Sűrített Paradicsom

Volt nekem egy nagyon kedves szomszédom, egy szépnek nem, ám csinosnak is csak a legnagyobb jóindulattal és elnézéssel nevezhető leányka. Igazából nem is mellettem, hanem velem szemközt lakott, a kínos közelségben tornyosuló szomszédos panelház egyik felém eső, erkéllyel rendelkező szobájában. Ám mégis ismerőseim közé sodorta a szerencsés véletlen – ha megölnek sem emlékszem, hogyan ismerkedtünk össze. Azt hiszem közös barátok révén, vagy valami hasonló profán és átlagos átfedésnek köszönhetően. De nem is igazán lényeges.

Elég gyakran sikerült beszédbe elegyednem vele, néha csak a magam szórakoztatására, néha pedig kényszerűségből, mikor megszólított a szomszédos erkélyről, midőn a reggeli kávé-cigaretta szent biumvirátust igyekeztem tettetett élvezettel elfogyasztani a szabadban reggelizés illúzióját kínáló beton-balkonon.

A leánykát Kálváriának hívták. Teljes nevén Lebensraum Kálváriának. Buzgón állította magáról, hogy zsidó, és ezt a tényt büszke héber létének minden tettével igyekezett igazolni. A gázai helyzetet napi szinten nyomon követte az interneten, kiállt a ciszjordániai zsidó telepek mellett, héberül imádkozott (pedig mintha azt is említette vón’ egyik hajnali erkélyjelenetünkön, hogy ateista…nem figyeltem).

Aztán egyszer, kissé ittas állapotban elmesélte, hogy valójában sváb. Valamelyik baranyai kis faluból jött ide tanulni, s itt ragadt. A nagyapja volksbundos volt, és elítélték, mert részt vett a falu zsidóinak elhurcoltatásában, meg effélék. Szegényt biztos gyötörte a bűntudat, mert krokodil méretű könnycseppek szántották végig az alapozórétegektől sivatagra hajazó arcvonásait, így inkább nem firtattam a titkait – noha az én családomban is gyakori a sváb vérvonal. Nem hiszem, hogy meg tudtam volna győzni arról, hogy őseink tetteiért nem tartozhatunk felelősséggel, mert nem mi követtük el őket. Ahhoz túl ittas és túlontúl feldúlt volt.

Amúgy is elég meggyötört és sérült lélekkel rendelkezett szegényke. Hajazott a feminista eszmék felé orientálódni – ebben manapság semmi meglepő nincs, mondhatni: ez az alap egy nőnél – és a nehéz érvényesülésének okát is a nemi diszkriminációban látta. Nőként nem engedik szóhoz jutni, bizonyítani – bizonygatta. Ekkor már megkérdeztem tőle, miután első cigarettám izzón gyöngyöző végével a másodikra gyújtottam, hogy ugyan mesélje már el nekem: a Vén Európának mit jelent az elnyomás? Mert, ha teszem azt Etiópiában látta volna meg a napvilágot, és egy éves korában levágják a csiklóját, megértem, ha felháborodik rajta. Vagy bő kétszáz évvel ezelőtt, ha Párizs piacán kell halat áruljon, nyolc lurkó nevelése mellett, alkoholista férje ütlegeléseinek tarkálló jeleivel mosdatlan arcbőrén (amihez az igazat megvallva sem időben, sem pedig térben nem kell ennyire messzire menni példákért), akkor elismerem, hogy sorsa mostohaként bánik vele. Másfél diplomás, önálló, egészséges, pláne kitartott huszonévesként azonban kissé visszásak a jajongások. Nem sértődött meg nagyon, csak sarkon fordult és ott hagyott, majd alig egy hét múlva újra hajlandó volt szóba állni velem, így az erkélyjelenetek folytatódtak, mintha mi sem történt volna. S én, mint Cinikus Rómeó álltam a plátói viszony elébe újfent.

Fenébe! Azt el is felejtettem megemlíteni, hogy Kálvária művész volt! Amolyan minden lében kanál, polihisztor poliészter. Elsősorban festőként tevékenykedett, és a „szerencsés” kevesek egyikének mondhatom magam, aki látta a kiállításainak valamelyikét, abban a kis művészkocsmában, ahová csak az olcsó sör miatt jár a rendes ember gyermeke. A rendetlené meg pláne. Fakezű egy teremtés volt, meg kell hagyni. Ötlettelen, klisékben dúskáló, egyéni hangban szegényes műveivel nem váltott ki különösebb hatást a közönségéből. Nem véletlenül.

