A skandináv fekete ló

Ráhangolódás:

Nem kenyerem a színikritikus szakma, sem pedig a filmeket faló ízlésnevelők szerepe – vannak, akik ezt nálam sokkal jobban csinálják – ám most áldozatot hozok a zsurnalisztika oltárán. Úgyhogy ismeretlen vizeken evezek, s a szakmai foghíjak bizony ki fognak ütközni. Kicsit úgy is érzem magam, mint a túl sok rum nyakalásától bódult tengerész, aki rossz irányba kormányozza a teknőt, s most azt kérdezi magától: jó ez nekem? Hogy belevágok. Majd kiderül.

Elöljáróban még annyit, hogy senkit nem hibáztathatok az átélt borzalmakért, sőt! Peca barátom előre figyelmeztetett, és óvva intett, mondván jó messzire kerüljem el ezt az embert. Nos, keménynek és szilajnak éreztem magam, s dacosan úgy döntöttem, hiszem, ha látom. Meg is feneklettem. Zátonyom pedig nem más, mint az egekig magasztalt Lars von Trier.

Kikacsintás:

Azoknak, akik csupán az elmúlt nagyjából tizenöt esztendő hollywoodi kasszasikereit ismernék, mint a filmipar gerincét, azoknak elárulom, hogy van bizony máshol is celluloid. Például pár évtizede odafönn északon, a dánoknál elindult egy mozgalom, mely dogma sorozatként vált ismertté. Úgy, ahogy ismertté. A dogmafilm lényege nagy vonalakban körülbelül, hogy arcpirosító társadalmi problémákat személyes és emberközeli nézőpontból, ridegen és nyersen ábrázol, a lehető legnomádabb technikai eszközökkel, dokumentumfilmszerű megjelenéssel. Persze azóta kinőtte magát, hisz alapvetően nagy ívben lesajnálta a filmes hagyományokat, így aztán a sajátjait is, és a későbbi alkotások már pofás vizuális világgal rendelkeznek. Célkeresztjében legfőképp a társadalmi tabuk állnak, azokat feszegeti nagy elánnal.

Tagadhatatlanul remek filmeket termelt ki magából ez a műfaj, sok kedvencem tartozik a dogmafilm kategóriába. Dániában ilyenek voltak pl.: Festen (Születésnap), Jagten (Vadászat), vagy a Submarino. 

Aztán Nagy-Britannia ködös táján is jó fészket talált a dogma, s megszülettek a szigetországi

unokatestvérek, mint a Tyrannosaurus, Room for Romeo Brass (Hol alszik Rómeó), a Black Mirror sorozat, és szerintem a This is England filmet és sorozatot is ide vehetem. De nem sorolom túl soká, nyálfejlesztésre megteszi ennyi is.

Csak úgy szoktam hívni őket, hogy agyonverős filmek, mert bizony az ilyesmire fogékonyak lelkét alaposan nyakon csapják.

S akkor most a kedvenc fordulatom következik: De…!

Fintorgás

De itt van ez a dán jóember, aki dogma műfajban utazik már jó rég, istenítik is rengetegen, különösen a művészlelkek…és nem értem. Már a felhajtást.

Be kell valljam: kettő darab filmjén bírtam magam átvergődni (míg Peca barátom négyig ment el, le a kalappal!), és kész, köszönöm, elég volt! Láttam, amit látnom kellett, hogy ne akarjak többet a von Trier-rel kezdeni. Felszínes volnék? Meglehet. Nem vagyok kritikus.

Első nekifutás: A nimfomániás.

Fordítottam a kronológián, gondoltam egy érettebbel kezdek, s az utolsó filmjeinek egyikét vettem elő. A Rammstein zenei aláfestésétől övezve elindul szépen a felvezetés, aztán már vagy 5 perc is eltelik, mikor már azon agyalok, hogy szépek ezek a vágóképek, de elég volt. Rétestészta-effektus a vásznon. Későbbre is maradjon, hé! Maradt…

Annyira rossz, nem is tudom, érdemes-e sok szót fecsérelni rá. Na csak a rend kedvéért: ez a nő, aki nimfomániás elmeséli egy idegen férfinak az életét, és megpróbálja meggyőzni, hogy mennyire rossz emberi lény is ő valójában. Az idegen ezt nem hiszi el.

