Kötetbe rendezve

S lőn, megérkezett! Timúr barátommal összeszedtük az összeillő darabokat, és közösen kiadattuk a gyűjteményt. Rendelhető virtuális és kézzel fogható formában is. Hajrá!

http://m.publioboox.com/hu_HU/dunan-innen-dunan-tul

Egy új lemez a nap alatt!

Jelen sorok írójának egyik zenei alkotóműhelye a Mi Kutyánk Kölyke, ami új lemezzel jelentkezik, Kerrengő címmel. Íme, hallgatható:

S letölthető:

https://hudinirecords.bandcamp.com/album/kerreng

Egy mesélő akvárium

A tisztogató azt mondta, szívesebben lenne ember, minthogy naphosszat a falakat kelljen nyalogatnia. Szerintem nincs igaza. Úgy értem, embernek lenni sem kivételes szerencse – már ahogy innen látom. Kicsit homályosabb a távoli kép, a szemem se a régi, de a lényeg tisztán kivehető.

(...)

A körülöttünk élő négy ember közül az elsőt magunk közt csak Pokrócnak hívjuk, mert állandóan az ágyban fekszik. Szerintem többet alszik, mint a másik három együttvéve. A természetére is ráillik a név. A többieket folyton zrikálja, és ők kitérnek előle, különben mindenkit elsodorna.

A második a két felnőttből a Szellem. Ritkán jár haza, korán indul el, s későn érkezik, olyankor fáradtan néz be hozzánk, táskás szemei alatt ernyedt mosoly bujkál, ahogy egy repeta-vacsorát szór az akváriumba. Folyton dolgozik, aztán mikor megérkezik, csak pár pillanatra ül le, máris siet – ha jól sejtem a másik három embernek ad enni. A kisebbekkel is foglalkozik, de sokszor, mire hazaér azok már lefekszenek. Ilyenkor leül mellénk, és könnyek csurognak a szeméből.

Az Antenna a legkisebb négyük közül. Folyton pörög, beszél, táncol, ugrál, vagy mindezt egyszerre. Ebihal. Néha nekinyomja orrát az akváriumnak, ahol a tisztogató dolgozik. Bután festenek, párban az üvegfalra tapadva. Lehet, az az ostoba hal miatta lenne szívesebben ember? Amúgy kedves kis lény, titokban szokott nekünk ő is kaját szórni. Pokróc vele jön ki legjobban, gyakran úgy tűnik, a többiek nem is léteznek számára. Ilyenkor a Szellem még az átlagnál is szomorúbb.

Negyedik a Szem. Két tavirózsa méretű szemgolyója órákon keresztül mered ránk, mintha megbűvölnénk, vagy valami hasonló. Ő a hivatalos és hivatásos gazdánk, kitakarítja a helyet, növényekkel és új jövevényekkel látja el a közösséget. Ha betegek vagyunk, orvosságot hoz – ami vagy működik, vagy nem. Eltünteti a halottakat. Az Antennára is ő szokott vigyázni, hisz legtöbbször kettesben vannak idehaza, és bámulják a tévét.

Ahogy most is. Pokróc két órája lépett le, mikor a kisebbek hazaértek, súlyosan dagadó táskákkal hátukon. Azóta kettesben játszanak, akár a gyerekek. Talán, mert azok.

Odakint sötétedik. A mi kis üvegotthonunkon és a tévén kívül semmi sem világít a lakásban. Ahogy elnézem, fáradnak ezek ketten. Tányérok a konyhába, irány a fürdő, egymás után. Aztán az ágy. Az Antennácska még átszalad nálunk is leoltani a fényt. Jó éjszakát!

(...)

Megint kiabálásra ébredek. Mostanában egyre gyakoribb. A többiek is – dániók, páncélos harcsák, sügérek – tátott szájjal bámulnak kifelé. Pokróc üvölt a Szellemmel, aki csak sír. Nem értem, mi történt - úgy látszik, ő se. A kis termetű ember eszelősen forgó szemekkel, habzó szájjal mászik az arcába. Igazán átrakhatnák a helyünket a másik szobába! Ott legalább nyugalom van.

A Szellem próbálja csendesíteni, de hiába. A méregzsák mindinkább belelovalja magát a monológba. Megcsalás? Félrekúrt? Furcsa szavak egy furcsa szájból. A nagy darakór járvány előtt, még egész friss voltam itt, pár hétig épp a Pokróc tűnt el, s ahogy a gyerekeknek magyarázó Szellem szavaiból kivettem: egy másik embernél volt, akire őket lecserélte. Fene tudja, nálunk ilyenre nincs probléma.

