Megfáradt Istenek

A Jóisten elmerengve üldögélt egy fodros felhő peremén, s a fejét csóválva tekintgetett lefelé az emberekre. Így leskelődhetett vagy száz esztendeje, ha nem több. Csak ő tudná megmondani pontosan, mióta is, hisz senki nem kérte rajta számon az idejét, de a legbátrabb angyalok már-már összesúgtak a háta megett. Mindenesetre elég rég ücsörgött ott, hogy megérjen fejében egy gondolat, elhatározássá legyen az ötlet, s ha ő egyszer elhatároz, bizony cselekszik is azonmód. Intett is hamar egy kis szárnyas, kövér angyalkának (bár akadnak kevésbé szárnyas, még kevésbé kövér angyalok is a háztartásban), hogy ugyan kerülne már egyet odalenn, s hozzon föl őnéki egy embert. A közös többszöröst, az osztót és szorzót, gyököt, s négyzetet. Tehát semmi különöset, csak egy amolyan teljesen átlagosat.

Ugrott is a pufók lény, hisz amit az Úr mond, az még az angyaloknak is szentírás, és azonnal végrehajtandó feladat. Tértében fordultában a föld felett nagy láthatatlanságában morfondírozott, országot világot bejárva, hogyan is kellene választania. Ki lehet az az átlag – mert a telefonkönyvben ilyen néven nem talált senkit sem. Végül arra jutott, hogy mindennek alapja a véletlen, hát ő is erre hagyatkozik, s fölemelkedett irdatlan nagy magasságba, hogy onnan szemét behunyva hulljon alá, s csapódjon a tarka Földre – akárhol. Akit ott talál, azt viszi. 

S mit tesz az ég, úgy esett, hogy éppeg Magyarországra sikerült neki zuhannia (ami azért is szerencse, mert ha máshová pottyan, Csádba vagy Argentínába, nem tudnám elmesélni ezt a történetet, hisz az ő nyelvükön nem értek). Szóval ahogy földet ért, kinyújtotta kezeit, s még mindig becsukott szemekkel galléron ragadta a legelső marka ügyébe eső embert. S amint megmarkolta szárnyalt is vele sebesen a mennyek felé, hogy aztán az Isten elébe állítsa szépen.

Ott aztán a Mindenható reánézett a kiválasztottra, s intett a dologtalanná vált pufók kis angyalnak, hogy elkotródhat végre. Majd – bár tudta a nevét – a következőt kérdezte a szerencséstől:

-Hogy hívnak?

-Józsefnek. – válaszolt amaz, megsejtve, ki előtt is ácsorog éppen.

-Tudod-e, hogy kerülsz ide, József?

-Hát, nem igazán. Nagyban ebédeltem..aztán egyszer csak itt vagyok. Talán meghaltam?

-Még nem, maradt időd az élők között, csak kérdezni akartam tőled egyet s mást.

-Huh, akkor jó! Már megijedtem. Este amúgy is meccs lesz, nem lett volna jó előtte bekrepálni, fogadtam a csapatra. 

-József – folytatta az Isten zavartalanul –, miért van az, hogy nem bírtok odalenn megelégedni semmivel sem?

-Már a pénzre gondolsz? – tegezte le nagy bátran József az Istent.

-Pénzre, vagyonra, kényelemre, szabadságra, s minden földi javakra.

-Hát tudod, ezek ilyen velünk született dolgok szerintem. Mindig mindenki többet, jobbat akar. Magának, a gyerekeinek. Ez hajtja előre a világot. De hisz tudnod kell, te ültetted a Paradicsomba a tudás fáját! Gondolom ez valami mellékhatás, vagy ilyesmi.

-A tudás fája a tudásszomjat adta nektek. Hogy a szellemeteket akarjátok gyarapítani, s egyre több mindent megismerni, éppen ezért volt oly veszélyes. De ez az elégedetlenségetek, ez más. Száraz, kényelmes ágyban alhattok immár, tető van a fejetek fölött, radiátorok melegítenek bennetek telente, folyóvíz ömlik a csapból, ami nem fertőz, villanyáram könnyíti a munkátokat és gyújt világot a sötétben, televízió, világháló okosít titeket, s szórakoztat…mégis mi kellhet még?