Mellesleg énekesi babérokra is igyekezett igényt tartani, s ezt a szomszédi sínylették meg leginkább. Gyakran volt szerencsém szolmizációs gyakorlatok közben tetten érni a kezdő teknővájók bárdolatlan és esetlen munkáját imitáló fahangját, amint a nyitott műanyag ablakon a szabadba távozik, halálra rémítve a játszótéren dolgát végző kóbor macskákat és hajléktalanokat. Nem sírom vissza azokat a reggeleket.

Ráadásként természetesen az irodalomban is próbára tette magát Kálvária – s könnyűnek találtatott. Egyszer rám testált egy adag novellát, amiket írt. Miért épp nekem? – örök rejtély. Nem volt mit tenni, el kellett olvassam, végig kellett szenvedjem magam mind az 50-60 oldalon, amiket volt szíves az örökkévalóságnak papírra okádni. Meg vagyok győződve róla, hogy diszlexiával küzdött. Ötlettelen és patetikus kis monológok voltak, abszolút fölösleges időpocsékolás. Mintha csak festette volna őket.

Az észrevételeimet megtartottam inkább magamnak; majd rájön magától! – gondoltam. Annyit mondtam csupán, mikor a véleményemet kérdezte, hogy dolgozzon még kicsit a dolgon.

Míg nem egyik balkon-komédiánk tragédiába nem fulladt, s megrontotta a kapcsolatunkat. Magyarán mondva: másodjára is megsértődött. Ezúttal végérvényesen. A kiváltó ok annyi volt csupán, hogy a szokásos sirámai új vizeken találtak maguknak süllyedőben lévő csónakot, ebbe szálltak be, s integettek felém a hajótöröttek kétségbeesett halálfélelmével. Kálvária kijelentette, hogy rossz korba született, ezért nem érti meg senki. Egyszerűen nem ide való.

Ismét megemeledett a szemöldököm íve, s mélyet kellett szippantsak a sodort dohányrúdból, mielőtt válaszra nyitottam a szám. Így sikerült némi tapintatra hasonlító ízt csempészni a mondanivalómba. Miszerint ilyen nincs. Sokan hiszik, hitték (mint jómagam is egy időben), hogy nem megfelelő korba születtek, máskor vagy máshol kellene élniük. De ez nem igaz. Nem véletlenül van az ember ott és akkor, ahol földi porhüvelye születésekor az édesanyjából elsőként kikandikált. Vagy amerre az élet dobálta. Amiért másként érzünk, az a bizonyos fokú nosztalgia, amit –meglehetősen foghíjas – ismereteink generálnak a múlt bizonyos szegleteivel kapcsolatban. Ez valahol érthető is. De itt és most kell valamit letennünk az asztalra, amíg még vagyunk. Utána nehezebb, sőt: lehetetlen! Ha mást nem, hát annak a bizonyos áhított múlt-darabkának az értékeit mentsük át, állítsuk szembe őket a jelennel, vigyük tovább, éljük meg; vagy építsük be a világunkba, amit teremteni kívánunk! Visszanyúlni ugyanis bárki képes, visszatérni senki. Ostobaság is volna nap, mint nap agonizálni, és kotlani a gondolat megzápult tojásán, hátha kikel egy időgép-fióka, ami csonka szárnyain visszaröpít a vágyva vágyott érába. Kisgyerekeknek szokás ilyet mesélni, esténként, ha nehezen ül rá az álmosság tapasztalatlan kis szemhéjaikra. Szóval a siránkozó tépelődés helyett ott és akkor teremtsen mindenki értéket, ahol, pláne amikor létezik! Ha pedig ilyesmire nem képes, akkor felejtse el az ambíciókat, ábrándokat, s lépjen tovább! A toporgás nem vezet semerre.

Az utolsó mondat végén ismét rászippantottam a cigarettavégre, s kimerülten fújtam ki a füstöt. Kálvária se szó, se beszéd elviharzott. Hatalmasat reccsent mögötte a műanyag ajtó, halványan végig is szaladt egy repedés a hőszigetelt üvegen.

Azóta nem találkoztunk. Állítólag férjhez ment, és gyereke is van már vagy kettő.

Nem is tudom, hogy jutott épp most eszembe. Furcsa kis lény volt, mint egy tömörített, sűrített valóság, két lábon járó kortünet. Egy egész generáció közös vergődésének elferdített kivetülése, mintha mindaz az ezerféle gyötrődés és kétségbeesés, ami mindenkiben benne motoszkál bizonyos mértékig, együtt és egyszerre, általa öltött volna testet. Elpuhult és kétségbeesett kis meghasonulásunk tünet-együttese, három napos csodát váró tétlenségünk, szimbólumok sűrítménye, a magába harapó Kálvária. 

Már nem is vagyok benne bizonyos, hogy valóban ismertem. Létezett? Muszáj…különben ki beszélt hozzám azon a pár négyzetméternyi paneldarabkán reggelente?

