Egy mesélő akvárium

A tisztogató azt mondta, szívesebben lenne ember, minthogy naphosszat a falakat kelljen nyalogatnia. Szerintem nincs igaza. Úgy értem, embernek lenni sem kivételes szerencse – már ahogy innen látom. Kicsit homályosabb a távoli kép, a szemem se a régi, de a lényeg tisztán kivehető.

(...)

A körülöttünk élő négy ember közül az elsőt magunk közt csak Pokrócnak hívjuk, mert állandóan az ágyban fekszik. Szerintem többet alszik, mint a másik három együttvéve. A természetére is ráillik a név. A többieket folyton zrikálja, és ők kitérnek előle, különben mindenkit elsodorna.

A második a két felnőttből a Szellem. Ritkán jár haza, korán indul el, s későn érkezik, olyankor fáradtan néz be hozzánk, táskás szemei alatt ernyedt mosoly bujkál, ahogy egy repeta-vacsorát szór az akváriumba. Folyton dolgozik, aztán mikor megérkezik, csak pár pillanatra ül le, máris siet – ha jól sejtem a másik három embernek ad enni. A kisebbekkel is foglalkozik, de sokszor, mire hazaér azok már lefekszenek. Ilyenkor leül mellénk, és könnyek csurognak a szeméből.

Az Antenna a legkisebb négyük közül. Folyton pörög, beszél, táncol, ugrál, vagy mindezt egyszerre. Ebihal. Néha nekinyomja orrát az akváriumnak, ahol a tisztogató dolgozik. Bután festenek, párban az üvegfalra tapadva. Lehet, az az ostoba hal miatta lenne szívesebben ember? Amúgy kedves kis lény, titokban szokott nekünk ő is kaját szórni. Pokróc vele jön ki legjobban, gyakran úgy tűnik, a többiek nem is léteznek számára. Ilyenkor a Szellem még az átlagnál is szomorúbb.

Negyedik a Szem. Két tavirózsa méretű szemgolyója órákon keresztül mered ránk, mintha megbűvölnénk, vagy valami hasonló. Ő a hivatalos és hivatásos gazdánk, kitakarítja a helyet, növényekkel és új jövevényekkel látja el a közösséget. Ha betegek vagyunk, orvosságot hoz – ami vagy működik, vagy nem. Eltünteti a halottakat. Az Antennára is ő szokott vigyázni, hisz legtöbbször kettesben vannak idehaza, és bámulják a tévét.

Ahogy most is. Pokróc két órája lépett le, mikor a kisebbek hazaértek, súlyosan dagadó táskákkal hátukon. Azóta kettesben játszanak, akár a gyerekek. Talán, mert azok.

Odakint sötétedik. A mi kis üvegotthonunkon és a tévén kívül semmi sem világít a lakásban. Ahogy elnézem, fáradnak ezek ketten. Tányérok a konyhába, irány a fürdő, egymás után. Aztán az ágy. Az Antennácska még átszalad nálunk is leoltani a fényt. Jó éjszakát!

(...)

Megint kiabálásra ébredek. Mostanában egyre gyakoribb. A többiek is – dániók, páncélos harcsák, sügérek – tátott szájjal bámulnak kifelé. Pokróc üvölt a Szellemmel, aki csak sír. Nem értem, mi történt - úgy látszik, ő se. A kis termetű ember eszelősen forgó szemekkel, habzó szájjal mászik az arcába. Igazán átrakhatnák a helyünket a másik szobába! Ott legalább nyugalom van.

A Szellem próbálja csendesíteni, de hiába. A méregzsák mindinkább belelovalja magát a monológba. Megcsalás? Félrekúrt? Furcsa szavak egy furcsa szájból. A nagy darakór járvány előtt, még egész friss voltam itt, pár hétig épp a Pokróc tűnt el, s ahogy a gyerekeknek magyarázó Szellem szavaiból kivettem: egy másik embernél volt, akire őket lecserélte. Fene tudja, nálunk ilyenre nincs probléma.

Az ajtófélfánál – bár az már elég messze van, és nem tudom tisztán kivenni – mintha valami mozogna. A tavirózsa méretű szemek leskelődnek, majd visszaosonnak a másik szobába. Ezek észre se vették. Bár lehet jobb is így.

(...)

Sok-sok napja csendes a lakás. Az éjszakai műsor után lenyugodtak a kedélyek, azóta a megszokott mederben csordogál az élet. Vagyis csordogált – ma délutánig. Hogy mi történt, nem tudom pontosan, mert a folyosóra nem látunk rá. De a Szem tehetett valami rossz fát a tűzre, amíg egyedül volt itthon, mert mikor a Pokróc hazaért egyből nekiesett. Ajtócsapkodás, meg egyéb. Fel-feltűntek a keret nyújtotta csekély kilátásban, ahogy a földön rángatja, rugdalja vagy üti éppen. Majd becsapódott a bejárati ajtó, azóta katlannyi csend ül a lakáson, pedig nem üres. 

A Szem itt ül mellettünk, térdeit magához láncolva védekezik még mindig. A Szellem persze mit se sejt.

Esteledik, és szó sem esik a délutánról. Antennácska a Pokróccal játszik, mire a nő hazaér már mindhárman ágyban vannak. Ő is elnyúlik az ágyon, és ez az alattomos véglény úgy karolja át, mintha mi se történt volna.

(...)

A kardfarkú xifó megszülte 60 utódát, akiknek fel is falta háromnegyedét, amint elhagyták a testét. A maradék az átokhínárok felett lebegve várja a holnapot – néha lekap belőlük egyet a sügér. Csak a szokásos.

Bezzeg odakinn!

Csendesebbek az éjszakák, halkabbak a viták. A sértések mélyebbek, csak suttogva vágódnak a Szellem fejéhez, miután a Pokróc hajnalonkint hazatéved. Egy marék rongyos papírt csap az asztalra, s mintha ebből merítené erejét, fanyar pofával szidja párját. Ennél még kishalnak is jobb lenni. A sügér legalább egyetlen cuppanással végez – a Szellemet apránként zabálja fel az élet. Lassan, fájdalmasan.