-Nem tudom. Bármi. Egyszerűen meglátok valamit, ami megtetszik, és meg kell szereznem. Ha szomszédnak lesz önjáró fűnyírója, nekem is kell. Ahogy a nagyobb, gyorsabb, újabb kocsi is. Már nem kell vályogot tömnünk, hogy házunk legyen, mint öregapáméknak, ott vannak a kőművesek, meg a tégla. Amúgy is, mindenre van már automata üzem, vagy gyár: akkor meg minek szenvedni a szalámival, kosarakkal, tejföllel, állattal, növénnyel, bármivel is? Meg lehet venni, ami könnyebb és gyorsabb is. Így aztán több jut a saját kényelmünkre.

-Szerinted ennyi elég?

-Persze, hogy nem, sőt! Mindig több és több, jobb és jobb kell. Nem elég a hétköznapi kényelem, minden ember luxusra vágyik, és hogy ne kelljen dolgoznia.

-Nem gondolod, hogy elég felszínes ez így, József?

-Meglehet, de ha lenne pár millióm, azt mondanám: teszek rá!

-És a tudás, a szellem, a tartás? Számít valamit szerinted?

-Arra ott van az iskola. Megtanít mindenre, amit tudni érdemes. Nem elég talán? A többit meg amúgy is az élet hozza, megtanítja, hogy boldoguljon az ember. A legfontosabb, mire is vágyunk igazán, és hogyan szerezzük meg. S amikor megvan, mik az újabb vágyaink. Ehhez kell a legtöbb tudás.

Elkomorodott erre a szóra az Isten:

-Tévúton jártok odalenn, nagyon elvesztetek…Node nincs mit tenni, hát nincs mit tenni! Fáradt vagyok egy újrateremtéshez…

S azzal intett a kis angyalnak, röpítse haza a jövevényt, s így magában maradva ismét visszaült a felhőfodorra, ahonnan nemrég fölkelt, s szomorú tekintettel bámult tovább lefelé a Földre, ahol Ádámjának s Évájának elfajzott sarjadékai élték kuszán rövidke kis életüket. S magában töprengve rájött, hogy ugyan egyre kevesebbeknek van valós hitük őbenne, de neki sincs már túl sok hite az emberekben. Bús orcáján ott játszott a keserűség a csalódással. S ebben a búsulásban látszott csak igazán, mennyire magányos is a Jóisten. 

Nebáncsvirág

Ó, az ego! Az a fránya ego! A személyre szabott személyiségek korát élve minden egyéniség rettegve kapaszkodik kis kártyavárának billegő falaiba. A tíz perc hírnévbe, a lopott tehetségbe. Eszmei eszményekbe.
Ugyanakkor ahány ház, azaz ember, annyifélék a kártyavárak, s annyiféle a féltés is, mellyel markolásszák az építményt. Önmagukat. Bizony, magukat fogdossák, szerelmesen, és sértődékeny félelemmel bámulnak mindenkire, aki aláásná kétes tekintélyük, elvek köré tákolt életük.
De kik is ők, mit is óvnak akkora hévvel, hogy a létfenntartó ösztönöket is lapátnyéllel sulykolják vissza a lelkük sírgödrébe – eszményeik javára. Nos, politikai, individuális, vallási, ésatöbbi ezerféleképpen, tucatnyi átfedéssel halmozható, csoportosítható az ember, úgyhogy a matematika helyett inkább csak példálózok kicsikét. Hogyan pedáloznak.

