Így zajlik idekünn, a valóságban

Szellemfalvak, néhány lakóval, némi zenével:

Magyar vita 2014

Felvázoltam egy átlagos facebook oldal bejegyzésének várható kommentjeit, ha ma még nem olvastál hír vagy egyéb posztokat szerintem erről maradtál le, kis magyar vita-szimulátor:

A: -Kamu
B: -Már mér lenne kamu???!!!!4
C: -derá érrnek ezekka zsídók
B: - helyesírás?
C: -bíbsí győkerekk vagytok, fasz valo a podfátokbaa!!!!!! Hajrááá Magyarók!
D: -inkább mint nácik. C! Magyar ember felvállalja a nevét és az arcát. Te mennyire vagy magyar kamuprofillal és kamunévvel? Köcsög bérkommenter.
C: -dőgőjj meg komcsí!
D: mit tudsz te a kommunistákról. Nem is éltél még akkor.
C: -nyugger gecí!
F: -Hagyjad D! Ne süllyedj le a hülyék szintjére, legyőznek a rutinjukkal.
E: -Azért, aki ebbe is politikát visz bele, annál már bajok vannak.
F: -Ideje volt.
B: -Miért is F?
F: -kedves B! Nem is csodálkozom, hogy te nem érted.
G: -Na többek között ezért is hagyom itt az országot!
C: -nem is baly! IjjjEn fejel tűnj is inen!
B: -Miért is?
H: -A kommenteket elnézve nem csoda, hogy itt tart ez az ország!
I: -Hát látod.
B: -Miért is?

Ez neked film?

Az átlagember kevés filmet néz meg életében ezért minden új kasszasikert borzasztóan túlértékel. Az újszülöttnek minden vicc új. Még ha sokkal igénytelenebbül is mondják el neki. Számítógépes grafikába csomagolt semmi, élvezhetetlen hősfilmek, felépítetlen csavarok, félperces cameo mosolygások. A mozi nem képregény. Kurvára nem kéne azzá alacsonyítani. A mozi nem látvány, a mozi atmoszféra, hangulat. Üres generációknak nihilt kell baszni a vászonra. Gáz vagy ha nem tudsz belekapcsolódni a beszélgetésbe az új másnaposok vagy az aktuális transformers celluloidpazarlás kapcsán. Arra az évi 10 filmre szocializálódni, ami közszájon forog mélyen szánni való. Sőt, már nem is néztek filmeket. Sorozat. Mindenki elvárja, hogy 20 percben érje annyi sematikus inger, ami korábban másfél órában is jól kibontva elfért. Egy csodálatos médium, amit arra használtok, hogy az így jártam anyátokkal olcsó nevetésekkel hitesse el veletek, hogy jól érzitek magatokat. Még a toxikus bosszúállónak is több morális tartalma van, mint ezeknek a sitcomoknak. Bántja a szemedet a fekete-fehér? Nem tudsz élvezni egy filmet felirattal? Nem nézel 1990 előtti filmeket? Nem láttál még Filmeket, csak raktál valamit a szemed elé!

A faszagyerek

Sokat látott kis országunk valamilyen úton-módon folyton meghazudtolja a matematikát. Példának okáért feje tetejére állítja a nagy számok törvényét. Hogy mire is gondolok pontosan? Nos, igazán egyszerű a válasz: fúrton-fúrt kiböki buksi fejét a tízmilliós mocsarunkból egy-egy barom, egy légzőgyökér, aki mindenkinél jobban tudja a „tutit”, aki nem fél az arcunkba dörgölni, milyen szánalmas és legalja népség vagyunk. Ó, igen! Ezek a csodás görbetükör-huszárok, akiket csak úgy ont magából a magyar ugar szabad médiája. Ők azok, akik elhitetik a gyapjútermelő köznéppel, hogy a dac, a tökös véleményszabadság jelen van, él, nincs mitől tartani, amíg akad, aki megmondja a „frankót”, akár ilyen gondterhes időben is. Hogy a véleménye semmiben sem különbözik bárkiétől? Hogy valójában csak egy szánalmas barom, aki ezért kapja zsíros fizetését? Hogy ugyanazt a nótát fújja, mint akárki más, csak kicsit megtekert formában, hogy úgy tűnjön, mintha kilógna a sorból? Kit zavar?! Kit érdekel?!

Na, de legyen neve a gyereknek, szabad a gazda: a Robira gondolok (tegezem, mert nem érdemli a magázást). Erre a Puzsérra. Puzsér, a pozsár (a városi aszfaltbetyárok és a májkroszoft vörd kedvéért: ez a hangzatos kifejezés a növendék pontyot takarja).