Miután sötétség borul az akváriumra jól látszik, hogy egy méretes szempár néha megjelenik az ajtóban, majd gyorsan visszavonulót fúj. Szerencsés a kis Antenna, hogy mélyebben tud aludni nálunk!

(...)

A szerencse azonban forgandó. És véges. Ma véget ért.

Szokás szerint folyt a forgatókönyv: Antenna és a Szem egész délután ketten voltak a lakásban. De a tévé ma, úgy tűnik, unalmas lehetett, és a megszokott videokazetták is hidegen hagyták őket. Játékkal ütötték el az estét; fel-alá rohangáló, viháncoló önfeledtségük minden négyzetcentiméterét kitöltötte a panelkockának, s valamennyien velük nevettünk volna az akváriumban – ha tudnánk. Akár egy farsangi mulatság: felvették szüleik ruháját, amikben évek óta nem járt-kelt ennyi gondtalanság és életöröm. Ártatlan csínyek az ártatlanság korából.

De a Pokróc korábban ért haza.

Antenna szeme láttára verte össze testvérét. A kislány hiába toporzékolt, sírt és sikított, a hideg szemüvegek kegyetlenül tükröződtek a vicsorgó arc hegyén, miközben a fiút rugdalta, ütötte. Ezúttal hiába keresett menedéket mellettünk a sarokban, hajánál tépte ki onnan apja, hogy összekulcsolt, felhúzott térdeire fonódó karjai alatt a bordáit vegye célba. De csak annyira, hogy nyoma ne maradjon. A negyedórás „műsort” elképedt, néma sikollyal voltunk kénytelenek végignézni.

Miután forrongó vére lecsillapodott a lánya után nyúlt, őt nyugtatta. Készült az alibi, s addig mesélt, míg Antenna álomba nem sírta magát, s talán kialudta a rémképeket emlékezetéből, mert reggel semmire sem emlékezett. Szem se szólt egyetlen szót sem. Nem értem...Mi ütött belé? Szellem biztos nem tűrné, ha fogalma volna róla, mi történt.

De nem szól. Magával viszi, lehet a sírig. És másnap kitisztítja az elmocskolódott vizünket. Új növény is kerül a kihaltak helyére.

(...)

Újra csend és béke. Fortyogó magvú, labilis kéreg egy töredezett családon. Esküszöm, nem értem: hogy akarhat a tisztogató ember lenni?! Még nézni is rossz. Inkább egyen meg anyám, vagy a sügér, vigyen el az úszórothadás és kerüljek a WC-be, hogy halvány emléket hátrahagyva tűnjek el örökre a csatornában! Inkább, mint ez a folyamatos rémálom.

Jobb idebent.

Frissen tekergőző tubifexet szór nekünk a gondos, csipeszt szorongató kéz. Zabálunk, kétpofára. Pár csepp fertőtlenítő érkezik, hogy megelőzze a bajt. Kék gyógyfürdőt veszünk, megtisztulunk a parazitáktól. Lerázzuk a minket rágó véglényeket. Mi megtehetjük. Hol lenne jobb, mint idebent?

Alma a Platón

Megint sikerült lekésni a buszt. Elrobogó füstcsomóin át a tükörben vigyorgó sofőrnek középső ujjat emelek, legközelebb is emlékezzen rám. A következő járatig van három órám. Fenéket! Szombat van, más menetrend, ami azt jelenti, nem megy semmi hazafelé; sem semerre. Nem tudom, bánkódjak-e miatta, vagy csak örüljek az „elmaradottság” szülte, lassabb életnek.

Tizenöt kilométerre kellene eljussak, az idő enyhe, majdnem kellemes – az október eleji vénasszonyok nyarát éljük – nem jövök zavarba, nekivágok gyalog. Ha egyik ismeretlen, távoli ősöm képes volt Dél-Baranyából Budára elgyalogolni, hogy megreklamálja az új adótörvényt, s közben elkoptatni négy pár fapapucsot, akkor talán én se halok bele. Talpaltam már messzibbre is.

Az aszfalt menti kavicson csoszogó bakancsaim orrára meredve rovom az utat, szám sarkán gondtalanul táncol a cigaretta. Füstje ködös gondolatokat bodorít az agyamba, melyek az ősz párás levegőjével kúsznak be az orrnyergemen keresztül fejembe, majd a fülemen fütyülve távoznak. Vagy csak a sípolás jelzi: megint elvesztettem egy frekvenciát, amit soha nem hallok többé. A korral járó süketülés köszönget nekem?

Viszont a rám dudáló teherautó kürtjét tisztán meghallom. Hüvelykujjam is elfelejtem égnek bökni, úgy meglep a révedésbe hasító hang. A kocsi lelassít, majd nem messze előttem megáll. Kéretlen fuvarral köszön rám a szerencse.

- Merre megy? – szegezi nekem a kérdést az oldalablak.

- Csak ide, a szomszéd faluba.

- Akkor ugorjon fel hátra, a ládák között van hely! A fejét ne dugja ki, egy órája még ott álltak a rendőrök a sorompónál! Drága lenne.

- Köszönöm! – vakkantom oda a hálát, s már pattanok is a platóra. Kényelmes fészket rakok az almás ládák közé a fölöslegessé vált pulóverből. Zökken a jármű, forognak a kerekek.

A szerpentin távolodó kanyarulatait követve lötyög fejem a nyakamon, s igyekeznem se kell, hogy ne gondoljak semmire. A légüres semmi elborítja az agyam, hogy csak a visszatekeredő menetszél-fodrokat érezzem, amint az arcomba csapnak. Felnyúlok a ládába egy pirosan kacsintó alma után. A gyümölcs a gyengém, remélem nem veszik zokon az utasfülkében.

De nem tudok beleharapni. Csak forgatom a tökéletesen érett kis növényi húst, ami szinte megszólal a koszos kezemben. Az alma nem csak mosolyog. Beszél is.