Hogy mondják magyarul, hogy Lebensraum…?

Hátamon a fát III.

Van az abszolút holtpont. A mindennek alja, a végső völgy, hová a delelő nap se lógatja be tétova tappancsait, és soha nem növeszt zöld füvet a kopár, élettelen talaján. Végső határa a meghunyászkodásnak, fizikai kimerültségnek, akaratnak, léleknek. Mindennek, ami emberből gyúrta emberré azt, kit anya szült, akit apa nemzett, tanult a maga kárán, s néha a másén is talán. Oda tartok éppen, gyalogszerrel.

Hat nap óta folyamatos munkában talál a hajnal, első ködét már a fűrész sergő lánca kavarja, bódultan fodrozódik a fáradtan darabos mozdulatainktól, s a kelő nap laposan rohangáló fényei hosszú árnyékunk mozdulataival játszanak a mohalepte fenyőtörzsek között. Mintha egymással bújócskáznának, önfeledten, gondtalan gyerekek módjára.

Egy részről persze felsóhajtok reggelente, mikor kinézek az ablakon. A csüggedés mellett az alagút vége csillog előttem, mikor a tiszta égboltra tekintek az opálos üvegen át. Az első (és késő délutánig egyetlen) kávé melege nagy nehezen keresztülveri a meggémberedett ujjak hajszálerein a sűrűsödő vért, hogy ki ne ejtsem a bögrét; csak legyen elég gyomrom leerőltetni azt az istenverte toast-kenyeret. Hetek óta mást sem ettem, mint ezt a fűrészpor ízű semmit, közte egy szelet felvágottnak csúfolt valamivel. Persze ezzel nem csak én vagyok így, hanem valamennyien. Muszáj, nehéz az a fene ette masina!

De fogy az erdő, fogynak a napok! Nincs több semmittevés, kényszerleállás, csak termelünk, termelünk, mintha tőlünk forogna a széles világ, mintha csak a mi munkánk gyümölcséből épülne a palaszürke Bajorország, s melegedne a pirospozsgás bajor nép.

Markoljuk a gépeket, suvasztjuk őket a kopott furgonba, a benzineskannák telt vidámsága locsog mellettük, s a szapik, rönkfordítók, lapátok várják zörögve a munkakezdést. Ahogy a vacogó fogú, korgó gyomrú csontkollekciók megtört szembogarai.

Egész nap sikonyálnak a motorok, zuhognak a haldokló törzs-testek. Persze a hibák is gyülekeznek, s megtoroltatnak, mint azt egy rendes hibától el is várja az ember. A vágások már nem egyenesek, a tuskók magasabbak a kelleténél, és bizony a centi is csal. Vagy a szemem. Már én sem tudom sokszor eldönteni. Majd eltelik ez a nap is, csak menjünk, menjünk!

El is telt. Aztán a végén kivonszoljuk magunkat az erdőszélen várakozó kocsihoz, beszórjuk az ürességtől elnémult benzines kannákat, a fáradhatatlanul csacsogó, buzgó szerszámokat, s porhüvelyünk olcsó képmását is bedobjuk valahogy a ragadós ülésekre. A szállásig tartó húsz perces úton csupán a gyantaszagú nadrágok párolgó fülledtsége mutatja: van élet az anyósülés mögötti vidéken is!

Még egy kis benzinben tocsogás a kamrában, amíg megpucoljuk a német gépipar remekeit, aztán erőtlenül elnyúlok a ház előtti füves udvaron, amihez a hazafelé tartó iskolás kislányok kacagása szolgáltatja a háttérmuzsikát. Nincs is szebb, mint mikor záróakkordként csupa szív kisgyerekek röhögik ki az embert!

Másnap: vasárnap. Az Úr napja, ahogy errefelé is megtisztelik, s mint az közismert, a teremtési vesződségek után Ő is fogta magát, és beintett a világnak a hetedik napon, kulcsra zárta ajtaját, kilincsén a ne zavarjanak táblával. Lett volna favágó!

Mert a reggel ismét kinn ér minket az ébredezésében reszkető erdőn. Rakjuk halomba a tegnap megtermelt anyagot. Legalább csend van, békesség, sehol egy fűrész. Tilos is ma dolgozni. Ha erre jár valaki, megbújunk a bokrok között.  Aztán húzkodjuk tovább a több mázsás rönköket, az izzadtság folyamokban ömlik végig vörösre gyúlt bőrömön, karjaimba már csak hálni jár a lélek. Derekam derekasan hasogat. A lábaimat nem vagyok képes megérteni: nyolc kilóval kevesebbet kell csupán elviselniük magukon, kopott a súlyomból rendesen, noha nem volt olyan rettentő az a hetvenegy kiló sem. És mégis meg-megrogynak, csuklanak a térdek, imbolyognak a bokák. Hülyék ezek?