Maszturbálnak a hat éves kislányok, megalázó a szüzesség elvesztése. Hűha. 3-szor pinába, 5-ször seggbe. Az idegen úr erre csak annyit mond, hogy ez a Fibonacci számsor része. De jó!

Horgászattal párhuzamot vonni a vonaton keféléssel kapcsolatban, ahol leszopni egy idegent (igen, mutatják, telibe!) a pergető csali. Édesapja halálakor pedig nedves lett a bugyija, már ha volt rajta, mert lefolyt a combján a nedű. És egyre több szex, lelki nyomor, pénisz és filozófia. Tömören ennyi ez a film. Vége persze nincs, mert megjelent azóta a folytatás.

Végig az járt a fejemben, hogy ez mennyire fölösleges! Sokkoló akar lenni, elborzasztani és felháborítani, de maga a téma annyira felszínes és sekélyes, nem beszélve az erőlködés izzadságáról, ami igencsak átüt az ingen. Hatásvadász, amitől tompa és unalmas. Lényegtelen film. Rossz.

Második nekifutás: Idióták

Azért megpróbáltam újra. Virtusból. A korábbi dogmafilmek Idioterne címmel ellátott darabját vettem elő, ami, meg kell hagyni, szintén rettenetesen rossz volt.

Röviden: pár okostojás, művész, orvos, stb. fogyatékosnak adja ki magát, ezzel keresve a saját és embertársai tűréshatárát. Cél: tisztelni a magukban rejlő idiótát. Felvállalni azt bárhol és bármikor. Persze van benne még „csavar”, de nem mondom meg. Nézze meg, aki akarja! Hehe.

Szóval a filozofáló művészlelkek áltudományt alkotnak az életről, amibe szépen bele is fulladnak. Egyetlen egy mondatnak volt értelme a másfél óra alatt, miszerint a kőkorban az idióták mind meghaltak, manapság idiótának lenni luxus. De ez sem mentette meg a filmet.

Nyáladzás, szőrös pinák, némi csöcsök, és a vége felé egy alapos gruppen-szex, valódi amatőr pornó stílusban. És újra nyáladzás.

Itt is ugyanabban hal el az egész: olyan erőltetetten akarja szembesíteni a nézőt, sokkolni és kiakasztani, hogy mű az egész. Hatásvadász, langymeleg kutyaszar, rossz színészekkel, rossz rendezővel. Mert ez a Trier egy rettenetesen rossz rendező. Ennyi.

Ja, majd’ elfelejtettem, pár éve megpróbálkoztam a Dogvillel, de fél óra után föladtam. Kísérleti színház a moziban. Elég erőtlen. Cseresznye a hab tetején.

Tanulság-féleség

Ennek az agyondicsért, vitatott és nagy hatású Lars von Triernek a filmjeit szépen el kell temetni! Mélyre. Nem kell ez a világnak! Én ezzel a pár sorral tudok hozzájárulni a gyászbeszédhez, s virág gyanánt maximum ánuszrózsát dobnék a koporsóra.

Amikor dogmára támad gusztusom, inkább megnézem újra a Dead man’s Shoes-t. És ha valaki megkérdené tőlem, ismerem-e ezt a dán förmedvényt, otthagyom a fenébe.