- Látod? Én magam vagyok: az élet. Nem vagyok valóság, csak egy hamis gyümölcs. Tudatlanok rám ragasztották, mások adták a nevem. Valójában egy virág termőtestéből lettem, a vacok vált új élet hordozójává. Mintha az anyaméhe lennék.

Bennem ülnek magvaim: az értelem maga. Csak azután szökkenhet szárba, miután az enyészet engem elemésztett. Rothadó tetemem szüli meg az értelem talaját, amit az utánam következők magasztalnak. Holott életemben egyszerű táplálék lehetek az egyszerieknek, míg célomat egy se érti; puszta létem nem egyéb, mint marcangolható falatok, amik a trágyadombon végzik. Viszont magvaimból itt nőhet ki a valódi értelem – ezért nem bánom a sorsom.

Száram a családfámhoz kapcsol, majd elszárad, s elszakad. Köldökzsinór az eredethez, ami addig óv és köt magához, amíg kész nem állok továbbadni a hozott tudományt. Le kell hát hullani. Nem esek messze a fámtól – ezt mindenki tudja. Mások visznek. Olyan messze visznek, hogy nem találhatok többé vissza. Ahol helyem lenne, nem maradhatok, de csak a kényszer tesz vándorrá. Hiába mondom: hagyj! Ne vegyél föl! Nem hallgat meg senki. S én is csak akkor jövök rá, mikor már késő, hogy mégis ott kellett volna elrohadni.

Testemet férgek rágták, mert a férgeknek ez a dolga. De a sebek köré kemény burkot vonok, hogy nehezebben pusztítsanak. Tokba zárom a kárt, így óvom a még épen maradt darabjaim. Ez az idő, és a feledés. E nélkül már életemben halott és terméketlen lennék. Legyőznének a nehézségek, bajok és rossz emlékek. De az anyatermészet bölcs, megtehetem, hogy elzárom a férgeim.

Vágj ketté, s meglátod: csak önmagamhoz illek tökéletesen! Mert valójában nem egy vagyok, hanem két fél alkotta egész. Hogy beteljesedjek, akár egy életen át keresem a másik felem. Gyakran sohase találom, vagy akár – újra elvesztem. Mert az egész is törékeny, akármikor darabjaira hullhat.

Látod? Semmivel sem vagyok tökéletesebb, vagy jobb, mint te. Ahogy kevesebb sem. Ha különlegesnek gondolsz, nagyon tévedsz. Hisz belőlem is csak almafák lesznek, s ezek ágain is almák fognak teremni, míg világ a világ – vagy ha úgy hozza a sors: semmi.

De épp úgy tévút, ha csak egynek látsz az egyforma tömegben. Hasonló lehetek, értékesebb, vagy értéktelenebb a többinél. Sebeim sem ugyanazok, mint a másé, héjam erősebb, vagy gyengébb, érésem és rothadásom lassabb, vagy gyorsabb. Ez tesz különbözővé – még ha olyan nagyon egyformának is látszom. Csak a végem ugyanaz, mint akárkié: a pusztulás. Legfeljebb majd visszaemlékszel rám, miután elrágtál, és maradékom a szemétdombra hajítod...

A síneken döccenő autó kiránt a révületből. Még egyet harapok a kezemben tartott gyümölcsből, hogy egy falat se vesszen kárba, majd a folyócska hídja mentén a parti fűbe hajítom a csutkát. Talán termékeny talajt fog, kis almafa nő belőle, amiről egyszer gyerekek szedhetik a pirosló életet.

Legyen rákos!

A fejlett Földgolyó legnagyobb koponyái újra és újra felkerekednek, hogy a világméretű daganathullám hátán lovagolva lepleket rángassanak a sarkokban és zugokban lapuló apró kis rákgócok áskálódásairól. Mi sem bizonyítja fényesebben állhatatos munkájuk pirosló gyümölcseit, mint a rákkeltő anyagok követhetetlenül bővülő listája. Mindig nyugtatóan hat rám a tudat, hogy miközben a bicskámmal leszelek egy szelet füstölt sonkát, s őrlőfogaim közt pépesre szaggatom, a hátam mögül pusmogó, iskolázott hangok halkan duruzsolják a fülembe: edd csak, és legyél rákos!

„A mai menü összeállítását támogatta a Kentucky Fright Chicken és Iglu kapitány!”

Egyébként kalapom emelem a tudósvilág előtt. Önmaguk felülmúlásában biztosan utolérhetetlenek. Legújabb, általuk indított tömeghisztéria a feldolgozott és egyéb vörös húsok belekben tumort ingerlő mivolta, mint a fő néprontó, világpusztító szokás. A televíziótól az interneten át a főbb rádióhullámokig, mind-mind egy frázist boncolgat, köp a szerencsétlen fogyasztó orcájába: megdöglesz!

A daganatok a spájzban vannak!

De térjünk a puszta tényekre: a feldolgozott húsok, mint a kolbász, szalámi, vagy a sonka, pácolt bélszín és társai azonos besorolást kaptak, mint az alkohol, vagy a kaszát tartó cigaretta. Vagyis, a köznyelvre fordítva: egy szelet szalonna épp úgy rövidíti az életet, mint egy korty pálinka, vagy egy pofa dohány. Nincs más megoldás, mint bezárni a vágóhidakat, Indiához hasonlóan szentnek nyilvánítani a tehenet, a muszlimoktól és a zsidóktól átvenni a disznóhús-undort, a vadat pedig hagyni a maga vadságában természetes halált halni a pusztuló erdők mélyén. Betiltani a füstölőket, hogy a feketevágás újabb hajnala köszöntsön szép, dietetikus világunkra! Házaink falára büszkén aggathassuk az illusztris táblácskát:

„Tiszta végbél, rendes ház!”

Az egyszerű, nyers feldolgozatlanságban kínálkozó vörös húsok is aljadék gonosztevőknek lettek titulálva. Az azbeszttel említik őket egy lapon, ami tudvalevően milliónyi kopasz kiskölyöknek lett fodrásza. Mi következhet még ezután?