Hatalmas szerencsénk, hogy van nékünk egy ilyenünk is. Legalábbis egy hivatásos, akinek ez a dolga. Mert bár sokunknak nem tetszik a dolgok állása, nem bírjuk elviselni a külvilág ostobaságát, de mégis más, ha valaki hivatásból tudatja velünk a véleményét. Pláne, ha az egy önjelöltmédia-punk, tipikusan komplexusokkal küzdő, drogfüggő, ingyenélő here.

Annyi hozzá hasonló van, akkor miért böki a csőröm ez a petyhüdt senkiházi, hogy nem átallottam félretenni viszolygásom az aktualitásoktól, s egyáltalán szavakat pazarolok itt Róbert életünkben betöltött tiszavirág-szereplésére? Mert az én kultúrkörömbe rondított. Betolakodott a vaskos tokájával, s undok modorának magyarázataként az általam kedvelt formanyelvet használja. Utcalánnyá silányítja. Nem is! Luxusprostit farag belőle. Egy mocskos Dzsúlia Robertsz effektust szít, pritti vumen módra, s az utcai szakadtból drága lotyót jellemfejleszt.

De ne rohanjunk előre, lássuk, ki is ez a pojáca, anélkül, hogy utána olvasnék az életének, mert annyi időt bizony már nem vagyok hajlandó elpazarolni rá. Felszínes emberekről csak felszínesen! Ez az én mottóm. És ha már amúgy is vastagon teszek az életútjára, úgy mesélem el, ahogy az én szemszögemből látszik.

Ahogy valószínűleg az ország legtöbb lakosa, én is a televízióban láttam meg először. Ugyanis az ember, ha jó unoka, és rendszeresen látogatja nagyszüleit óhatatlanul belefut olyan popkultúrális mocsadékba, mint a tehetségkutatók világa. Sajnos szőr mentén nekem is meg kellett mártóznom benne. Szóval nagyanyám megemlítette, s az eddig ismeretlen név hallatán enyhén megemelkedett a jobb szemöldököm, de ennyiben is maradtunk. Aztán sokszor hallottam, hogy fennhangon beszélgetnek a rokonok, miszerint ez a Puzsér milyen kemény, meg nyers és szókimondó. Hámondom: megnézem magamnak.

Gondosan megvártam a jól hangszigetelt dohányzóhelyiségben, amíg a magasművelt szemetet okádó ifjú talentum befejezte tehetsége csillogtatását, s beléptem a szobába. Hadd halljuk a hírös kritikust!

A Róbert, ez a Puzsér rá is kezdett. Fröcsögött, mint egy vadállat. Értéktelen! Szar! Mi ez? Minek? Inkább maradj otthon! Ésígytovább. Nem hallottam semmi meglepőt, érdekes színfoltnak is kissé halovány volt, közmédia rosszfiúja. Hűha.

Hamarosan beváltotta a hozzá fűzött reményeim. Amikor is húsos punciszáját elhagyta ez a mondat: a rap muzsika a modern költészet. És a hip-hop kultúra értékeit mennyire meg köllene böcsülni. Ekkor már biztos voltam, hányadán is állunk. Ez egy újabb idióta fizetett köpködő – olyan Júdei Nemzeti Front.

Pár hónapig nem is foglalkoztam személyével – minek? - , mikor is egyik kedves barátom mondta, hogy ez a Puzsér filmkritkával is foglalkozik. Valami rádióban. Nosza, lássuk!

Meg kell hagyni, ehhez azért konyít a fickó. Van átfedés az ízlésvilágunkban, s az amerikai, európai filmeket illetően vannak helyes meglátásai. Persze spanyolviasz nem könyököl kifelé kritikai realista ánuszrózsáján, de van érzéke ezen médium iránt. Ugyanakkor megvan a magam film-előkóstolója, és módszerem, mit is akarok nézni. Így aztán ha választhatok inkább nem viselem el a Robi hadarását.

Végül elérkezett kapcsolatunk mélypontja, egyben írásom szülőatyja. Kiderült ugyanis, hogy ez a penészvirág a média száraz kenyerén alkot is! Nem csak ugat róla, mint a lereszelt fogú házőrző. Méghozzá egy funzin-szerű kiadványt adott a világörökségnek.

Egy másik kedves barátom kapta meg a nővérétől a füzetkét, ajándékba. Volt szerencsém végignézni, mert az egészet elolvasni nem volt gyomrom.

Vaskos, tarka, drága papírra nyomtatott, tökéletesre szerkesztett, igényes, A4-es méretű műremekkel van dolgunk. Pé Róbert és egy hasonszőrű haverja írták, szerezték, ha úgy tetszik, s egy (több?) ügyes grafikus illusztrálta. És bizony lerántják a leplet, de keményen! Odabasznak! Hogy kinek? Hát mindenkinek! Napi politikai él és kulturális éleslátás szabdalják ízekre karöltve, kegyetlenül a valóságot, megkapó stílusban, vagányan nihilista összképet sugározva. Többezerér’.