Filmkatalógus:

Dánia:

http://www.port.hu/szuletesnap_festen/pls/w/films.film_page?i_film_id=3607

http://www.port.hu/a_vadaszat_jagten__the_hunt/pls/w/films.film_page?i_film_id=130602

http://www.port.hu/submarino/pls/w/films.film_page?i_film_id=111005

Britek:

http://www.port.hu/tirannoszaurusz_tyrannosaur/pls/w/films.film_page?i_film_id=120351

http://www.port.hu/dead_man_s_shoes/pls/w/films.film_page?i_film_id=77473

http://www.port.hu/hol_alszik_romeo_a_room_for_romeo_brass/pls/w/films.film_page?i_film_id=39882

http://www.port.hu/ez_itt_anglia_this_is_england/pls/w/films.film_page?i_film_id=92563

http://www.port.hu/ez_itt_anglia__86_this_is_england__86/pls/w/films.film_page?i_film_id=143924

http://www.imdb.com/title/tt2126154/

Kerülendő:

http://www.port.hu/idiotak_idioterne/pls/w/films.film_page?i_film_id=2834

http://www.port.hu/a_nimfomanias_-_1._resz_nymphomaniac/pls/w/films.film_page?i_film_id=140679

http://www.port.hu/dogville_-_a_menedek_dogville/pls/w/films.film_page?i_film_id=58912

Hátamon a fát II.

Mikor az ember már a második, harmadik napja veri a blattot, mert nem tud mit csinálni, és csak mennek a napok, de nem közeledik a vége, akkor már vágyik kifelé. Nem tud örülni a pihenésnek, mert csak nyújtja azt, amit legszívesebben rövidítene. Vagy levágná a végét. De nem, mert csak tolódik, késik, mint egy kivénhedt dízelmozdony.

Zöld az adutt. Megint. Harmadszor egymás után. És már ez is idegesítő; innen is látszik, hogy nő a baj. A kártyalapok fölött néha az ablak függönytelen opáljára sandítunk, de csak fél szemmel, hisz tudjuk jól: odakünn semmi de semmi nem változott, csak a hó vastagszik, ahogy újabb és újabb pehelyrétegek rakódnak a táj takarójának huzatára. Okádja az ég a színtiszta fehérséget, ami nem tisztít már ilyenkor, április végén semmit, csak nyomaszt, mint az erdei vadat az éhezés. Mert mi is épp úgy éhezünk, mint a vetés jeges takarója alól zöldet kaparászó őzek a határban.

Kínomban nem törődöm már azzal sem, hogy a maradék dohánymennyiségem utolsó morzsáit formálom csinos kis hengerekké, csak szívom, mintha muszáj lenne. Legalább csendesíti a gyomrot. Így is dübörög a nyomor az ódon paplakban, ahol a bajor dísztelenségben tengődünk, ötödmagammal. A csalódottság, elkeseredettség és a semmibe vett emberek dühe keveredik a korgó gyomrok éktelen dobpergésével, átrohan a nyitott ajtókon, ahol kényszerből alszik az egyik, ne mardossa a honvágy meg a koplalás, újraolvassa könyveit a másik, addig se kelljen a többiek zord arcát bámulnia, és verjük a kártyát ketten, mert mi mást tehetnénk. Én már újraolvastam mindet.

Háztáji forradalom csiszatolja sáros csizmáinak talpát a bejárat előtti kis szőnyegdarabkán, kevés híja van az első elcsattanó pofonnak. Már csak az a kérdés ki adja kinek. Azért a fogadó félre lenne egy tippem, de megtartom magamnak.

Negyedszer is zöld az adutt. Elég volt, nem bírok tovább ülni! Ilyenkor valami láthatatlan erő mindig kihajt, messzire mindenkitől. Jártányi erőm is alig van ugyan, mégis magamra cíhölöm a zubbonyt, sapkát, marten’s-t, s irány a külvilág! A fagyos szél orromba fagyassza a csordulni vágyó taknyot, de valahogy most ez sem érdekel, csak menjek el innen végre egy kicsit. Bárhová, akár a fenyők közé, még ha undorom is van ezektől a télen-nyáron zöldellő korhelyektől! Hol van még a szikár tölgyek zörgő csontú, barna kopaszsága, a nyírfák hóba olvadó meztelen fehérsége? Mennyire van még a tavaszt jelző rügypattogás, életet lehelő gyéren kelő gyom-magvaival, s az első hóvirágok hajbókoló pionírságával? Itt minden állandó, sötétzöld és magasztos. Távolságtartó a fél méteres mohaszőnyeg, idegen a korhadó gyantás törzs az avartalan talajon. A benti csendnél még így is jobb.