A civilizáció egyre sűrűsödő életet él. A nagy tömeg, gyorsuló életvitel pedig vonzza magával a stressz, kimerültség, paranoia, szociális- és egyéb defektes viselkedésminták tömegét. Ennek egyik legaljasabb vállfaja a gasztro-sznob, egészségdiktátor agresszió. Elhiteti, hogy jót akar, a fehér húst és bio-tojást szajkózó, mogyoróolajon párolt másik világ pereméről osztja bölcsességének zamatos gyöngyeit. Erre legalkalmasabb fegyvere a tudomány, a tényeken alapuló megbízhatóság. Vagyis: ha a fehér köpenyes urak és hölgyek (akik évtizedig tanulhattak a nép jóvoltából ingyen és bérmentve) kijelentenek valamit, az a katolikus dogmák középkori jelentősségével bíró súly a latban. Az igazodás iránya, melytől eltérni ostobaság, civilizálatlan, barbár és idejétmúlt. Ahelyett, hogy a valós gondokkal foglalkoznának, ujjal mutogatnak az ellenkező irányba, egyre újabb feketebárányokat hajtva az akolba.

Azon gondolkozom, miközben kolbász helyezz cigarettavéget rágcsálok, és hüledezem az elém táruló ostobaság-hegyektől, hogy vajon a fejletlen világrész mit szólna mindehhez? Csak egy példa: Jakutföld. Ott nincs egyéb, mint rénszarvas és ló. Azaz vörös húst esznek füstölve, ropthasztva, ön-belébe töltve, szívvel, gyomorral, tüdővel fűszerezve, a lehető legváltozatosabb módon elkészítve. Hiszen -50 Celsius fokon értelmét veszíti a melegházi zöldség ideája. És a tyúkok sem tojnak olyan sűrűn. Akármilyen furcsa. Mégis eléldegélnek az emberek akár kilencven esztendeig is! Lehet, hogy nem a lóhús a sátán?

Vérszagra gyűl az éji vad. Te etted ezt? Király!

Az, hogy hormonbomba minden pohár ivóvíz, hogy úgy tolongunk egymás hátán, mint disznók a vályúnál csak smafu egy szelet marhához képest. Hogy különböző mérges gázokat lélegzünk, az utak mentén olyan érzése van az embernek, mintha járó motorú autóval lenne egy garázsba zárva bagatell közhely a füstölt csülök aljas aknamunkájához képest. Zsúfolt laborpatkányok módján simulunk a másikhoz, az életterünket besűrítjük, amennyire csak lehet. Hogy arcon nyaljon valakit, csak dugja ki a nyelvét a tömegközlekedésen! Pillanatokon belül kap egy vállalkozó szellemű útitársat. Stressztől pattogó agyvelővel kelünk és fekszünk, mint az ipari húscsirkék, amit nap mint nap zabálnunk kell, nehogy vastagbélrákot diagnosztizáljanak nálunk tíz év múlva. Mellé egészséges, mesterségesen érlelt, műtrágya ízű, melegházi saláta, cukortól tocsogó öntettel. A változatosság gyönyörködtet!

Hpgy meddig fajulhatnak még a dolgok, azt nem tudnám megmondani, ahhoz nem vagyok elég iskolázott. Csak egy nyers paraszt. De a tudomány álláspontját nem nehéz megjósolni, a fentiek tükrében. Tulajdonképpen jelszavakba sűríthető.

Húst eszik? Legyen rákos!

Vizet iszik? Legyen rákos!

Nem vizet iszik? Legyen rákos!

Lélegzik? Legyen rákos!

Telefonál? Legyen rákos!

Stresszes életet él? Legyen rákos!

Segédmunkás? Legyen rákos!

Háziasszony? Legyen rákos!

Férfi? Legyen rákos!

Maga egy rák? Legyen önmaga!

Az ifjú Halász és a tenger

avagy Szevasz, ficsúr!

Il borgo con sedia bianca

Elkéstem? Nem, még van idő, de ki tudja, milyen állapotban van a pályaudvar, épp rakják össze hamvaiból.

Gyűlölök rohanni, mégis erőltetett menetben igyekszem a vasútállomás felé a somogyi megyeszékhely lejtős aszfaltján, mikor egy ismerős figurába szaladok, aki frissen formázott frizurával lépked a túlsó járdán. Utána fütyülök, meg is fordul:

- Hát te hova mész?

- Székesfehérvárra.

- Minek?

- Peca születésnapjára, koncertek lesznek a volt munkahelyén.

- Mennyire sietsz?

- Mert?

- Megyek Pestre, ha gondolod, gyere velem!

Kapva kapok az alkalmon, mert ízletes MÁV-levegő, andalító zakatolás ide, vagy oda, mégis kényelmesebb egy cimborával utazni, négy keréken, mint sokad-magammal vasparipán. A kis piros, BZMOT fedőnevű dízel-gőzös nem az álmok álma. Gyors egyeztetés a telefon hullámain és elfogadom az égi áldásnak is betudható ajánlatot.

Autókkal tömött minden sáv, igyekszik haza fejér népe gürcös munkahelyéről, mikor betoppanunk a belvárosba. Szerencsésen kikötünk a taxiállomásnál, olyannyira szerencsésen, hogy Peca épp itt vár a falnak dőlve, széles vigyorral felcicomázva. Viszontlátás öröme, búcsúcigaretta a sofőrrel, majd irány egy kávé! Művész Kávézó... Sokat sejtet. Sebaj, csak erős legyen az a fekete!