Orbánozás, Gyurcsányozás, zene, tévé, mozi, senki nincs megkímélve. Társadalomkritika, pofonosztogatás, senkit nem kímélnek.

Akkor mégis mi a bajom? – kérdezheti az olvasó.

Hogy hiteltelen. Hogy akkor is mainstreem (istenem, de gyűlölöm ezt a szót!), ha az underground piszkos fényében próbál tetszelegni.

Profi kivitelezés egy amatőr műfajban? Amolyan sex pistols-os, filth and fury-s kollázs-munka, digitálisan szerkesztve, sok találó rajz, a kézzel készített matéria illúziója. De méregdrága, profi kivitelezéssel. Vastag papíron. Fényes, vastag papíron!

Okádék.

Ez a Puzsér, sőt, puzsér ellopta a funzin formavilágát, majd egy csapat nyomdásszal és egyéb szakemberrel emészthetően igényes köntösbe bújtatta, csiszolgatta szép simára. Csak éppen a lényegét forgácsolta le róla, az amatőr bájt, az egyediség kéznyomát. Cserébe megalkotott egy luxuskurvát.

Már láttam ilyet. Sokat, és jobbat. Dall-Ass, Búvárok Reménykednek, GSZD, Isten malaca, ésígytovább...mennyivel több volt ennél! Még ha kevesebbnek is tűnt. Mert azok bizony mind egyedi ötletek és kivitelezések, ösztönös kreativitás. Nem egy összelopott keresztmetszet, többezerért.

Ja, a mondanivaló? Mondhatni érdektelen. Semmi olyanról nincs benne szó, amit akármelyik kereskedelmi csatorna ne merne leadni. Aktuálpolitikai pocskondiázások...kit érdekel? Egy kaptafára épített foshalom. Az óvodások is kívülről fújják. A fasisztázás persze kell, egy kis szőr menti cigányozás, zsidózás (haha, nektek szabad?), nehogy szó érje a ház elejét, és politikailag tényleg független látszatot keltsen. Hogy Robi mindenkinek be mer szólni. Nem fosik ő senkitől.

Látom, pozsár! Csak ki kell csengetnem! És ott is csücsül a szembenállás az íróasztalomon. Hát köszönöm, nem kérem!

Hogy klasszikusokat idézzek: annyira hiteles, mintha augusztusban, 40º-ban, bundában sikonyálnál, mennyire meleged van. Te lázadó. Te majom.

Egy dadaista versnek is több a jelentőssége. Csak azért bosszant, mert tőlem lopsz! Elkurvítod nekem az egészet!

Na azóta kerülöm a Puzsért, mert csak fölhúzza az idegeim (és mert a feje is elborzaszt). Mégis megtalál a mocsadék. Most épp a tv-ben monologizál, disznószemeit rám mereszti, és sunyin hadar. A bunkó magyar hogy kirí a kultúrált nyugati tömegben. Kösz Róbert, nem is tudtam! Amúgy tudtad, hogy bunkók mindenhol vannak? Azt ne mondd nekem, hogy az a fricc, aki beleszarik melletted a Balatonba az akarattyai strandon jobb, mint a rántotthúsos zsemlét majszoló, üvöltöző magyar proli. Ez van. És képzeld, ilyenek, mint te is akadnak, minden sarkon egy. Túl sokan is vagytok.

Viszont van egy javaslatom számodra! Ha legközelebb az alkotás ragadós aszfaltjára tévedne a lábad, és mindenáron még egy fanzint akarsz adni a felső tízezer kezébe, az ál-zsidózás helyett inkább sajnáld a kenyeret az éhező gyerekektől. Állítsd piedesztálra az arab dokit a kórházból. Vagy ítéld el a dawn-kórosok foglalkoztatását. Hátha abból kisül valami. És ígérem, nem kérek jogdíjat az ötletért.

Vörös Rebeka

Meglehetősen kihalt képet mutat az egykor élő, ha ugyan gazdagnak nem is mondható, de éppen csak nem szegényes puszta. A tornác előtt, keskeny padon, mint vén holló egy fekete ruhás nénike üldögél, elterülve saját gondolataiban. Rebeka néni, a tanulatlan, tanyasi öregasszony.

Mellette kicsiny kupacban tornyosulnak kopottas csomagjai: néhány otthonka egy nyloncekkerben, három üveg hecsedlilekvárral a hegyibe’ és egy nagy bőrtáskában az öröksége, a menyasszonyi kelengye. Nem vette föl hetvenhárom éve, mégse hagyhatja itt, ez a legféltettebb kincse.

Rebeka néni várja a járatot, ami elviszi innen végleg, egy békésebb végjáték felé.