Az első kanyarnál meglepett róka néz velem farkasszemet (jobb, mintha farkas nézne rókaszemet). Eliszkol a fényképezőgép csettenésére. Integetünk egymának: ő a zászlós farkával, én egy gyenge kézlegyintéssel és egy félmosollyal. S csak megyek, megyek, mintha ettől bármi is jobb lenne. Ráállok egy vaddisznó csapájára, követem bokrokon át, fogalmam sincs, miért. Talán, hogy kiderüljön, ha találkoznánk, melyikünk vágna ostobább arcot.

Kilométerek vannak mögöttem, dombok és földek. Földes dombok, dombos földek. Talán két falu határát is körbejártam már, mire megelégelem; azt hiszem, eléggé kiszellőztem mára. Visszafelé a temető mellett visz az utam. Valami magával húz befelé, a kovácsoltvas kiskapun keresztül. Rendezett, tiszta kis temető. Egyformán ájtatos márványlapok jelzik a jobb életet, még ha az alatta fekvőknek mindegy is, mire kerül a nevük, meg az a pár évszám. Barátságos és meghitt kis helyecske.

Sose éreztem a térdeplés, templomban éneklés hiányát, vagy a szenteltvízét az ujjam végén, miközben hányom a keresztet. De gyakorta akaratlanul és öntudatlanul is Istent keresi az ember. Nem egy vallásét, csupán a magáét. A parcellák közt pedig ott van, a bizonyosságban és állandóságban, hogy bizony előbb utóbb mindannyiunkat elkaparnak. Mindennek vége szakad egyszer, s ebben van valami megnyugtató. Nem lehet örökké zöld az adutt. Egy biztos, mielőtt még elkapálnának engem is, én megfaragom a kopjafámat, amin nem lesz név, csak évszám. Egy deszkaláda kell nekem, s egy farönk, semmi több. Hisz akkor már úgyis mindegy lesz.

Azt hiszem, átestem a ló másik oldalára, túl soká üldögéltem a halottak között. Idegen halottak között. Megyek is, még mielőtt még epésebbé lesz a szájam íze. A kijáratnál előre engedem a befelé törekvő idős nénit. Lehet vagy hetven, de egyenlőre nem marad, csak látogatóba jött. A biciklit ő viszi majd haza. Elég magas errefelé az átlag életkor – kivéve a vendégmunkásokét. A nénike rám mosolyog szép protézissel kibélelt szájával, s azt mondja: „ Danke schön! Grüss Gott!” Egyem a lelkét, az első őszinte mosoly napok óta, amit látok! „Aggyon az Isten magába is, anyó!” – válaszolok mosolyogva, s kedvem lenne arcon csókolni, de valószínű megijedne. Hagyom inkább szegényt, és továbbindulok.

Tisztul az ég, holnap talán már hullhat a forgács. Üvölthet a hajcsár. Nem érdekel. Előveszem az utolsó piszkos tizenkettő cigaretta egyikét, marad tizenegy. Eleresztek egy füstkarikányi boldogságot a jégbordás levegőbe, nézem, ahogy szertefoszlik, és már nem érzek semmit. Másként nem lehet.

Az asztalon vár a kártya, tök az adutt. Íme, a bizonyosság.

Őszi lemez, azaz: Mi Kutyánk Kölyke - Csicsó

Íme, a Timúr barátommal közösen alkotott produkció, azaz a Csicsó lemez, mely a minap lépett a világ elé, a Hudini Records gondozásában:

Hátamon a fát I.

Lefagy a lábam ebben az átok csizmában. A kezem is; kesztyű híján vörösre csípte a fagy meg a hó, az orrom hegyiről nem is beszélve. Pedig még alig két órája, hogy idekinn dolgozunk, épp hogy elmúlt nyolc, és már teljesen átfáztam. Úgy értem, hogy a végtagjaim, mert amúgy izzadok, mint egy ló a vaskos vágásbiztos nadrágban.

