkadt ajkakon, múmiákká aszott kezek markoltak elporhadt szerszámnyélen, süket fülek kémlelték a beolvasztott harangok hívó szavát. Ki érti ezt? Egyáltalán, mit?

A férfi koponyájában örvényként kavarogtak a gondolatok. Elfelejtett leszállni? De hol? Az öregember felemelkedő alakjára eszmélt csak föl, amint halk nyögésekkel a jelzőgombhoz lépett.

-   Mi megérkeztünk. De úgy emlékszem, egy helyre utazunk. Gondolom, maga is velünk tart. Gyere, leszállunk! – szólt oda a még mindig rajzolgató gyereknek.

Nincs mit tenni, egyetlen kapaszkodó, ami valósnak tűnik még, ez a kopott kabát, foghíjas fogíny, és a zavarba ejtően bámuló hatéves forma fiú. Legyen! Mozdul a rogyadozó térd, nyílik a harmonikaajtó. Esik. Még mindig esik.