Az egyik négy méteres rönk (és önmagam) vonszolása közben aztán össze is akadnak, én pedig arccal bezuhanok a fenyőágak közé. Puha fenyőtűk simogatják karcosra arcomat, illatukkal elzsibbasztják érzékeimet, s elfeledtetik, miért is vagyok itt. Ha már egyszer eltaknyoltam előveszek egy cigarettát, és kényelmes nászágyamon, oldalamon újdonsült arámmal, a Szerencsétlenséggel boldogan elpöfékelem.

Jó érzés a gyantaszagú zöldben feküdni mozdulatlanul, apró bogaraktól körülvéve, tudatlan mozdulatlanságban. S innen lentről egész másként látszik minden. Elértem az alját, a világ valagán heverészek, édes esélytelenséggel vigyorgok a jövőbe, mintha már nem számítana, fölkelek-e valaha innen. Idelenn nem jelentek semmit, hisz ugyanolyan kis féreg vagyok, mint a köröttem serénykedő ízeltlábú kis jószágok. Rám keményedett lelkem kitinpáncélként véd meg mindentől, s hátamon fekve kapálózhatok, míg újra talpra küzdöm magam, hogy aztán ugyanolyan céltalanul bolyongjak, mint annak előtte. Savanyú avar ez a világ, rothadó növényi részek rétegződő szőnyege, s benne ott furakszom én is, mint annyian rajtam kívül.

Akkor miért ne kelnék föl? Miért ne kepesztenék tovább? Hisz úgyis mindegy. A mélyponton annyira lényegtelen minden, hogy akár folytathatom is.

Úgy is teszek. Talpra állok, gondosan elnyomom a dekket, s értelmetlen bár, de leporolom a nadrágom, ami a gyantás tenyeremtől, ha ugyan lehetséges, még egy fokkal mocskosabb lett, mint előtte volt. Aztán: eriszd neki! – húzom tovább a rönköt. Odacsúsztatom a többi mellé, indulok a következőért; körbe-körbe. Tanyázom még párat persze, s aztán föl is tápászkodom szépen.

Mert ezért vagyunk, mi farontó cincérbogarak idelenn. 

David Attenborough - Egy elcsípett levél

(a természetrajzi levéltár anyagából)

Drága Édesanyám!

Örömmel vettem leveledet, megkönnyeztem minden szavát! Megható, hogy még ilyen messziről is eszedben tartasz, és tudd: érzem a szeretetet, érzem a melegséget, mely Tőled, s az édes szülőföld felől árad.

Sajnos nem egyszerű a sorsunk ideát a testvérekkel, drága mama. Tudom, legutóbb azt írtam, minden rendben, s nagyszerűen érezzük magunkat, ám be kell valljam, kissé tódítottam. Színeztem a szürkét, halványítottam a fekete fellegeket. Talán inkább kissé elsumákoltam az apróságokat, amik azóta a fejünkre nőttek. Mert időközben világossá vált, bőrünkön érezzük, hogy nem is olyan aprók ezek a nehézségek.

Az igaz, hogy az étkezésünk kielégítő, ami a mennyiséget illeti. Ebben hiba nincs is. Az a bökkenő, hogy errefelé csak emberek vannak, semmiféle állattal nem találkoztunk hetek óta. Egyedül a Sára mesélte, hogy összefutottak valami yorkshire terrierrel, vagy mivel, de a szavai után nem lehetett valami kiadós falat. Ketten alig laktak jól belőle. Attól tartok, ez az egyhangú étrend nem tesz jót nekem. A szomszéd levélen is van már két beteg, s a másik bokor felől is járványos rémhírek terjengnek. Remélem csak bulvár az egész, mindenesetre nem érzem valami fényesen magamat én sem. Vitaminhiányom lehet, vagy valami hasonló. A helyiek is olyan sápatagok, mert hiába van étvágyuk, és esznek is eleget, de mosolyt még egyikük szívókáján se láttam táncolni. Tegnapelőtt például beleittam valami furcsa szagú ember vérébe, s az íze is olyan különös volt, majdnem visszaköptem. Aztán mintha leszakadt volna az ég, szédültem, győztem elrepülni a bérlakásig, reggel pedig minden idegdúcom ki akart ugrani a helyéről, a szemeimnek meg legalább a fele homályos volt és égett. Azt mondják, alkoholmérgezésem volt, ami nem tudom, mi lehet, de állítólag elég gyakori errefelé. Majd megszokod! – mondták a régebb óta itt lakó kuzinok.