Az ajtófélfánál – bár az már elég messze van, és nem tudom tisztán kivenni – mintha valami mozogna. A tavirózsa méretű szemek leskelődnek, majd visszaosonnak a másik szobába. Ezek észre se vették. Bár lehet jobb is így.

(...)

Sok-sok napja csendes a lakás. Az éjszakai műsor után lenyugodtak a kedélyek, azóta a megszokott mederben csordogál az élet. Vagyis csordogált – ma délutánig. Hogy mi történt, nem tudom pontosan, mert a folyosóra nem látunk rá. De a Szem tehetett valami rossz fát a tűzre, amíg egyedül volt itthon, mert mikor a Pokróc hazaért egyből nekiesett. Ajtócsapkodás, meg egyéb. Fel-feltűntek a keret nyújtotta csekély kilátásban, ahogy a földön rángatja, rugdalja vagy üti éppen. Majd becsapódott a bejárati ajtó, azóta katlannyi csend ül a lakáson, pedig nem üres. 

A Szem itt ül mellettünk, térdeit magához láncolva védekezik még mindig. A Szellem persze mit se sejt.

Esteledik, és szó sem esik a délutánról. Antennácska a Pokróccal játszik, mire a nő hazaér már mindhárman ágyban vannak. Ő is elnyúlik az ágyon, és ez az alattomos véglény úgy karolja át, mintha mi se történt volna.

(...)

A kardfarkú xifó megszülte 60 utódát, akiknek fel is falta háromnegyedét, amint elhagyták a testét. A maradék az átokhínárok felett lebegve várja a holnapot – néha lekap belőlük egyet a sügér. Csak a szokásos.

Bezzeg odakinn!

Csendesebbek az éjszakák, halkabbak a viták. A sértések mélyebbek, csak suttogva vágódnak a Szellem fejéhez, miután a Pokróc hajnalonkint hazatéved. Egy marék rongyos papírt csap az asztalra, s mintha ebből merítené erejét, fanyar pofával szidja párját. Ennél még kishalnak is jobb lenni. A sügér legalább egyetlen cuppanással végez – a Szellemet apránként zabálja fel az élet. Lassan, fájdalmasan.

Miután sötétség borul az akváriumra jól látszik, hogy egy méretes szempár néha megjelenik az ajtóban, majd gyorsan visszavonulót fúj. Szerencsés a kis Antenna, hogy mélyebben tud aludni nálunk!

(...)

A szerencse azonban forgandó. És véges. Ma véget ért.

Szokás szerint folyt a forgatókönyv: Antenna és a Szem egész délután ketten voltak a lakásban. De a tévé ma, úgy tűnik, unalmas lehetett, és a megszokott videokazetták is hidegen hagyták őket. Játékkal ütötték el az estét; fel-alá rohangáló, viháncoló önfeledtségük minden négyzetcentiméterét kitöltötte a panelkockának, s valamennyien velük nevettünk volna az akváriumban – ha tudnánk. Akár egy farsangi mulatság: felvették szüleik ruháját, amikben évek óta nem járt-kelt ennyi gondtalanság és életöröm. Ártatlan csínyek az ártatlanság korából.

De a Pokróc korábban ért haza.

Antenna szeme láttára verte össze testvérét. A kislány hiába toporzékolt, sírt és sikított, a hideg szemüvegek kegyetlenül tükröződtek a vicsorgó arc hegyén, miközben a fiút rugdalta, ütötte. Ezúttal hiába keresett menedéket mellettünk a sarokban, hajánál tépte ki onnan apja, hogy összekulcsolt, felhúzott térdeire fonódó karjai alatt a bordáit vegye célba. De csak annyira, hogy nyoma ne maradjon. A negyedórás „műsort” elképedt, néma sikollyal voltunk kénytelenek végignézni.

Miután forrongó vére lecsillapodott a lánya után nyúlt, őt nyugtatta. Készült az alibi, s addig mesélt, míg Antenna álomba nem sírta magát, s talán kialudta a rémképeket emlékezetéből, mert reggel semmire sem emlékezett. Szem se szólt egyetlen szót sem. Nem értem...Mi ütött belé? Szellem biztos nem tűrné, ha fogalma volna róla, mi történt.

De nem szól. Magával viszi, lehet a sírig. És másnap kitisztítja az elmocskolódott vizünket. Új növény is kerül a kihaltak helyére.

(...)