A liberális:
Tágas halmaz, sokféle értelmezéssel, hisz ezerarcú a liberális ember. Legfőbb félelme az egyén, s az eszme maga. A szabadság. Bármi korlát, szabály láttán sikítófrászt kap, sírva toporzékol. Humora állítólag fergeteges, amíg nem az eszméit, s velük őt magát figurázza. Mert az eszme bizony mindenek feletti. Minden más irányú magasztosság taszítja, fél tőle, mert ép ésszel fölfogni képtelen. Talán nincs is neki olyanja. 
Tagadó falakat ácsol, s így válaszol mindenre, ami hitén kívül való. Mondja csak valaki egy szabadelvűnek, hogy sok a cigány az utcában, és lopnak! Letagadja, hogy valaha ismerte az illetőt. Talán a fészbúkon is törli az egykor meghitt ismeretséget. Kegyetlenül.

A nemzeti:
Mindene a kirakat: trikolor, címer, s a haza szó használatának mennyisége a mérce, s a hazának oltára, melyen áldozatot hozni ugyan képtelen, kimondva nevét mégis könnyek szöknek a szemébe. Történelemismeretére, legyen az bármily foghíjas, rendkívül büszke. Külsőségei abszolút autentikusak; az is igaz, hogy a tájegységi jellegzetességeket és korokat meglehetősen szabatosan értelmezi és használja. 
A vérség és a haza a mindene, ezzel kapcsolatban humora zérus. Ha azt találnánk neki mondani, hogy tisztavérű, Árpád oldalán belovagolt magyar vitézek pedig nem teremnek minden bokorban, annyiféle a magyar, könnyen lehet, hogy a a fejünkhöz vágná a söröskorsóját. Ismeri a magyar embert, töviről hegyire, ami a legeslegszebb, tisztább embertípus ebben a gonosz, modern világban.
Motoros találkozókon nagy tömegben csoportosul, székelyt látva ölelget.

A zsidó:
Minden, ami nem zsidó, azaz goj, undorral tölti el. Kerülendő szavak a társaságában: holokauszt, Izrael, atombomba, Nobel díj. Ellenkező esetben hosszú-hosszú órákra megcsináltuk magunknak a programot.

A tudós:
Számok. Adatok. Tények. Grafikonok. Tőmondatok. Címszavak.
A száraz valóság létezik neki csupán, s a szakterületéről eltévelyedve gyakorlatilag életképtelen. Akár egy befőtt kinyitása is lehetetlenség számára. Az említett szakterületét, ha úgy tetszik: a territóriumát anyatigrisként védelmezi a kétkedő tekintetektől. Mosolytalan faarccal fogadja a kritikát, majd: cáfol, érvel, cáfol és érvel.
Taszítja minden, ami tudományosan nem megalapozott. Hisztérikus rohamok törnek rá az alábbi szavak hallatán: Isten, monda, irodalom, művészet.

A vallásos:
Az Isten szeretete tölti meg, s ki is tölti minden idejét, gondolatát, cselekedetét. Beszélhetünk bármely vallásról, lett légyen az keresztény (tyén?), református, episzkopális, nazarénus, buddhista, egyetlen éltető eleme a tan. Erre csúnya szavakat, sanda tekinteteket lövellve kivívható örök haragja – s háta megett az Istenéé egyaránt. 
Bemagolt szentek és cselekedetek, példázatok kövezik hétköznapjait. Kérdőjelet nem tűrő fajta a vallásos, hisz minden kérdésre, melyet az élet elé állíthat kész válasza van: maga az Istene. Pl.: egy lábam van, impotens vagyok, kancsal, nagyorrú, szőröshátú és pösze. Miért? – Isten így is szeret. Charles Darwin pedig a sátán (bár nem tagadta a teremtőt).

A spirituális:
A vallásoshoz igen hasonlatos, ám annál szabadelvűbb teremtés. Így nevezhető egy fokkal őrültebbnek is. 
Éltetője és szent Grálja a lélek maga, élő és élettelen tárgyak, állatok és növények lelke. A sapkákról nem is beszélve! Kicsapongó és szenvedélyes. Védelmez bármit, amiben emberi vagy ember feletti értelmet vél felfedezni. A 2000 évesnél később történt felfedezések, s a jelen kérdései mind ostobaságok számára, válaszai ősi civilizációk interneten összehalászott böfögéseiből tevődnek össze, kuszák és kibogozhatatlanok. 
Kutyája van, mindig. Vega, vegán, vagy valami hasonló táplálkozási deformációval rendelkezik, és egy fej saláta elfogyasztása is bűntudatot ébreszt érzékeny lelkében. Elvégre érző lény az a zöld levél, amiben árad a csí.