Úgy néz ki a nap ma nem kívánja kidugni az orrát felhőfüggönye biztos rejtekéből, s a porondra lépni, inkább meghúzódik a háttérben, míg mi idelenn a zenekari árokban nyűjük az erdei hegedűt. Nem stradivari, csak stihl, azért eléggé össze vannak hangolva.

A második tankot hajtottam ki, s csak azért állok meg, hogy újratöltsem a gépet. Miután szomjúságtól poros torkába löttyintem a keveréket, gémberedett ujjaimmal előkotrok egy gyűrött, sodrott cigarettát a pléhdobozból, megmelengetem a végét a sercenő gyufa lángján, s mélyen leszívom a nikotinnal átitatott halált. Hagyd, hogy üssön!

Még egy pillantás a fenyőlombok közt felsejlő, ónszínű égboltra, s irány vissza! Sok még a gólyafészek (azaz összefagyott, hótörött fák garmadája), amit széjjel kell bontani, mielőtt a még álló matuzsálemekhez nyúlhatunk. Messze van, igen messze.

Ahogy az is, mikor a zsebemben lapuló, pengevékonyra összepréselt két kis toast-kenyér szeletkét kirághatom a nylonból. A nap fénypontja lesz a korty langyos, cukros tea-löttyel leöblíteni a fűrészporos ebédszerűséget. De jobb nem is gondolni rá, vagy vágyódni utána, mert annál távolabb kerül. Ha nem gondolkodik az ember gyereke, valamivel gyorsabban vánszorog az idő.

Pedig – Isten lássa lelkem! – szeretem ezt a munkát. Van benne valami ősi erő, primitív nagyszerűség, ahogy a jól meghajkolt, harminc méterig nyúló törzset az ember a döntővágással megindítja az enyészet felé. Van egy pillanat, mikor mintha elgondolkodna a félholt faóriás, nekiinduljon-e az útnak, aztán egyszer csak megbillen; ebben a pillanatban megáll a lélegzet…aztán irányba áll, és elszántan gyorsul…végül hatalmas robajjal a holt teher földet ér. Abban a pillanatban a szív kihagy egy ütemet, s helyette a megremegő föld a talpamon át feltörő lökéshullámával mozgatja ereimben a vért. Elönt valami eufória, amitől hangyák futkosnak a bőröm alatt, szemeim előtt sosem volt csillagok táncolnak. Arcomon torz vigyor, mint egy eszelősnek, és üvölteni, rikoltani támad kedvem.

Támadna, ha lenne még kedvem. De elfogyott. Ez nem erről szól, profitra dolgozunk, teljesítménybérnek hívják. Illetve hívnák, ha tudnánk annyit teljesíteni, vagy kapnánk érte bért. De nem csúfolhatjuk a rideg valósággal ennek a szónak a jelentését, ez valami egészen más. Persze a mi hibánk. Egy hajcsárnak dolgozunk, aki a föld alól jött, jelleme is ehhez mért. Sötét. Az utolsó, tolvaj cigányoknak kijáró hangnemben intézi hozzánk minden szavát, gyanakvó és paranoiás lázálmait rajtunk vezeti le, a mi hátunkat ostorozza a tébolyával. Csoda-e, ha nem megy? A rosseb rágná meg, hogy is menne?!

Sebaj, komám, ez is elmúlik egyszer! Mint minden nap, szép sorjában, egymás után véget ér. Túlélni – már csak ez számít.

A sisakrostély alatt rágom a bagót, arcomban gomolyog a füstje, összekeveredik a zúgó fűrész okádta forgácsesővel. Nem fontos semmi, nyűni kell a fát, hogy fogyjon – ha lehet, gyorsabban, mint én.

Gyantát véreznek a rönkök, a lucfenyő vérét adja az építőiparért, húsát a papírért, lelkét a kazán melegéért. Hasonlítunk. Én is erőmet adom a tető léceiért a fejem felett, akaratom utolsó morzsáit a papírért, amire esténként körmölök, s lelkemet a melegért, ami a kályhából sugárzik a bőröm alól kikandikáló csigolyáim tarajára.