Újra csend és béke. Fortyogó magvú, labilis kéreg egy töredezett családon. Esküszöm, nem értem: hogy akarhat a tisztogató ember lenni?! Még nézni is rossz. Inkább egyen meg anyám, vagy a sügér, vigyen el az úszórothadás és kerüljek a WC-be, hogy halvány emléket hátrahagyva tűnjek el örökre a csatornában! Inkább, mint ez a folyamatos rémálom.

Jobb idebent.

Frissen tekergőző tubifexet szór nekünk a gondos, csipeszt szorongató kéz. Zabálunk, kétpofára. Pár csepp fertőtlenítő érkezik, hogy megelőzze a bajt. Kék gyógyfürdőt veszünk, megtisztulunk a parazitáktól. Lerázzuk a minket rágó véglényeket. Mi megtehetjük. Hol lenne jobb, mint idebent?

Alma a Platón

Megint sikerült lekésni a buszt. Elrobogó füstcsomóin át a tükörben vigyorgó sofőrnek középső ujjat emelek, legközelebb is emlékezzen rám. A következő járatig van három órám. Fenéket! Szombat van, más menetrend, ami azt jelenti, nem megy semmi hazafelé; sem semerre. Nem tudom, bánkódjak-e miatta, vagy csak örüljek az „elmaradottság” szülte, lassabb életnek.

Tizenöt kilométerre kellene eljussak, az idő enyhe, majdnem kellemes – az október eleji vénasszonyok nyarát éljük – nem jövök zavarba, nekivágok gyalog. Ha egyik ismeretlen, távoli ősöm képes volt Dél-Baranyából Budára elgyalogolni, hogy megreklamálja az új adótörvényt, s közben elkoptatni négy pár fapapucsot, akkor talán én se halok bele. Talpaltam már messzibbre is.

Az aszfalt menti kavicson csoszogó bakancsaim orrára meredve rovom az utat, szám sarkán gondtalanul táncol a cigaretta. Füstje ködös gondolatokat bodorít az agyamba, melyek az ősz párás levegőjével kúsznak be az orrnyergemen keresztül fejembe, majd a fülemen fütyülve távoznak. Vagy csak a sípolás jelzi: megint elvesztettem egy frekvenciát, amit soha nem hallok többé. A korral járó süketülés köszönget nekem?

Viszont a rám dudáló teherautó kürtjét tisztán meghallom. Hüvelykujjam is elfelejtem égnek bökni, úgy meglep a révedésbe hasító hang. A kocsi lelassít, majd nem messze előttem megáll. Kéretlen fuvarral köszön rám a szerencse.

- Merre megy? – szegezi nekem a kérdést az oldalablak.

- Csak ide, a szomszéd faluba.

- Akkor ugorjon fel hátra, a ládák között van hely! A fejét ne dugja ki, egy órája még ott álltak a rendőrök a sorompónál! Drága lenne.

- Köszönöm! – vakkantom oda a hálát, s már pattanok is a platóra. Kényelmes fészket rakok az almás ládák közé a fölöslegessé vált pulóverből. Zökken a jármű, forognak a kerekek.

A szerpentin távolodó kanyarulatait követve lötyög fejem a nyakamon, s igyekeznem se kell, hogy ne gondoljak semmire. A légüres semmi elborítja az agyam, hogy csak a visszatekeredő menetszél-fodrokat érezzem, amint az arcomba csapnak. Felnyúlok a ládába egy pirosan kacsintó alma után. A gyümölcs a gyengém, remélem nem veszik zokon az utasfülkében.

De nem tudok beleharapni. Csak forgatom a tökéletesen érett kis növényi húst, ami szinte megszólal a koszos kezemben. Az alma nem csak mosolyog. Beszél is.

- Látod? Én magam vagyok: az élet. Nem vagyok valóság, csak egy hamis gyümölcs. Tudatlanok rám ragasztották, mások adták a nevem. Valójában egy virág termőtestéből lettem, a vacok vált új élet hordozójává. Mintha az anyaméhe lennék.

Bennem ülnek magvaim: az értelem maga. Csak azután szökkenhet szárba, miután az enyészet engem elemésztett. Rothadó tetemem szüli meg az értelem talaját, amit az utánam következők magasztalnak. Holott életemben egyszerű táplálék lehetek az egyszerieknek, míg célomat egy se érti; puszta létem nem egyéb, mint marcangolható falatok, amik a trágyadombon végzik. Viszont magvaimból itt nőhet ki a valódi értelem – ezért nem bánom a sorsom.