Amúgy el lehet viselni ezt a kosztot, távol álljon tőlem, hogy panaszkodni kezdjek! Tudom, ti odahaza alig juttok ennivalóhoz, de most úgy érzem, bármit megadnék egy kis kecske-, vagy marhavérért!

Ez a kisebbik gondunk az új hazánkban. Nem is annyira gond, mint kellemetlenség. Ami azonban letaglózóbb volt, az a helyiek, az őslakosok ellenszenve, amiben részesültünk megérkezésünkkor. Úton-útfélen megjegyzéseket tesznek a külsőnkre, szidják az élősködő anyánkat (mintha az ő anyjuk nem ugyanolyan vérszívó rovar lenne, mint a mienk).

Már a legelső nap, mikor kikeveredtünk az afrikai meleg szelek sodrásából, és lepihentünk egy fagyalbokor levelének fonákján, izgatottan zizegve, szárnyainkat nyújtogatva nézelődtünk, hozzánk röppent néhány helyi érdekeltségű szúnyogpalánta, és lökdösődtek, köpködtek, szurkáltak, hogy minek jöttünk mi ide. Nekik is alig jut ennivaló – mondták -, szűkös a hely, minden nyamvadt hajszálérre jutnak húszan, nincs itt szükség még a hozzánk hasonló, mediterrán élősdiekre is. Az a szóbeszéd járja, hogy tavaly néhány cecelegyet agyonvertek a böglyök a városszéli réten. Igyekszünk elkerülni őket, szteroiddal telített marhákon nevelődött, tagbaszakadt népség, ellenszenves és mocskos nemzetsége a rovarvilágnak. Hidd el, drága mama, még rosszabbak, mint otthon!

Aztán az albérlet, vagy minek is nevezzem ezt a koszfészket. Egy közpark szélén ütöttünk tanyát, ahova esténként sok fiatal, zsenge és tisztavérű kiskölyök látogat, gyorséttermen hizlalt szüleivel karöltve. Könnyű prédák a magunk fajta, fürge feketéken edződött bozótlakóknak – még ha nem is olyan ízletes, vagy egészséges. De annyian vagyunk egy helyre zsúfolódva, hogy a potrohunk egymás szájszervébe lóg. Nincs egy perc nyugta se a szúnyog fiának (azaz lányának). Minden nyavalyás fűszálra jut vagy húsz éhező, nem beszélve a tömött fürtökben megrakott lombokról, ahol vegyesen lakik a helyben született, a bevándorló, és még a többi rovarral is meg kell küzdeniük a helyekért. Kabócák, katicák, mind-mind olyan tömegben rajzanak, mintha legalábbis hektárszámra teremne errefelé a fa meg bokor. Pedig alig van pár tucat belőlük. Mit tehet ilyenkor bárki? Elvégre nem alhatunk a betonon!

Lehet, hogy most ijesztő a kép, amit lefestettem neked, talán túlontúl rémületes is. Ne haragudj, ha soraim elkeserítettek, nagyon röstellem, de meg kell értsd, anyám, nehéz ideát, az idegenben. Rengeteg, nehezen megszokható furcsasággal kell megküzdenünk nap, mint nap. Tudom, azt ígértem, ha kifeküdtük a jó helyet, üzenek értetek, de most azt kell mondjam, ne gyertek! Nem tudnád megszokni ezt a vidéket. Állítólag hideg idők is jönnek pár héten belül, valami novembernek nevezett időszak következik, aztán elvileg havazni is fog…furcsa, hisz a kilimandzsárói rokonok is beszéltek a hóról anno, de ők olyan magasan laknak, itt meg alig vagyunk feljebb a tenger szintjénél, mint odahaza voltunk. Nem megy a fejembe. A gépjárművek kipufogó gázai lehet megkavarták már az érzékeimet. Most is valami hatalmas repülő szerkezet köröz itt fölöttünk, és esik az eső. Furcsa szaga van, és felhő sincs az égen, nem is értem a dolgot.

Szóval jobban teszitek, anyám, ha otthon maradtok, tudom, nem könnyű, de nem bírnád ki a körülményeket…most is egyre nehezebben lélegzem. A papír is kezd elmosódni, és émelyeg a gyomrom. Be is fejezem a levélírást inkább.

Csókoltatom az otthon maradtakat, az egész családot, különösen a húgaimat! Vigyázzatok magatokra, és ha tehetem, adok hírt még magamról, addig is…

…ezen a ponton a levél megszakadt, mellette rovarirtótól görcsbe merevedett lábakkal heverő moszkitó. Összetett szemében még megcsillan a távolodó permetező repülőgép fémtestének körvonala, s utolsó leheletének halk neszezése elvegyül a motorok zúgásával, s haldokló társai ízelt lábainak utolsó rúgásaival…

Pályaválasztási tanácsadó

Intézményünk nem vállal felelősséget az esetleges kisiklott életekért, és kijelenti, hogy amennyiben az ügyfél elégedetlen a sorsa alakulásával, azért semmiképpen sem okolhatja a pályaválasztási programot, csakis a személyesen elkövetett hibái, illetve a leírtak be nem tartása okozhatták a zavarokat az életpályamodellben. Vagyis: a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el!

