Bohóc

Tükörbe bámul, nem púderral festi arcát. A kocsmába készül, fellépése lesz. Minden találkozás egy fellépés. Izgul. Sört vesz ki a hűtőből. Grimaszol egy sort a fürdőben. Megigazítja táskás szemeit, köhint, gondosan csukja az ajtót és ritmusos léptékben indul a városba. Nem hallgat zenét, fülel, keresi a viccet az őt körülvevő nyomorban.

Ő a vicces fiú. Neve van és poénjai. Többet nem tudunk róla. Nem akarunk. Neki nincsen magánélete, sem múltja, sem problémái, sem neme… ő vicces. Eszköz a társaságban. Olcsó nevetésekért vetkőzi le emberségét. Mosolygó szellemként szürcsöli az ajándéksört a sarokban. Az asztaltársaság kinevette magát, vele már senki nem beszél. Szeretne közéjük ülni, ott van és mégsem, túl olcsón adja magát. Biztonságosan betakarózik a gyorsan szerzett, ellopott jókedvvel. Hitegetik őt az elévetett harsány vigyorok; szeretné azt hinni, ez annyit tesz: „Szeretünk.” Fáradt, sokat adott, hogy gyorsan kaphasson, agya kattog… vele, vagy rajta nevettek?

Figyeld meg egyszer azt a hanyagul elejtett görbe foszlányt a száján. 

Figyeld meg egyszer a figyelő szempárok kereszttüzében szónokló bohócot… nincs nála magányosabb.     

Napszám végeztével

Holtfáradtan estem a buszmegálló valaha átlátszó üveggel körbevett, mára csak széljárta és retektől ragacsos, fröccsöntött padjára. A kapát nekitámasztva a vaskeretnek hagytam pihenni; megfáradt ő is a hosszú műszak alatt, kijár egy kis nyugalom a fának, s a vasnak is. Hátizsákom mélyében kotorászva beleakadt a kezem a sörös doboz tükörsima hengerességébe. Minden gyönyörködés nélkül markoltam meg a hideg bádogot, s elővéve az olcsón minőségtelen italt gyorsan-lassan felbontottam, majd nagyot kortyolva nyugtáztam vele a napot. Eltelt. Végre!

Hátamat nekivetve a keretnek vártam a busz érkezését – volt még úgy háromnegyed órám, sikerült lekésni a korábbit. Lesz vagy fél tíz, mire ágyba kerülök.

Ekkor a jobb szemem földdel kibélelt sarkából mintha mozgást vettem volna észre, és ahogy arrafelé fordítottam a fejem, egy öltönyös alakot láttam mellém telepedni. Igazán friss mosolyt viselt, erős parfümszagot árasztott, s a semmittevők könnyed kedélyességével huppant le az intim szférámba, már-már bántóan közel. Nem ismertem, így csak egy félig elharapott biccentéssel üdvözöltem, mint cseppet sem szimpatikus leendő utazótársat, de fel sem vette tartózkodó magatartásom. Agresszív jókedvét rám villantva, harminckét csodásan ápolt fog formájában, rögtön bájcsevelyt kezdeményezett:

-  Látom a földekről jött. Örül az ember, ha munkát kap manapság, nem igaz?

Mi a fene köze van hozzá? – gondoltam magamban, de nem akartam bátorítani a folytatásra, így inkább csak iszogattam a Rákóczit, fáradt némaságomban. De nem kellett bíztatni, öngerjesztő magnószalag-formán tekeredett nyelvén tovább a maszlag:

-  Bezzeg a főnökök, meg a politikusok jól keresnek, légkondicionált irodáikban terpeszkednek! A munkásokat meg a lepukkant buszok hordják hajnalban robotolni, este meg haza a koszos kis lyukba, mert többre nem telik a semmi fizetésből.

Ki a rosseb ez az alak, hogy lyuknak nevezze az otthonomat? Pláne koszosnak! Nem is ismer, életemben nem láttam, és személyeskedik itt, mintha együtt őriznénk a disznót. Tény, hogy nem fényeskedik aranyozott peremű metlaki a konyhámban, a perzsaszőnyeg is elkerülte a cseppet sem diófa hajópadlót a nagyszobában, és a falak is elbírnának egy meszelést az idén – de ez az én dolgom. Ahogy azoknak is megvan a maguké, aki ellen ez itt uszítgat. Hagyjon már ezzel!