A vegetáriánus:
Minden, ami hús. Undor, hányinger, kiütés. Az állati fehérje szükségtelen az élethez, ezért sápadtan kaszálja a kutyahúggyal átitatott csalánt az árokparton, ebéd gyanánt. A bőre ennek megfelelően ocsmány, kelésekkel dúsan pókhálós, testi ereje pedig megfelel egy ötéves kislányénak.

A húsimádó:
Minden, ami zöldség. Húst hússal, meg tojással és zsírral fogyaszt. Legjellemzőbb tulajdonsága a skorbut. Kihalófélben van.

A művész:
A világ számára egy hatalmas vászon, kotta, márványtömb, attól függően, milyen művészeti formát űz a lelkem. Semmire nem alkalmas, ami a művészetén túli valóság – úgy, mint ételkészítés, földművelés, vagy egy szög beverése a falba. 
Legérzékenyebb saját művészetére: mindenki más rosszul ír, rossz zenét komponál, ocsmány képeket fest és gusztustalan szobrokat szobor. Ő az egy, az út, a jövő. Ám legtöbbször másoktól lop. És kéreget. Ködös tekintettel monologizál órákon át, önnön csodálatától átitatott hangon, pózban megmerevedve. Ám valójában mások árnyékában sütkérezik, a semmi értékelhetőt, mondanivalót sem hordozó művei bűvkörében. Aztán mikor felnő valószínűleg rajztanár lesz egy általános iskolában. Aki nem tudja, az tanítja.

A tinédzser:
Minden generáció a sajátjával bezárólag tekinti normálisnak a hasonló korúakat, az utánuk jövő nemzedék már nem érti a lényeget – ellentétben vele. Nevetséges és kicsinyes problémái, elcsépelt történetei lenyűgöző köntösben csillognak, a szemében fény gyúl meséje közben, ahogy új határokat feszeget, ám senki sem értheti meg őket. Főleg a szülők! Örök rejtélyt képeznek ennek a halmaznak a tagjai, és amint kinövik önmagukat, sosem lesznek képesek többé megérteni az újabb tinédzsereket.
Halálos sértés számára, ha nem kezelik felnőttként – bár ennek érdekében semmi, de semmit sem tesz.

A huszonéves:
Lenézi a tinédzsert, bár ő is ugyan azokat a jellegzetességeket mutatja – tágabb értelemben.
Fő hobbija a világmegváltás, és az érettnek tűnő, értelmetlen filozofálás. Elsősorban a tinédzser lányok ágyba cihölésére használja életkorát és ál-intellektusát.

A férfi:
Némiképp megváltozott a halmaz tartalma az elmúlt pár évtized során. Férfiúi erények csillogtatása helyett a feminin én hangsúlyozása a főbb iránymutató, a rózsaszín póló s a márkás lábbeli. Jó frizura. Ugyanakkor – bár alattomosabb módszerekkel – célja továbbra is egy, a történelem során gyakran bebizonyosodott tény: a birtoklás és a párzás. Fegyverneme átalakult: kard helyett pénz, pajzs helyett pozíció. Érzékeny pontja a méret. A kisfaszúnak hívott egyed gyakorlatilag halott.