Első lépés:

Fontos a megfelelő helyre való születés. Lehetőleg próbálja meg elkerülni, hogy egy kisebb faluban, vidéki kisvárosban lássa meg a napvilágot. Sokkal megfelelőbb helynek bizonyulhatnak a megyeszékhelyek, megyei jogú, illetve egyetemvárosok. Ezeken belül is előnyben kell részesíteni a kertvárost, polgári környéket, s elkerülendő a peremterületre szorulás, munkáskerületek, nyomortanyák.

Ehhez szükséges természetesen a megfelelő szülők kiválasztása. A legkevesebb, hogy középosztálybelieket válasszon, de ajánlott a tehetősebb rétegben keresgélni: ügyvédek, közjegyzők, fogorvosok, politikusok, vezető menedzseri, vagy afölötti beosztásban dolgozók valamely mobilszolgáltatónál, stb. Semmiképp sem javasolt parasztokat (őstermelő), munkásosztálybelit választani, ne adj Isten művészt, pénztárost vagy kőműves-segédet!

Második lépés:

A helyes edukáció elengedhetetlen az életben való boldoguláshoz, s ez már a bölcsőde, óvoda megválasztásánál félresikerülhet. Legalkalmasabbak a kevés férőhellyel rendelkező, fizetős intézmények, messzire elkerülendők a plebs gyermekeinek fenntartott, lepukkant állami megőrzők. Egy Waldorf-óvoda mindenképpen jó választásnak bizonyulhat!

Innen egyenes út vezet egy jobb (lehetőség szerint magán-) iskolába. Ez lehet egy egyszerű általános iskola valamely gazdagabb környéken, vagy akár egy gimnáziummal kombinált intézmény; ennek nagy előnye a korai szakosodási lehetőség.

A leggyakrabban elrontott lépésnek számít a nem megfelelő iskola kiválasztása, a rossz szakmai irányultság. A szakmunkásképzők, szakközépiskolák (kivéve a gazdasági szakiránnyal rendelkezők!) a legkevésbé sem alkalmasak egy egzisztenciális jövő alapköveit lerakni, úgyhogy messzire kerülje az efféle intézményeket!

Amennyiben megfelelően választott egyenes út vezet a jobb egyetemek, főiskolák tárt kapui felé. Ez esetben is a felkapottabb, drágább helyeket keresse, hisz az ott szerzett ismeretségek a későbbiekben vastag kamattal gyümölcsöznek majd! Épp ezért célszerű a lehető legtovább az intézményben tartózkodni: maradjon hallgató, ameddig csak lehet! Ezzel biztosíthatja az álláskereséskor előnyösebb életkor elérését, esetleg – helyes helyezkedés esetén – tanulmányai alatt megcsíphet egy gyakornoki helyet, ahonnan el sem kell többé mozdulnia, s szép karriert tud építgetni.

Harmadik lépés:

Ez már szinte magától értetődő: jó munkahelyet választani. Ha az első két lépést maradéktalanul teljesítette, ezzel semmi gondja nem adódhat: szülei, esetleg a tehetős baráti körének egy tagja minden bizonnyal biztosít önnek testhez álló, zsíros fizetéssel járó állást.

Amennyiben hiba csúszott a számításba nem kell kétségbe esnie! Gerincének gondos eltávolításával, nyelvének nyújtásával még kijavíthatja a csorbát. A jó helyen, jó időben és jól kiválasztott seggek kinyalása, valamint az aljas és alattomos áskálódás az útjában álló vetélytársakkal szemben csodákra képes!

Fontos továbbá nem létező erényeinek hangsúlyozása, ordító hibáinak takargatása, valamint a töméntelen mennyiségben okádott hazugságok és túlzások, önfényezés és jópofizás. A siker garantáltan nem marad el!

Negyedik lépés:

Végül néhány kísérőnek elejtett intelem, csupán a fent leírtakhoz. Éljen kiegyensúlyozott életet! A helyes táplálkozás, a test építése, szépítése, esetleg a feng-shui jó táptalajai a teljes boldogságnak.

Ne sajnálja magától a drágább ételeket, jobb ruhákat, a nyári vakációt, külföldi utazást! Szemránckrém, kézápoló, bőrradír, egy ízléses parfüm és remek szabó, kondi-bérlet, rendszeres nemi élet. Az eredmény: jól ápolt külső, igényes megjelenés, jó közérzet, valamint irigykedő pillantások a kevésbé érdemes emberek részéről.