Száram a családfámhoz kapcsol, majd elszárad, s elszakad. Köldökzsinór az eredethez, ami addig óv és köt magához, amíg kész nem állok továbbadni a hozott tudományt. Le kell hát hullani. Nem esek messze a fámtól – ezt mindenki tudja. Mások visznek. Olyan messze visznek, hogy nem találhatok többé vissza. Ahol helyem lenne, nem maradhatok, de csak a kényszer tesz vándorrá. Hiába mondom: hagyj! Ne vegyél föl! Nem hallgat meg senki. S én is csak akkor jövök rá, mikor már késő, hogy mégis ott kellett volna elrohadni.

Testemet férgek rágták, mert a férgeknek ez a dolga. De a sebek köré kemény burkot vonok, hogy nehezebben pusztítsanak. Tokba zárom a kárt, így óvom a még épen maradt darabjaim. Ez az idő, és a feledés. E nélkül már életemben halott és terméketlen lennék. Legyőznének a nehézségek, bajok és rossz emlékek. De az anyatermészet bölcs, megtehetem, hogy elzárom a férgeim.

Vágj ketté, s meglátod: csak önmagamhoz illek tökéletesen! Mert valójában nem egy vagyok, hanem két fél alkotta egész. Hogy beteljesedjek, akár egy életen át keresem a másik felem. Gyakran sohase találom, vagy akár – újra elvesztem. Mert az egész is törékeny, akármikor darabjaira hullhat.

Látod? Semmivel sem vagyok tökéletesebb, vagy jobb, mint te. Ahogy kevesebb sem. Ha különlegesnek gondolsz, nagyon tévedsz. Hisz belőlem is csak almafák lesznek, s ezek ágain is almák fognak teremni, míg világ a világ – vagy ha úgy hozza a sors: semmi.

De épp úgy tévút, ha csak egynek látsz az egyforma tömegben. Hasonló lehetek, értékesebb, vagy értéktelenebb a többinél. Sebeim sem ugyanazok, mint a másé, héjam erősebb, vagy gyengébb, érésem és rothadásom lassabb, vagy gyorsabb. Ez tesz különbözővé – még ha olyan nagyon egyformának is látszom. Csak a végem ugyanaz, mint akárkié: a pusztulás. Legfeljebb majd visszaemlékszel rám, miután elrágtál, és maradékom a szemétdombra hajítod...

A síneken döccenő autó kiránt a révületből. Még egyet harapok a kezemben tartott gyümölcsből, hogy egy falat se vesszen kárba, majd a folyócska hídja mentén a parti fűbe hajítom a csutkát. Talán termékeny talajt fog, kis almafa nő belőle, amiről egyszer gyerekek szedhetik a pirosló életet.

Legyen rákos!

A fejlett Földgolyó legnagyobb koponyái újra és újra felkerekednek, hogy a világméretű daganathullám hátán lovagolva lepleket rángassanak a sarkokban és zugokban lapuló apró kis rákgócok áskálódásairól. Mi sem bizonyítja fényesebben állhatatos munkájuk pirosló gyümölcseit, mint a rákkeltő anyagok követhetetlenül bővülő listája. Mindig nyugtatóan hat rám a tudat, hogy miközben a bicskámmal leszelek egy szelet füstölt sonkát, s őrlőfogaim közt pépesre szaggatom, a hátam mögül pusmogó, iskolázott hangok halkan duruzsolják a fülembe: edd csak, és legyél rákos!

„A mai menü összeállítását támogatta a Kentucky Fright Chicken és Iglu kapitány!”

Egyébként kalapom emelem a tudósvilág előtt. Önmaguk felülmúlásában biztosan utolérhetetlenek. Legújabb, általuk indított tömeghisztéria a feldolgozott és egyéb vörös húsok belekben tumort ingerlő mivolta, mint a fő néprontó, világpusztító szokás. A televíziótól az interneten át a főbb rádióhullámokig, mind-mind egy frázist boncolgat, köp a szerencsétlen fogyasztó orcájába: megdöglesz!

A daganatok a spájzban vannak!

De térjünk a puszta tényekre: a feldolgozott húsok, mint a kolbász, szalámi, vagy a sonka, pácolt bélszín és társai azonos besorolást kaptak, mint az alkohol, vagy a kaszát tartó cigaretta. Vagyis, a köznyelvre fordítva: egy szelet szalonna épp úgy rövidíti az életet, mint egy korty pálinka, vagy egy pofa dohány. Nincs más megoldás, mint bezárni a vágóhidakat, Indiához hasonlóan szentnek nyilvánítani a tehenet, a muszlimoktól és a zsidóktól átvenni a disznóhús-undort, a vadat pedig hagyni a maga vadságában természetes halált halni a pusztuló erdők mélyén. Betiltani a füstölőket, hogy a feketevágás újabb hajnala köszöntsön szép, dietetikus világunkra! Házaink falára büszkén aggathassuk az illusztris táblácskát:

„Tiszta végbél, rendes ház!”