A nő.
A konyhából kilépett fehérnép legfőbb mozgatórugója a férfival való egyenlőség, vezérlő csillaga, hogy mindenre képes, amit csak szeretne elérni. Szerepzavara zavaró a hozzá közeledni kívánók számára, arrogáns és agresszív, ugyanakkor a hormonoktól teljesen képes kifordulni önmagából. Amit minden férfi kénytelen mosolyogva tűrni. Erről szól az egyenlőség.
A legveszélyesebb dolog azt állítani neki, hogy a legjobb volna, ha gyereket szülne. Szeme ekkor villámokat szór, tekintetével népirtásokat lehetne végrehajtani. Elvégre szülni divatos, és egyben elavult. A karrier pedig a sarkon várja, nadrágkosztümben, egy audi volánja mögött, majd macskákkal egy üres házban.

Nos, a felsorolás persze nem teljes, és rengeteg átfedést tartalmaz – mint azt előrevetítettem volt. Ezért elnézést kérek, szociológusnak kellene állni, hogy teljes legyen az általam festett körkép – erre pedig nem vagyok hajlandó.
S hogy jelen sorok írója, ha már így vádaskodik, mégis: hova sorolja magát, mi több, minek képzeli magát? Vagy tán felsőbbrendűnek gondolja magát, aki mindezek fölött álló, magasabb rendű lény? Nem, kérem szépen. De ez maradjon az én dolgom. Ismét lecsúszott a mondanivalóról, akiben ez a kérdés öltött testet. A lényeg amúgy sem a lelki, testi, szellemi tulajdonságok felsorakoztatása volna, nem a vitára bocsátó vagdalkozás,  még ha úgy is tűnik. A lényeg, hogy mindezek az emberek, csoportok, nevezze ki ahogy akarja, egytől egyig nebáncsvirágok. Összetörnek, sírnak és perelnek, amint sérül az emlegetett kártyaváruk. A kicsinyesség és ostobaság teszi őket nevetségessé, mert nem képesek humorral és ép ésszel kezelni a komfortzónájukon, vezérelveiken kívül eső dolgokat. Pedig meg se tapostam őket, hogy a sáros avarban fonnyadjanak össze, épp hogy elhaladtomban a kabátom pereme hozzájuk ért. 

Ne minket szapulj! - azaz Reakció vol.1.

Nos, mint azt említettem, kiadónk, a Hudini Records szorgos és tüsténkedik, ennek köszönhető, hogy megjelent az első reakció-válogatáslemez,, mely a "Ne minket szapulj!" névre hallgat. Sok remek produkció között mink is rajta vagyunk.
A több, mint egy órás anyag elég összetett és szerteágazó, színes és a borítója is szép. Sőt, csodaszép!
És, ami a legfőbb: bárki számára ingyen hozzáférhető az alábbi címeken:

https://hudinirecords.bandcamp.com/
http://www.mediafire.com/download/apos9qdoo5vepax/Reakció+Vol.+01.+-+Ne+Minket+Szapulj!+%282014.%2C+Hudini+Records%29.rar

Amennyiben a bandcamp oldalról tölti le valaki, úgy tetszőleges összeggel hozzájárulhat, hogy a kiadó némi anyagi forrásra tégyen szert, s így lemez mielőbb fizikai formában is napvilágot láthasson.
A másik letöltögetős helyütt meg ott van a teljes borító, tokkal vonóval: zenészek rövid bemutatása, szövegek, fénképek, mezítelen lyányok és pandák!

És azt mondtuk már?

Ha netán-tán akadna olyan, aki rendszeresen idelátogat, és még nem hallotta a híreket, akkor velük örömmel tudatjuk az alábbiakat:
Az idei évben a Hudini Records révén/körül összerázódott kis alkotói közösség, bekebelezve a Suttyó Rekordsz ál-kiadót, valamint a Mezőföldi Kozmosz Kiadót, gőzerővel pakolja az asztalra a jobbnál jobb kiadványokat. 
Az eddigi események, történések,alkotások mind megtalálhatóak az alábbi oldalakon, tessenek nyugodtan utánaolvasni, -hallgatni!

https://hudinirecords.bandcamp.com/
http://hudinirecords.blogspot.hu/
https://www.youtube.com/user/hudinirecords/

Internet-perverzeknek illetve világháló-függőknek, akik lusták a legapróbb kézmozdulatokra és agymunkára is, mindezek természetesen megtalálhatóak a fészbúk fedőnéven futó, felszínes virtuál-barát-gyűjtő oldalon is. Meg egyeb...