Amennyiben megértette az elmondottakat, kérjük töltse ki az életre jelentkezéshez szükséges űrlapokat, s adja le az ondóvezeték melletti pultnál! Ügyintézőink iktatják adataikat, s felveszik Önöket a névjegyzékbe.

S még egy jótanács valamennyi útnak induló spermiumnak: furakodjon, gáncsoljon és gázoljon át mindenkin, hogy célba érhessen!

Az a pete csak Önre vár!

A skandináv fekete ló

Ráhangolódás:

Nem kenyerem a színikritikus szakma, sem pedig a filmeket faló ízlésnevelők szerepe – vannak, akik ezt nálam sokkal jobban csinálják – ám most áldozatot hozok a zsurnalisztika oltárán. Úgyhogy ismeretlen vizeken evezek, s a szakmai foghíjak bizony ki fognak ütközni. Kicsit úgy is érzem magam, mint a túl sok rum nyakalásától bódult tengerész, aki rossz irányba kormányozza a teknőt, s most azt kérdezi magától: jó ez nekem? Hogy belevágok. Majd kiderül.

Elöljáróban még annyit, hogy senkit nem hibáztathatok az átélt borzalmakért, sőt! Peca barátom előre figyelmeztetett, és óvva intett, mondván jó messzire kerüljem el ezt az embert. Nos, keménynek és szilajnak éreztem magam, s dacosan úgy döntöttem, hiszem, ha látom. Meg is feneklettem. Zátonyom pedig nem más, mint az egekig magasztalt Lars von Trier.

Kikacsintás:

Azoknak, akik csupán az elmúlt nagyjából tizenöt esztendő hollywoodi kasszasikereit ismernék, mint a filmipar gerincét, azoknak elárulom, hogy van bizony máshol is celluloid. Például pár évtizede odafönn északon, a dánoknál elindult egy mozgalom, mely dogma sorozatként vált ismertté. Úgy, ahogy ismertté. A dogmafilm lényege nagy vonalakban körülbelül, hogy arcpirosító társadalmi problémákat személyes és emberközeli nézőpontból, ridegen és nyersen ábrázol, a lehető legnomádabb technikai eszközökkel, dokumentumfilmszerű megjelenéssel. Persze azóta kinőtte magát, hisz alapvetően nagy ívben lesajnálta a filmes hagyományokat, így aztán a sajátjait is, és a későbbi alkotások már pofás vizuális világgal rendelkeznek. Célkeresztjében legfőképp a társadalmi tabuk állnak, azokat feszegeti nagy elánnal.

Tagadhatatlanul remek filmeket termelt ki magából ez a műfaj, sok kedvencem tartozik a dogmafilm kategóriába. Dániában ilyenek voltak pl.: Festen (Születésnap), Jagten (Vadászat), vagy a Submarino. 

Aztán Nagy-Britannia ködös táján is jó fészket talált a dogma, s megszülettek a szigetországi

unokatestvérek, mint a Tyrannosaurus, Room for Romeo Brass (Hol alszik Rómeó), a Black Mirror sorozat, és szerintem a This is England filmet és sorozatot is ide vehetem. De nem sorolom túl soká, nyálfejlesztésre megteszi ennyi is.

Csak úgy szoktam hívni őket, hogy agyonverős filmek, mert bizony az ilyesmire fogékonyak lelkét alaposan nyakon csapják.

S akkor most a kedvenc fordulatom következik: De…!

Fintorgás

De itt van ez a dán jóember, aki dogma műfajban utazik már jó rég, istenítik is rengetegen, különösen a művészlelkek…és nem értem. Már a felhajtást.

Be kell valljam: kettő darab filmjén bírtam magam átvergődni (míg Peca barátom négyig ment el, le a kalappal!), és kész, köszönöm, elég volt! Láttam, amit látnom kellett, hogy ne akarjak többet a von Trier-rel kezdeni. Felszínes volnék? Meglehet. Nem vagyok kritikus.

Első nekifutás: A nimfomániás.

Fordítottam a kronológián, gondoltam egy érettebbel kezdek, s az utolsó filmjeinek egyikét vettem elő. A Rammstein zenei aláfestésétől övezve elindul szépen a felvezetés, aztán már vagy 5 perc is eltelik, mikor már azon agyalok, hogy szépek ezek a vágóképek, de elég volt. Rétestészta-effektus a vásznon. Későbbre is maradjon, hé! Maradt…

Annyira rossz, nem is tudom, érdemes-e sok szót fecsérelni rá. Na csak a rend kedvéért: ez a nő, aki nimfomániás elmeséli egy idegen férfinak az életét, és megpróbálja meggyőzni, hogy mennyire rossz emberi lény is ő valójában. Az idegen ezt nem hiszi el.