Bírni kell, hisz mindig van még egy kis erő, amit elő lehet húzni a tarsolyból, akad még maradék akarat is a polcon…csak a lélek el ne fogyjon… 

Kontraszt

...avagy a választás szabadsága...

(természetrajz sorozatunk kitekintő epizódja)

Az ökológusok által használt és bevált fogalom az indikátor faj, mint olyan. S hogy ez a hangzatos név mit is takar? Nos, kérem egy olyan állat- vagy növényfajt, mely az élőhelyének változásaira legérzékenyebben reagál, lásd: ha javulnak a körülmények, az állománya növekszik, ha romlanak, bizony csökken. Persze ez leegyszerűsített magyarázat, a fajok a legkisebb változásra is látványos reakciókat mutatnak, ezzel jelezve, hogy valahol hajszál került a levesbe, vagy több a manna, mint azt várták, ésatöbbi. A szociológiában, vagy a társadalomtudományban nem vagyok benne biztos, hogy alkalmazható ez a fajta megfigyelési és vizsgálati módszer, de mivel mi is olyanok vagyunk, mint az állatok (egyesek ugyan növényekre hajaznak), ezért én szeretném azt hinni, hogy a betondzsungel aszfalterdejében is megállja a helyét.

Példának okáért vegyük a németeket! Az elmúlt néhány évszázadban kiderült róluk, milyen egy népség is valójában, s hogy ne csak történelmi tényekkel dobálózzak, amiket minden kisiskolás kívülről fúj már (csúnya-csúnya Hitler, és Bismarck bácsi is rossz fiú volt!), a felmenőim közt előfordul néhány sváb is (schwabisch), s bizony nem egyszerű rokonfajzatok, meg kell hagyni: önfejű, konok, merev, humortalan népek, vasszorgalommal és savanyú káposztával. A kivételek ugyan erősítenek a szabályon, de ez az általánosság a legtöbb németre igaz. Legalább is így volt ez, s egy holokauszton meg két világháborún kívül nem is akadt ebből túl sok probléma. Na jó, karcoltak ők mást is a történelem iskolapadjába, de nem ez itt a lényeg.

Szóval: a XX. Század zavaros és viharokban gazdag, embert próbáló éveiben ezek a fránya németek megtalálták a számításaikat, még ha a végén rá is faragtak legtöbbször. Kemény, szikár germán módjára törtek újra és újra a világ tetejére, mosolytalan gőggel, és felsőbbrendűségük biztos tudatában néztek le mindenkit, aki csak élt és mozgott, és nem született friccnek. Persze mindenki röhögött rajtuk, mert: viccesek. Így volt. Azonban…

Azonban a közelmúltban több olyan hírecske is megcsapta a fülem káváját ezzel a népséggel kapcsolatban, ami tátva marasztalta a számat. Két apróságot szeretnék kiragadni, amivel a bulvártól a „komoly” médián keresztül minden harsogott hónapokon keresztül, s ami miatt indikátor fajnak tartom a germánokat. Mondhatni: figyelmeztető jeleket.

Az első ilyen apróság, hogy egy német szülő akár semleges neműnek is titulálhatja a gyerekét, miután az világra jött. S majd a poronty eldönti, nagyfiú akar-e lenni, avagy nagylány, mikor felcseperedik. Már ez is elég meredek.

A másik picinyke rémhír mostanság esett, miszerint a német családokon belüli szexet tiltó törvényt megszüntetik. Azaz: apuka, anyuka bármikor paráználkodhat a gyerekekkel, és a testvérek közti szottyongatás is elfogadott. Csodálatos!

Most következik a tudományos csavar! Amennyiben a németek valóban indikátorok itt, Ejrópában, ahol élünk, akkor nagyon nagy bajok vannak a környezetünkkel (mintha nem tudnánk). Korcs, degenerált értékrendek eddig is voltak, s eztán is lesznek. De már nem röhög ezen senki, mert komolyan veszik! Sőt, mi több: állva ünneplik! Az elmebajt. Ami a pláne, hogy ezekkel az elmebetegekkel szemben a túloldal, a ló másik fele szintén kattant.