A vajákos Nefertiti

Lidérces egy éjszaka volt, hogy enné meg a fene! Na de mit van mit tenni, ha az ember megiszik pár fröccsöt, mielőtt álomra hajtaná felajzott gondolatoktól terhes kobakját, s elfeledkezik a kiszáradást megelőzendően kötelező liter víz elfogyasztásáról; akkor nagyon is megérdemli a sorsát. Hisz megfelelő óvintézkedések híján egy kósza kis becsiccsentős, pityókás este is duhaj éjszakák utáni másnapot idéző reggelt eredményezhet (a kor előrehaladtával), szerencsére rövidebb lefolyással.

Kicsinykét még kótyagos a fejem, nem is iparkodok felemelni az átizzadt párnáról, még ha nem is túl kellemes érzés. Azért apránként csak sikerül rászánni magam, s erre több okom is akad – még ha nem is bírnám őket így nagy hirtelen fölsorolni, de a tudatom alatt értelmük van ezeknek az okoknak, és nevük.

Az első ok, amit meg tudok nevezni, az a vizes pohár az ágy lábánál. Bár a víz két napja ott áll, porosodik, és ez nem is láb, elvégre jelenlegi főbérlőim gondosan az IKEA tömegcikkeit vásárolják, így a lábak helyett egy pereme van a fekvőalkalmatosságnak. Majd a sajátom…! De legalább nem túl kényelmetlen, és alig fájdul meg reggelre a derekam – mondaná a józan énem. Mindegy. Szóval lenyúlok lassan a pohárért. Hűs kútvíz eshet ilyen jól a delelő marhának. Annak én is elmennék ebben az állapotban.

Következő okom a gondosan ágy mellett elhelyezett hamutálban szendergő, utolsó pillanatban elnyomott dekk. Tudtam én, hogy jól fog jönni! A szobában dohányozni tilos! – úgyhogy bűntudatos arcot vágok, mielőtt megmelegíteném a végét. A kávé majd csak egy távoli lépés lesz.

Ehhez a művelethez azonban már (vagyis a rágyújtáshoz) hanyatt kell forduljak, s így észreveszem, hogy megy a televízió. Felelőtlenül bekapcsolva maradt az este. Minek néz az ember híreket késő este, elalvás előtt? Csak felbosszantja az álmait! Ostobaság, de már késő. Nagyon késő.

Majd’ kiesik a számból a koporsószög a kis képernyőből rám világító látványtól. Egy fáraó néz velem szembe! Egy fáraó-asszony! Egy hús és vér Nefertiti!

Valami hiba van a rendszerben. Tér-idő kapu nyílt volna a szomszédban, amíg aludtam? De hát ott rendőrség van, az lehetetlen! A látvány mégis erről tanúskodik. Hát még a hallottak! Ez a fáraó hozzám beszél, sőt mi több, üvölt velem. Mégpedig azért üvölt, mert nem hívtam még föl. Nem emlékszem, hogy megígértem volna Egyiptom első asszonyának, hogy felkeresem, sem pedig, hogy ismerném, úgyhogy inkább szívok egy mélyet  a sodort Camelmaradékból, és hallgatom tovább: hátha kiderül az igazság. Az igazság pedig csak úgy özönlik, és nem hogy derülne, egyenesen vakítóan rohan felém, akár az afrikai napfölkelte.

Ő egy nagyon-nagyon furcsa egyvelege a vallásnak és hitnek. Ez a Nefertiti. Kérem szépen, azt bizonygatja nékem, hogy ha felhívom, potom 495 jó magyar forint plusz áfáért percenként, kipucolja a csakráimat. El se hiszem, hogy ez is ezzel jön nekem! A rohadt sapkákkal! Könyörgöm, még nincs olyan hűvös idő, hogy ki kelljen tisztítani őket, sildes (siltes?) sapkát meg nem hordok. Különben is, kalap-párti vagyok. Akkor meg minek pucolgatni őket?