Biztos, ami biztos, duplát kérek, Peca úr pedig koffeinérzékenysége miatt teát. Öregszünk talán, hogy délután háromkor nem sörözünk, mint a többi vendég? Meglehet. Megfontoltságnak nevezném; már ráérünk. A kávé tényleg fasza, úgyhogy a kényelmes kanapén utólag és előre ajándékozzuk egymást születésnapi célzattal. Persze könyvek cserélnek gazdát. Mi más?! A nap programját is vázlatban kapom: eszünk valamit, sört főzünk, aztán úgyis jönnek Guruzsmáék. Nagy rész kocsival, Timúrt majd a buszvégen kell összeszedni. Ügyvédelve. Lessük csak meg azt a sörfőzést!

Teli szájjal vigyorgok a sosem látott városra, miközben orrlyukaimból gondosan kezelt teve-dohány füstje szivárog. Szeretek ismeretlen közeggel ismerkedni, megcsócsálni, kiköpni és lesni, mivé válik, miután jól szétrágtam és az aszfalton, darabjaiban hever előttem. Milyen íze, szaga van? Miféle nyelvet beszél? Meglássuk.

A házi főzde egy csúnyácska utca zárt udvarú házánál foglal helyet, ami szimpatikus. Szántó „mester” úgyszintén. Valami indokolatlan, mégis érthető életöröm mosolyog a homlokán, miközben az eszközöket próbálja elővakarni a PVC-dézsából. Váltunk pár tapogatózó történetet, amiből leszűrhető az ingerküszöb és a humorérzék, amolyan szimpátia-ismerkedési célzattal. Úgy érzem, nem vagyunk rossz helyen. Megismerkedek a komlózás alaprejtelmeivel, a mézsör receptúrával, közben elrágunk pár sodrott bagót.

Gyülekezik a többi sörfőzésre érkező, szervező és segítő is, s tőlük kapjuk a feladatokat. Nem igazán értem, de szívesen segítek – eleinte. Aztán kezd kicsit kötelező jelleget ölteni a dolog, ha már szívom a levegőt, tegyem már odébb ezt a böszme padot. Meg vágjam le a borostyánt. Oké. Megkóstoljuk a sört is?

Akad itt egy fiú, akit nemigen állok. Feltesszük vele az eső elleni megóvást célzó takaróponyvát, ami köztudottan nem vízhatlan. És még hasa is van.

-  Ugye jó lesz? – szegezi a kérdést.

-  Hát – mondom – szerintem be fog ázni.

-  Ne legyél már ilyen pesszimista!

-  Csak realista vagyok.

-  Nem, a realista megpróbál örülni a dolgoknak.

-  Az az optimista – vág közbe Peca úr – és ő a legnagyobb hülye a Földön.

-  Akkor is jó lesz! – kapaszkodik vissza a magabiztosság nyergébe a makacs örömködő.

-  Oké, legyen neked jó. Én csak a tapasztalataimból indulok ki, és azok szerint be fog ázni.

-  Te nagyon boldogtalan ember lehetsz, ha mindent ilyen sötéten látsz.

-  ??????????????????? – erre mit lehet mondani? Semmit. Ostoba.

A mézsör mindenesetre finom, aztán vesszük a kabátot, és további sörök felé vetjük a lépésirányt. Ki ez a pöcs? Peca sem tudja. Jobb is. Győzöm visszacsukni a bicskát a zsebben.

Hogy lehet így élni?

A Művész Kávézóban megsűrűsödött a nép, azért akad egy szép, dupla sörpad az ajtó mellett, ahová párás üvegeinket markolva lehuppanunk. Ismerősök köszönnek felénk, de csak cimborámnak, s jómagam, mint szerény árnyék, láthatatlan barát simulok a repedezett vakolatba, mintha nem is léteznék. Az ötödik után megelégelem: Szevasz! – köszönök a ficsúr után. Zavart fejforgatásokkal keresi a forrást. Mi-mi-mi? Nagy nehezen csak kapok egy Hellót.

Félig fakult üvegem mellett, a periférián látom, amint egy cigánycsalád beoson a kricsmibe. Két faszi, két nő, meg egy pulya. A vendégsereg szemmel láthatóan összerezzen: most mi lesz? Mi lenne? Isznak ők is, oszt ha nekiállnak békétlenkedni, lesztek rájuk elegen, nem? Úgy tűnik nem. A nagydarab, frissen megismert srác nem akar bemenni a kiürültséget orvosolni, mondván, nem kell a balhé. Ne már, gyerekek! Mi lenne veletek Somogyban?

Indulni kell, Timúr busza mindjárt befut. Cihelődnénk, mikor odalép az asztalhoz az idősebb barna úr, hogy:

- Rokkerek! Mostakkó énekejjük el együtt a Metallikától a Nátingelzmedört!

Csend, majd koccintás, magamban röhögök, de nem várhatunk a fejleményekre, mert a busz érkezik. Annyit még elcsípek, mikor összekap a szentcsalád, s az asszony „Dik!” felkiáltással elborítja a mellettünk álló, üres asztalt. Ejj, ne rezegjetek, Alba Régia gyermekei! Nem hordára való cigány klán, csak egy negyed família.

Bencze úr tarka tettvággyal lendül felénk a buszról, majd hamar a 8-as műhelybe indulunk, markomban kis gitárcombo, méretéhez képest van benne súly. Harsány röhögés, és a viszontlátás őszinte öröme kísér bennünket a célig, ami kifejezetten jó előjelnek tűnik az estére nézve.

Az első korty Royal meggyőz, hogy inkább a drágábbat kell venni, ha tetszik, ha nem; ez a sörnek nevezett lötty istentelenül pocsék. Jönnek-mennek az emberek – vagy kezdemények csupán? – s teljesen rákapok, hogy mindenkinek feltűnően odaköszönjek. Mert úgy tűnik, errefelé nem szokás az ismerősök ismeretlen ismerőseit üdvözölni. Nehogy már annyiban hagyjam! Hol vagyunk, Erzsébetvárosban? Amúgy kilencven százalékban deszkás kinézetű az összetétel. Némelyiken vagy forró naci van, vagy egyáltalán semmilyen. Az utóbbira szavazok, Timúr váltig állítja, hogy hordanak ezek gatyát, csak rövidet. Neked legyen igazad!