Elvégre itt van kontrasztnak egy teljesen értelmetlen baromság. Egyik ismerősömmel esett meg, aki ellátogatott kövér kislányával a lovardába. A kerekded kölyök nem bírta föltuszkolni a folyós testét a pónira, ezért az anyja megkérte az oktatót: ugyan biza segítsen már, legyen kedves! A 110 kilós tízévest ő sem bírja megemelni. Erre a szerencsétlen lótulajdonos közölte, hogy nem teheti, mert tiltja a törvény, hogy hozzá érjen a gyerekhez. Esetleg molesztálásnak véli, vagy ha felveszik kamerával az esetet, és beperlik, akkor nagy bajba keveredhet. Mert a személyiségi jogokat sérti, vagy mi a rosseb.

Szóval a saját gyerekét bárki meghúzhatja (egyenlőre csupán Németországban!), de felsegíteni a lóra, azt nem lehet. Hozzáérni sem. A gyerekek: érinthetetlenek. Éppeg olyan furcsa szerzetekké lettek, mint az indiai tehén: nyakon vágni, fogdosni tilos! Mondjuk a hinduk azt hiszem nem szexelnek a tehenekkel…maradi népség.

Hová vezet ez? Kettészakadunk, és lesz egy molesztáló világ, meg egy hermetikusan elzárt? Az egyik oldalon markolásszák és nyalogatják egymást a népek, a másikon egy kapszulában élik le az életüket, és csak virtuálisan érintkeznek a társadalom többi kapszula-lakójával? Nem értem, és már nem is nagyon merek belegondolni.

Most csupán kiragadtam két ellenpéldát, ugyanakkor ez a fajta kontraszt nem csak a társadalom ezen sarokpontjára, és erre a témakörre szorítkozik. A változás szele mindenkit megcsapott (a németországi események csak egy indikátor faj túlérzékeny reakciói), és mindenütt állnak tótágast szépen sorban az értékrendek. Nem hiszik? Pedig igaz.

Például a vadászból is így lesz orvgyilkos! Szegény, ártatlan, nagy szemű őzikét agyonlövi a szemétláda. Ösztönök, hagyomány, tradíció, zsákmányszerzés? Ugyan! Gyilkos! Persze a vegán csivava-tulajdonosnak fogalma sincs, hogy a kedvencének vásárolt konzerveledel nagy része vadhús. Ezen mindig jót röhögök.

Ugyanakkor a prostituáltakból így válik követendő példa, szabad szellemű mintakép! Igaz, hogy nekik nemigen van választásuk, mivel keressék meg a kenyerüket, vagy heroinjukat, kinek mit. Ők születtek, vagy kerültek egy élethelyzetbe, ahol nincs több, csak egy út: lefelé. A divat azonban azt diktálja azoknak, akiknek temérdek választás áll rendelkezésükre, hogy ezt a példát kell követni. Na nem olyan mocskosan, és veszélyesen, de sok-sok szexszel! Ha lehet pornózni, minek a munka? Ebből amúgy is több a pénz. Mert az a fő! Aki szerint pedig a pornószínész nem kurva, hanem művész, az gondolkodjon el kissé a saját értékrendjén!

Sorolhatnám még, nem teszem. Fárasztó.

De egy szó, mint száz, igyekszem rövidre zárni, s nem pazarolni tovább a papírt: a világ nagyon felborult körülöttünk. Semleges nemű gyerekek és lányukkal kefélő apukák szegélyezik az utat, amin járunk, de nem foghatjuk meg egymás kezét.

A németek azzal, hogy teljesen kifordultak önmagukból, önpusztulásba loholnak, és egyre kevesebb közük van a normalitáshoz. Ezzel mindenkinek világosan jelzik: nő a baj, emberek! Elvégre indikátor faj.