A gyerekek, miután kirepültek az ingerszegénynek mondott fészekből, kiokosodtak a nagyvárosban, letelepedtek (minél távolabb), családot alapítottak, apránként, rohamléptekben és véglegesen elidegenedtek a pusztától – és szüleiktől is. Eleinte csak ritkásabbak lettek a látogatások, majd ugyan az unokákat rájuk testálták nyaranta, de aztán azok is felnőttek, így a tanyasi gyerekmegőrző teljesen fölöslegessé vált.

Amíg Boldizsár bácsi élt sose merülhetett fel a kérdés, hogy eladnák a házat, a telket. Senki nem merte felhozni. Felnőttek ugyan, de a mogyoróvessző elméjükben mélyebb nyomokat hagyott az atyai szigorról, mint anno a hátsójukon. Még magázták az öreget, mert megkövetelte. Tisztelet övezte, mert kiérdemelte. Tíz esztendeje, hogy Rebeka néni magára maradt. Azóta folyton nyaggatják a gyerekek (főleg a lány), hogy nem való neki az egyedüllét. Menne a városba lakni! Persze nem hozzájuk, a házban minden szobának megvan a maga dolga, s nem férne oda egy másfél méteres öregasszony. De van megoldás!

És most mennie kell. Csak eladták feje fölül a tanyát. Pár hónapja kijöttek valami ismeretlen orvossal, aki megállapította a köszvényt, meg valami elmeszesedést (a falak már rég nem voltak meszelve, nem is értette, a nagy elmeszesedés miért lenne baj, a sok pókszar legalább eltűnne a tornác sarkaiból). Csak azért, mert elesett egy kicsit kapálás közben, még nem dől össze a világ! Ám azt mondják nem tud gondoskodni magáról. Beszámíthatatlan lett. Nem érti ugyan, ez mit is jelent, de az világos, mint a vakablak, hogy ezért dönthettek helyette.

Jobb lesz neki a többi vén csonttal a városi gyerekmegőrzőben – mondja a lyány. Örök gyerekeknek épített elfekvő, olyanoknak, akik már fél visszeres lábbal a sírban taposnak.

Most pedig itt az ősz, elérkezett a határidő, kiköltözés, miegymás. Menni kell. Barna mélabúval szárad a paradicsom szára, karózott búskomorsággal int búcsút a vénasszonynak.

Az őszirózsák friss virágai ünnepi hangulattal töltök meg a levegőt, s a szőlő lugas halványzölden húsos fürtjei csüggedten csüngenek kocsányukon; nem lesz, aki leszüretelje őket az idén. Jövőre pedig már import szőlőt árul a helyükön egy városszéli szupermarket csökkent munkaképességű alkalmazottja, csökkent értelmi képességű vevőinek. A fejlődés kényelme veszi át a dolgos élet egészséges arcpírt növesztő gürcös, embert faragó gondjait.

A kutyaházból az öreg kuvasznak csak emléke ugat néma részvéttel – két hónapja altatta el az állatorvos. A lány hívta ki, meg se kérdezte, mert szerinte csak nyűg az a vén korcs a vén csontnak. Csak eszik, alszik, mi haszna? Rebeka néni szeme könnybe lábad ettől a mondattól, még így visszagondolva is...akkor neki mi haszna?

Utolsó pillantás a verandán lengő kékfestőtől mintás abroszokra, illatos mosószappanszaguk betölti a levegőt, majd emlékké gyűri őket is a ballagó idő.

A rosseb ezekbe a hálátlan gyerekekbe! Hát erre neveltük? Ezért taníttattuk? Inkább laknék hátul a kisszobában, amíg meg nem esz az enyészet! Éheztetnének inkább halálra, könyör-kenyeret vetnének elém, tűrnének meg dohogva, sem mint hogy kiszakítsanak innét! Mink tán nem ezt tettük a szülékkel? Tán nem anyám is itt halt meg a hátsó szobában? De még aznap kihajtotta a csürkéket, s szemet vetett eléjük. Boldog volt. Hát nekem nem jár ennyi? Majd adok én nekik!

Vörös Rebeka néni végigdőlt a keskeny padon, s elterült.

Szemében, mint sötét árnyék, mélyfekete holló ült. Még hogy otthon, még hogy ágytál! Azt már nem! Aki dacosan született, élt, az dacból képes halni is.

A pusztát, az otthont nem bírta volt elhagyni, így hát vele halt. Ahogy az is ővele. Arca legmélyebb barázdája lett az utolsó ránc a kérgesedő őszi szántáson, szeme üveges üressége szürkére festeti a felhős ég boltozatát. Kendője örök szemfedőnek borul a kies tájra.

Futóhomok-teste őszi szélben tovaszáll...

Hess, madár!