Megérkezik a csapat, cuccolás után némi házi cseresznye, a magozott, folyékony fajtából. Peca lassan de biztosan elázik. Elvégre ma született a bárány! Vagyis ma tartja az ünnepet.

A Lepra is beszalad, erős késéssel, de hamar neki is állnak a produkciónak. Ezt azért végignézem. Kőpunk, a nyolcvanas éveken felnőtt, kilencvenes éveket túlélt kicsiny zenekarokat idéző stílusban. Zajos is, egyszerű, meg hiányzik belőle a hírnévből szopott nagyképűség. Mintha Barcson lennék, bő tizenpár esztendeje, ahol a helyi banda tolja ugyanezt az arcomba. A nosztalgiafaktornak és a szándékosan tűrhő, mégis humoros szövegeknek köszönhetően abszolút pozitív élmény. Az utolsó nóta fájó, minimál disszonanciája pedig simogatja a lelkem. Peca úr már a színpadon búcsúzik tőlük. Hát hogy lehet így élni?

Amíg a Guruzsmás hangszerel elbeszélgetek az új ismerősökkel, majd elmarva egy újabb komlóitalt betámadom a színpad környékét. Hoppá! Kezdődik a mulatság! Vaskos a felhozatal. A régi számok is ütnek, az újak még inkább. Fasza a műsor, oldott az összkép. A zene pedig iszonyatosan karcol! Be is gyűlik rá az eddig kint ácsorgók nagy része. Meglep, hisz az eddigiekből sokkal közönyösebb reakcióra számítottam, de úgy tűnik, mégis értik a fiúk-lányok: ez nem pesti zene. Nekik, róluk szól. Szavak nélkül. Az eddigi bulikon nem tapasztalt mocorgást is sikerül kiváltani, néhányan bizony derekason bólogatnak, pörögnek a húzósabb tételekre. Nem ám ücsörögve hümmögünk! Tagokba kívánkoznak ezek a hangok. Hogy is van? Folk-pantera?

Némi hatásszünet a harmadik fellépő előtt, belassulnak az események, bár lehet, hogy csak a fáradtság és a tompító jellegű árpamaláta ütött be. Mindenesetre mosogatórongy ül az agyamra. Azért igyekszem körbekérdezgetni a jónépet, ugyan már, mi is a vélemény? Pozitív a válaszkupac.

Peca úr a felismerhetetlenségig eltűnt, némi vadászmester-láz vesz erőt rajta, csak boldog porhüvelye körvonalazódik hazajáró szellemként hol itt, hol ott a helyiségekben. A pultnál ácsorgok, mikor bal fülemre odacsap a metál-core, az ajtóból elnézegetem egy darabig a műsort, de a Stay Wolf nekem nem… oké, profi, az alsógatyára vetkőzés valami paródia lehet; tudják, hogy spanyolviaszt nem szarnak. A műfaj tisztes iparosai, öt-hat ember privát őrjöngése kíséri őket útjukon. Doktor úrral megállapítjuk, hogy ezerszer hallhattuk ezeket a zenei fordulatokat, de talán nem is akarnak többet. Salieri mester szelleme legyen velük!

Nehezedő tüdőlebenyekkel zihálom befelé az újabb dohánycsipeteket, középtempóra veszem az alkoholbevitelt is. Messze még a hajnal – pláne a reggel! Viszonylagosan tiszta elmével sikerült is szállást keríteni, Doktor úr párja – nagy meglepetésemre – helyi erő, a buszig eldurmolhatok náluk. Guruzsmásék elbúcsúznak, a szintén zenész sofőr, Tamás bátya még Szolnokra kell utazzon, megértem, hogy menne már.

Órák telnek el a kanapén, filozofálunk, mint az állatok. A pajtatáncot intéző „lemezlovassal” lehetetlen szót érteni, vagy a türelmem kopott el. Leszarom, De mi az a keresztény Európa? Szülés utáni depresszió? Mennymá’! Húbaszdmeg…azt hiszem rám férne némi vízszint, behunyt szemmel.

Stációról stációra

Gyalogkakukkok az éjszakában, de legalább nem filozofálunk tovább. Kiégett a relé, nem tudnék több érv-nyulat előkotorni a lyukas seggű agyam cilinderéből. Megnyugtat, hogy csak a főút mentén kell visszataláljak a buszmegállóhoz – bármilyen tájékozódást kizártnak tartok visszafelé.

Jön szembe a hajnali bogárnép, csupa lelkes részeg ízeltlábú; nem kedvelem a jópofizást. Azt hiszem mogorva paraszttá váltam az elmúlt fél órában. Rovarirtót köpök rájuk, kevés értetlen antipátia a válasz. A túlparti buszmegállóban telefonáló ember-kocsonya majdnem elővéteti a bicskát, de a türelmem méretesebb a virtusnál. Hagyjuk má’, úgyse érdekelsz, gyökér!

Irány a felső középosztály! A kálvária sorba rendezett kődobozai mentén a tizenkettedik stációnál fordulunk a vaskapu felé. Egy vasalódeszkával osztom meg a levegőt, a kanapé kényelmes, elhárítom a felajánlott takarót. Kanász vagyok, elég a magamra terített kabát. Amúgy is meleg van.

Telefonra riadok a kétórányi ájulásból. Rohanva öltözés, kulcsot a helyére, irány a távolsági gyorsjárat! Peca urat visszahívom, dadogva aggódik, megnyugtatom: minden oké. Elérem a buszt. De hol a kabátja? Ebben nem tudok segíteni.

Utolsó szál gyufa az első cigarettához, megfontolt mozdulatot kíván. Viszont a megszokás folyamatokat indít el, amik baljósan morgolódnak bennem. Hiába kutatok egy nyitva levő kávézó után, az Alba plázában pedig nincs WC(?). Na ilyet se láttam még. Mire elérem a megállót kiszellőzik a számból az éjszaka sűrű levegője, s csodák csodájára a buszos resti nyitva vár. Szemből indul a járatom, kihasználom a maradék hat percet.