Na de mivel akarja őket sikálni, a kedves kolegina? Na kérem, tessék megkapaszkodni, mert nekem is kellett: metatron fénykockával. Nem csalás és nem ámítás! Metatron gyémánt(!) fénykockával. Nem is egyszerűen azzal, mert ma a kilences napja van. Pedig azt hittem tizenkettedike, de hát tévedni emberi dolog. Szóval ma háromszor hármas nap van, ami kilenc, és ez Jézus Krisztus száma – mint az közismert (jöjjön közelebb, Safranek!). Így háromszoros a fénykocka is. Logikus!

Mondjuk azt nem egészen értetem, hogy jön egyiptomi fáraóasszonyként a názáretivel példálozni, de a kétségeimet hamar eloszlatja, mondván ő beszélt Jézussal (mint előtte oly sokan a sárgaházban), aki azt mondta neki, hogy szülessen le. És Nefertiti megtette, csak eddig bujkálnia kellett szegénynek. Biztos üldözték a filiszteusok. De most előlépett az ismeretlenség homályából, csak nekünk, hogy a magyaroknak elhozza sapkatisztítást és a körtéfát (bizony, körtÉ). És népdalokat. Ó jajj, azt hiszem ez is Kodály módszerrel képezte magát zodiákusjegyekből! Mindjárt kezdődik a legényessel meridiánpuculás! Vagy egy gyémánt metatronkúpot akar dugni a végbelembe, hogy kiűzze belőle az ártó szándékot és a rántott csirkét. És még nem végzett velem!

A háttérben dallamosan andalít a vangelis, míg Nefertiti agresszívan üvölt, s már csörren is a telefon. Sándor 550817. El se mondja mit akar, már kapja is az áldást: szem lehuny, karokkal rituális körzések, levegőbe pacsizás, és mormolás. Kész. Fehér, arany és gyémánt tisztítás, teljes krisztusi bőségenergia, és a biztonság kedvéért egy újkori védelem és harmonizálás. Máris jobb!

A következő betelefonáló (Piroska480624) előtt még megtudom tőle, hogy ő ibiszmadár reinkarnációja.  Csak így. A háromszoros tót istené. Ezért hatnak a varázsai háromszor hármasan. Ez persze megmagyarázza a borsodi (vagy nógrádi?) tájszólását is.

Nem tudok megmozdulni – soha nem vártam még ennyire reklámszünetet!

A körmömre égő cigaretta ébreszt föl a révületből, amibe Nefertiti puszta léte rántott. Azért nem semmi, világvallási, össznépi dzsembori a tévékettő-matinéban, egy személybe sűrítve! Reinkarnálódó, egyiptomi istenekből lett tót fáraó, aki mint Buddha köldökéből kibújt, aranyláncoktól terhes szöszcsomó varázsol, körtÉfája van és népdalai, valószínű táltosokat megszégyenítő mennyiségű lábujja, miközben Jézussal parolázik. Az pedig, hogy a Metatronnal (a Dogma óta minden gyökér tudhassa, mi az!)is bensőséges a viszonya, csak cseresznye a hab tetején. Csak a sapkáimat hagyja békén könyörgöm! És az ördögűző kúpot is kihagynám.

Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt tényleg láttam. De hát az ujjamon ott a hólyag, ahogy megégetett a csikk – csak valóság volt! Ha nem, akkor többet nem iszom egy kortyot se! Alig volt pár fröccs, esküszöm, kevés az egy ekkora delíriumhoz! Különben is, a valóság gyakran durvább, mint a legelszabadultabb fantázia.

Végre reklám! Gyorsan föl is kelek, a fejem is beleszédül kissé a nagy rohanásba, és fölteszek egy kávét. Az csak kiveri a fejemből ezt a lúdvércet! Azért biztos, ami biztos, kikakapcsolom a tévét, amíg klattyogni kezd a kotyogós.