Maszturbálnak a hat éves kislányok, megalázó a szüzesség elvesztése. Hűha. 3-szor pinába, 5-ször seggbe. Az idegen úr erre csak annyit mond, hogy ez a Fibonacci számsor része. De jó!

Horgászattal párhuzamot vonni a vonaton keféléssel kapcsolatban, ahol leszopni egy idegent (igen, mutatják, telibe!) a pergető csali. Édesapja halálakor pedig nedves lett a bugyija, már ha volt rajta, mert lefolyt a combján a nedű. És egyre több szex, lelki nyomor, pénisz és filozófia. Tömören ennyi ez a film. Vége persze nincs, mert megjelent azóta a folytatás.

Végig az járt a fejemben, hogy ez mennyire fölösleges! Sokkoló akar lenni, elborzasztani és felháborítani, de maga a téma annyira felszínes és sekélyes, nem beszélve az erőlködés izzadságáról, ami igencsak átüt az ingen. Hatásvadász, amitől tompa és unalmas. Lényegtelen film. Rossz.

Második nekifutás: Idióták

Azért megpróbáltam újra. Virtusból. A korábbi dogmafilmek Idioterne címmel ellátott darabját vettem elő, ami, meg kell hagyni, szintén rettenetesen rossz volt.

Röviden: pár okostojás, művész, orvos, stb. fogyatékosnak adja ki magát, ezzel keresve a saját és embertársai tűréshatárát. Cél: tisztelni a magukban rejlő idiótát. Felvállalni azt bárhol és bármikor. Persze van benne még „csavar”, de nem mondom meg. Nézze meg, aki akarja! Hehe.

Szóval a filozofáló művészlelkek áltudományt alkotnak az életről, amibe szépen bele is fulladnak. Egyetlen egy mondatnak volt értelme a másfél óra alatt, miszerint a kőkorban az idióták mind meghaltak, manapság idiótának lenni luxus. De ez sem mentette meg a filmet.

Nyáladzás, szőrös pinák, némi csöcsök, és a vége felé egy alapos gruppen-szex, valódi amatőr pornó stílusban. És újra nyáladzás.

Itt is ugyanabban hal el az egész: olyan erőltetetten akarja szembesíteni a nézőt, sokkolni és kiakasztani, hogy mű az egész. Hatásvadász, langymeleg kutyaszar, rossz színészekkel, rossz rendezővel. Mert ez a Trier egy rettenetesen rossz rendező. Ennyi.

Ja, majd’ elfelejtettem, pár éve megpróbálkoztam a Dogvillel, de fél óra után föladtam. Kísérleti színház a moziban. Elég erőtlen. Cseresznye a hab tetején.

Tanulság-féleség

Ennek az agyondicsért, vitatott és nagy hatású Lars von Triernek a filmjeit szépen el kell temetni! Mélyre. Nem kell ez a világnak! Én ezzel a pár sorral tudok hozzájárulni a gyászbeszédhez, s virág gyanánt maximum ánuszrózsát dobnék a koporsóra.

Amikor dogmára támad gusztusom, inkább megnézem újra a Dead man’s Shoes-t. És ha valaki megkérdené tőlem, ismerem-e ezt a dán förmedvényt, otthagyom a fenébe.

Filmkatalógus:

Dánia:

http://www.port.hu/szuletesnap_festen/pls/w/films.film_page?i_film_id=3607

http://www.port.hu/a_vadaszat_jagten__the_hunt/pls/w/films.film_page?i_film_id=130602

http://www.port.hu/submarino/pls/w/films.film_page?i_film_id=111005

Britek:

http://www.port.hu/tirannoszaurusz_tyrannosaur/pls/w/films.film_page?i_film_id=120351

http://www.port.hu/dead_man_s_shoes/pls/w/films.film_page?i_film_id=77473

http://www.port.hu/hol_alszik_romeo_a_room_for_romeo_brass/pls/w/films.film_page?i_film_id=39882

http://www.port.hu/ez_itt_anglia_this_is_england/pls/w/films.film_page?i_film_id=92563

http://www.port.hu/ez_itt_anglia__86_this_is_england__86/pls/w/films.film_page?i_film_id=143924

http://www.imdb.com/title/tt2126154/

Kerülendő:

http://www.port.hu/idiotak_idioterne/pls/w/films.film_page?i_film_id=2834

http://www.port.hu/a_nimfomanias_-_1._resz_nymphomaniac/pls/w/films.film_page?i_film_id=140679

http://www.port.hu/dogville_-_a_menedek_dogville/pls/w/films.film_page?i_film_id=58912