Egy kávét kérek szépen. Presszó. Két cukor. Nem kell tejszín! Gallér mögé lököm, mintha kommersz rum volna, majd a csodálkozástól és fröccstő kocsonyás szemű két törzsvendég bámulatában úszva berontok a budiba. A belső ajtón még a kilincs se működik, szerencsémre nem zavar meg senki a szeánszon.

Mérhetetlen megkönnyebbüléssel lebegek a megállóig, be is fut a járat. Leperkálom a hazajutás árát, majd a sofőr mögött bevackolok. Siófokon térek magamhoz először, meglepően pihentető a zötykölődés. A buszvezető osztja a népet rendesen: fürdőből hazatérő kisnyugdíjas legyen a talpán, aki Igalban fel tud szállni!

- De nekem nem kell fizetni!

- Ez gyorsjárat, pótdíjas.

- De igazolványom van.

- Mögöttünk jön a kék busz, az ingyenes.

- Ohh, abban már nem bízom.

- Akkor százötven forint.

- De nekem nem kell fizetni…

- A tököm…várja meg a másikat!

Ajtó zárul, a sofőr még dohog, de csak a következőig, ott újabb közelharc az értetlenség meszes agyú rémével. Persze a Pestre járó elit-buszos lenéző stílusa kikönyököl a száján. Parasztok vagyunk neki mindnyájan.

Lekászálódok végre, s az utolsó pár lépést szenvedem. Furcsa íze volt ennek a fehér várnak. Nagyváros, ami rég nem „vidéki”. Azért megérte. Az utolsókat rúgva lelököm a Marten’s-t , karosszékbe huppanva gyújtok egy megérdemelt halálrudat, és hagyom, hadd ülepedjen a tegnap. Még az is lehet, hogy megírom.

Csendes, vidéki helyecske

Ásítva nyújtózom hajnali ötkor a nyekergő rugókkal tiltakozó szocreál ágyon. Tíz-húsz veréb veri egymást az ablakpárkányon; ha félhomályos szaruhártyámon keresztül jól látom, egy tucat kanveréb vetekszik három tojó kegyeiért. Mintha a falusi bál ablakán leskelődnék – csak madarakkal.

Fürdőköpenyben csattogok kávé-cigaretta kettőssel felszerelkezett reggeli rituálémra, csöndes erkélyjelenet a kelő nappal. Csöndes…

-  Dinnnnnyéééééééét! – üvölt a távoli vidékről ideverődött cigány zsiguli hangszórója.

-  A kurva nénikédnek kell az a zöldség hajnalok hajnalán. – mormolom magamban. – Szerinted ki a halál akar ilyenkor bármit venni?

Tessék, el is cseszte a reggelemet. Nem esik jól a forró fekete, csempült pofazacskómban forgatom, rágom a nikotint. Fintorogva füstölnek orrcimpáim, hogy negyed hatkor minek kiabál torkaszakadtából az a barom, hogy szerencsétlen sárgarigó is elhallgatott a diófán. Pedig de szépen fújja! Azaz fújná…

Azért lesöpröm a fecskeszart a kinti szék ülőkéjéről, odább rúgom a lábam alatt éktelenkedő nyestürülék gyümölccsel megpakolt, formátlan kupacát. Mintha minden jószág csak arra használná a tornácot, hogy a dolgát végezze. Légyszar az ablakon, pókszarból álmodott összekötős pontrács a falakon. Némi dekorációs verébszar a kisasztal tetején. Egy nyilvános wc-ben élek? Még mindig jobb, mint az áruházak oldalára fosó csövesek közt lavírozni a városban! Itt nyugalom van…

-  Vásároljon kiváló minőségű takarmányainkból! Érdeklődjön a mozgó autónááá! – érkezik a következő. Ha lehet, még hangosabb, mint a dél-baranyai akcentussal kajinkuló dinnyéskettes.

A rosseb egye meg! Be is lépek inkább a tömésfalak nyújtotta magányba. Megszűrt hangerővel kap utánam a modern kereskedelem rákfenéje, az üvöltő mozgóárus recsegő monológja. Kínomban pótcselekszem, zajra zajt! Öltözéshez ostoba módon bekapcsolom a televíziót. Kettőt pislog a képernyő is: mit akarok tőle ilyen korán? Felsír a hangszóró.

-  Legújabb késeinket csupán tizenhatezer-kilencszázkilencvenkilenc forintos, bevezető áron rendelheti meg a VéeS teleshoptól. A kerámia éltartó ereje utánozhatatlan! Itt ez a szöges léc. Így. Imádok szöget vágni! Ha tehetném, egész nap csak szögeket vagdalnék.

-  Csak hajrá! Hülye… - motyogok, miközben másodszor is félregombolom a foszladozó inget.

-  És ha most rendel, ugyanezért az árért ajándékba kap egy…

Nem várom meg, mit adnak a szar mellé másik szarnak. Egy áráért. Kikapcsolom a műsordobozt, néztem eleget gyerekkoromban; meg is lett az eredménye.

Kaszával a vállamon ballagok a kert irányába, nyikorgó vaspánttal köszön a kiskapu, fedezékbe bújnak a köveken sütkérező fürge gyíkok.

-  Megérkezett a gázosautó! Cserélje ki palackját most kedvező áron!

-  Csak te hiányoztál…

A propán-bután nélkülözhetetlenségét bizonygató, selymesen reszelő női hang kísér a gyümölcsfákig, s velem marad, míg be nem végzem a munkát. Az utolsó rendeknél halványul csak el a fülbemászó reklámszöveg, jelezve, hogy a falu valamennyi utcáját megjárta a platós autó, s indul a következő település lakóit boldogítani.

Miközben a nap első sugarai átengedik a helyet a másodikaknak a hőmérő alkoholcsíkja gyorsabban törekszik az egek felé, és én görnyedten szedegetem a hullott almát a vesszőkosárba. Fejem fölött balkáni gerlék ingerlik egymást párzani vágyó búgással, mintha nem lett volna elég. Már kirepült a fészek? Hisz úgyse raktok újat! Akkor meg minek a hisztéria? De le se szarnak. Még szerencse.