Az egyszerű, nyers feldolgozatlanságban kínálkozó vörös húsok is aljadék gonosztevőknek lettek titulálva. Az azbeszttel említik őket egy lapon, ami tudvalevően milliónyi kopasz kiskölyöknek lett fodrásza. Mi következhet még ezután?

A civilizáció egyre sűrűsödő életet él. A nagy tömeg, gyorsuló életvitel pedig vonzza magával a stressz, kimerültség, paranoia, szociális- és egyéb defektes viselkedésminták tömegét. Ennek egyik legaljasabb vállfaja a gasztro-sznob, egészségdiktátor agresszió. Elhiteti, hogy jót akar, a fehér húst és bio-tojást szajkózó, mogyoróolajon párolt másik világ pereméről osztja bölcsességének zamatos gyöngyeit. Erre legalkalmasabb fegyvere a tudomány, a tényeken alapuló megbízhatóság. Vagyis: ha a fehér köpenyes urak és hölgyek (akik évtizedig tanulhattak a nép jóvoltából ingyen és bérmentve) kijelentenek valamit, az a katolikus dogmák középkori jelentősségével bíró súly a latban. Az igazodás iránya, melytől eltérni ostobaság, civilizálatlan, barbár és idejétmúlt. Ahelyett, hogy a valós gondokkal foglalkoznának, ujjal mutogatnak az ellenkező irányba, egyre újabb feketebárányokat hajtva az akolba.

Azon gondolkozom, miközben kolbász helyezz cigarettavéget rágcsálok, és hüledezem az elém táruló ostobaság-hegyektől, hogy vajon a fejletlen világrész mit szólna mindehhez? Csak egy példa: Jakutföld. Ott nincs egyéb, mint rénszarvas és ló. Azaz vörös húst esznek füstölve, ropthasztva, ön-belébe töltve, szívvel, gyomorral, tüdővel fűszerezve, a lehető legváltozatosabb módon elkészítve. Hiszen -50 Celsius fokon értelmét veszíti a melegházi zöldség ideája. És a tyúkok sem tojnak olyan sűrűn. Akármilyen furcsa. Mégis eléldegélnek az emberek akár kilencven esztendeig is! Lehet, hogy nem a lóhús a sátán?

Vérszagra gyűl az éji vad. Te etted ezt? Király!

Az, hogy hormonbomba minden pohár ivóvíz, hogy úgy tolongunk egymás hátán, mint disznók a vályúnál csak smafu egy szelet marhához képest. Hogy különböző mérges gázokat lélegzünk, az utak mentén olyan érzése van az embernek, mintha járó motorú autóval lenne egy garázsba zárva bagatell közhely a füstölt csülök aljas aknamunkájához képest. Zsúfolt laborpatkányok módján simulunk a másikhoz, az életterünket besűrítjük, amennyire csak lehet. Hogy arcon nyaljon valakit, csak dugja ki a nyelvét a tömegközlekedésen! Pillanatokon belül kap egy vállalkozó szellemű útitársat. Stressztől pattogó agyvelővel kelünk és fekszünk, mint az ipari húscsirkék, amit nap mint nap zabálnunk kell, nehogy vastagbélrákot diagnosztizáljanak nálunk tíz év múlva. Mellé egészséges, mesterségesen érlelt, műtrágya ízű, melegházi saláta, cukortól tocsogó öntettel. A változatosság gyönyörködtet!

Hpgy meddig fajulhatnak még a dolgok, azt nem tudnám megmondani, ahhoz nem vagyok elég iskolázott. Csak egy nyers paraszt. De a tudomány álláspontját nem nehéz megjósolni, a fentiek tükrében. Tulajdonképpen jelszavakba sűríthető.

Húst eszik? Legyen rákos!

Vizet iszik? Legyen rákos!

Nem vizet iszik? Legyen rákos!

Lélegzik? Legyen rákos!

Telefonál? Legyen rákos!

Stresszes életet él? Legyen rákos!

Segédmunkás? Legyen rákos!

Háziasszony? Legyen rákos!

Férfi? Legyen rákos!

Maga egy rák? Legyen önmaga!