-  Tűrürűrürűrűrü…szólj anyádnak, hozzon pénzt! – az ismerős dallam erősödő ütemben közeleg. Mint egy falat kenyér…

Miközben cefrévé formálom a csinos, piros gyümölcshalmot, még a daráló surrogásán is átüt a sárga kocsi pofátlan ricsaja. Minden második háznál megáll, mert minden második házból előtotyog egy hetven fölötti vénasszony, hogy gyorsfagyasztott, elősütött, húsnak hazudott mirelitet vegyen a finnyás unokáknak.

Dél lesz, mire elvégzek, de a házhoz szállított, sárga nyomor mindvégig velem marad. Csodás! Tudom: nem hagy el a civilizáció!

Átruccanok öreganyámhoz ebédre, nehogy sértődés legyen. Készült egy kis tyúkhúslevessel. Vagy öt pár láb, két nyak és egy farhát szemez velem a gőzölgő tálból. Látszik, a mama is veszi a tyúkalkatrészt. Azért építek egy kontinenst a sárga karikák szigeteiből – és az íze is kitűnő. Jó, hogy öreganyám még zsírral főz!

-  És hogy haladsz? – szegezi nekem a kérdést.

-  Mivel?

-  A cefrével.

-  Jó lesz, már nem sok van. A barack leforrt.

-  ………….. –  a következő mondatot elnyomja a nyitott ablakon beköszönő, újabb árut sejtető dal.

-  Vasárnap a Riska nem ad tejet, folyton csak azt bőgi: munkaszünet.

-  Jajj, elfelejtettem kitenni a kannát! – ijed meg öreganyám, és szalad a bottal, nehogy tovahajtsák a bádogtehenet. Az utolsó hús-vér marha két éve hagyta el a falu határát, teherautón.

Jóllakottan kávézunk az erkélyen, a cérnametélt emlékével vegyül nyelvemen a francia dohány. Öreganyám ajkáról gyöngyként hullanak az információk, amiket általában elszigeteltségemben elfelejtek felcsipegetni. Nemzeti bolt is van a központban, teljes kínálattal. Mostanság az önkormányzat házhoz viteti a nyugdíjasok bevásárlásait. Két közmunkás rója az utcákat, kenyeret, felvágottat, cigarettát rejtő nylon szatyrokkal.

Házhoz jön a halál is? A szórólapok hegyeiből előbukkanó sírköves reklámanyag ezt sugallja. Ha ezen a héten rendel, ajándékba kap…nem…ezt már nem. Halj meg most, mert olcsóbb?! Baszki…

-  Kakaó vagy macikávé, nincs jobb tej, mint Lacibáé… - hinti az igét a soron következő.

-  Mi az, már két tejes van? – nézek kérdőn nagyanyámra.

-  Igen, ez pár hete jár. De szerdán szokott, meg pénteken, a másik meg kedden és csütörtökön. Nem értem, hogy kerül ma ide.

Sztoikus némaságban rovom a járdát hazafelé, füleimben kavarog a folyton sikoltó hangszórók, megafonok friss emléke. A kapu előtt csengőszóra riadok, és kövér gyerekek suhannak el mellettem az araszoló fagyiskocsi irányába. Ez legalább nem beszél, énekel…

Fél óra múlva motoros kaszák mantrázó monotóniája pásztázza végig az udvart. Közmunkások nyúzzák az árokparton a közpénzen vásárolt masinákat. Basszátok meg, legalább csinálnátok meg rendesen! Összehányják, mint mindig.

Kalapot és kapát húzok, tömeggyilkosságra készülök a gyomok között. Surrog a hideg vas a földben, némán kiáltanak a folyondárok, nehezen adja magát a disznóparéj. Újabb reklámautó kiált utánam a kertbe.

-  Gázt adunk! – és versenyautó motorbőgése, kerékcsikorgás, felvételről. És ismétlődik. Újra. És újra. És újra…

Sose hallgatnak el? Sohasem hallgatnak el…

Estefelé, mikor a fények is kezdenek megkopni, az utolsó árus is elhagyja az utakat, lejárt a munkaidő. Megszállja a ház környékét a nyugalom. Kezemben fröccsös pohár, és az elmaradhatatlan dekk. Békés füstkarikákat eregetek, gyorsan szétcsapja őket a ganészagú huzat. A fülemüle elnyújtott siráma a vállamra ül, miközben a tücskök nosztalgikus kontrája húzza az ütemet.

A szomszédban kocsiajtó nyílik, majd valami hip-hop opusz tíz másodpercenként ismétlődő, monoton alapja kezd zuhogni a mélynyomókból. Hazaért a hülyegyerek…megjött a gettó. Ostoba hadarás és műzongora kíséret zökkent ki a tiszavirág életű békességből.

A faszom bele! Elnyomom a félig szívott csikket – jó lesz az reggel is –, majd berántom magam mögött a százéves ajtót. A kétnegyedes ütemre hullámzó ablaküvegek mellett elvánszorgok az ágyig. A fejemre szorított párna alól is tisztán hallom, milyen nehéz a sors a nyóckerben.

Megpattan egy ér a szemem sarkában. Agresszív álmaim azt suttogják: reggel szórj néhány marék szöget az útra! A faluvégen. Mély az árok, onnan  nem másznak elő többet! Vagy tűnj el! Állj odébb! Jó. De hova? Ameddig aszfalt van, a civilizáció nem ereszt. Vasmarokkal szorongat, hogy levegőt se kapok. Levegőt!

Kitárom az ablakot, beeresztem dörömbölő zajokat. Pofátlanul ellepik a szobát, beülnek a székekbe, széthányják a könyveket, felcsapják a csizmát az asztalra és csámcsogva megzabálják a tegnapi maradékot. Rohadjatok meg, elmosogatni bezzeg senki nem fog!