Nem is foglalkoztam a szájából fröcsögő, csimbókos mócsingokkal, valahogy lenyugtattam a bennem tajtékzó háborgást; talán ha falakba ütközik, elkussol. De ennek a csend, mint csataménnek a kürt szava, hallgatag mivoltomat beleegyező biztatásnak vélte, így egyre jobban belelkesülve folytatta propagandamonológját:

-  Nincsenek úgy jól a világ dolgai, ahogy a kormány intézi! A bűnösök köztünk járnak, röhögnek a markukba, zsigerelik a szegényeket, híznak a közvagyon dézsmálásából, a gyerekeik drága magániskolába járnak, többmilliós autókkal rohangálnak a kátyús utakon, amiből ők lopták ki az anyagot. Hol itt az igazság? Egyenlők vagyunk valamennyien, munkás testvérem, a törvény előtt, el kell számoltatni az oligarchákat, kapzsi népnyúzókat! Változásra van szükség ebben a kurva országban!

Remek. Máris a testvére lettem. Más se hiányzott így a nap végére, mint egy tetves politikai hittérítő káromkodásai! Mit gondol, hol érdekel engem a másé? Mi vagyok én, egy irigy, semmirekellő ingyenélő, akinek más dolga sincs, mint a másét akarni? Semmi közöm ezekhez az emberekhez, nem az én tisztem beleszólni.

Dohogtam csak magamban, s egyre kevésbé bírtam benn fojtani a szót, ki ne szakadjon ajkaim közül, esetleg a markomból, s kenje el a málé száját ennek a haszonlesőnek. De még tűrtem magam valahogy.

Közben valami ismerős érzés kerített hatalmába. Mintha hallottam volna ilyesmit már, valamikor. Láttam volna valahol a módszert. Aztán eszembe jutott Pelikán, a gátőr. Az ideológiailag képzetlen. A tök hülye. Akit győzködtek a nemzetközi helyzet fokozódásáról, a lét habos tortától való különbözőségével fárasztottak, tették ide, pakolták oda, angolpark, narancskutatás, miközben a Duna csak áradt...mint itt ebből a paliból a szó...ugyanaz, csak pepitában. Gurgulázott ajkain a jól betanult mocsok:

-  Mi az xy pártban önökért, önért dolgozunk. Számon kérjük a múltat azokon, akik tönkretették a létbiztonságot, mocsárba taposták az oktatást, a közbiztonságot lezüllesztették, helyrehozunk minden hibát, és egy szebb jövő felé vezetjük a népet, ahol mindenki annyit kap, amennyit megérdemel, tejjel fog folyni a méz, Kánaán lesz a Paradicsomban is, minden nap papsajt leszen és az élet másból sem fog állni, csak és kizárólag örömből, boldogságból...

-  Az asszonyt nem támasztanád fel, s a gyereket? – fakadtam ki.

Persze letegeztem, biztos, ami biztos, talán ez letöri a szarvát ennek a kétes szándékú, fattyú bikának. Láttam az arcán a belé fojtott szó okozta döbbenetet, s az értetlenségből sarjadzó némaságot kihasználva folytattam:

- Sőt! Akkor már anyámnak is visszaadhatnák a lábát, amit levitt a pesti gyors. Apámat meg leszoktathatnák a piáról, ne szopja le magát a sárga földig minden áldott nap! – fejeztem be a gondolatmenetet.

Ahogy sejtettem, nem tudott mit kezdeni a nyers szóval, s vergődő zavarában nyökögött, mint a felkészületlen diák a matematikavizsgán:

-  Mi nem...mármint...a társadalom érdekében dolgozunk, sajnos az ilyen...szóval az egyéni tragédiáját nem tudjuk megoldani. De jobbá tehetjük az életét, hogy a hétköznapokat boldogabban élhesse meg, a jobbító szándék vezérel minket a...

-  Anyádat vezette volna jobbító szándék, mikor nem kent le neked két hatalmasat az első hülyeségnél, ami elhagyta a szájad! – akasztottam meg, mielőtt még összeszedi magát. Egy kis agressziótól talán befejezi, gondoltam. De csak próbálkozott tovább...

-  Ne személyeskedjen, kérem! Én igazán csak az ön érdekben...

Ezen a ponton lett végérvényesen elegem. Hiába játszom én ennek a fafejűt, nem adja föl. Egye fene! Rágyújtottam a hazaútra tartogatott sodort cigarettára, s akkor jöjjön, aminek jönnie kell:

-  Nem. A saját önző érdekedben fárasztasz itt már több, mint fél órája. Ne játszd el, hogy a barátom akarsz lenni, ha fintorogsz, mikor a koszos körmeimre nézel! Nem érdekel semmi abból, amit összehordtál. Egyetlen vágyam van csupán, hogy hazaérjek végre, kimossam a földet minden testrészemből, ahová nem való, és elfeküdjek. Nyugodtan bízd rám, mire van szükségem, és keress magadnak más lábasjószágot, akit okíthatsz a szebb jövőre! Vezess más barmot fényes ösvényeiden a négyéves vásárra! Háromnapos csodának jöttél tán ide te is, nem? Vízből bort kotyvasztasz nekem, s ezer kosár halat a májkrémes kenyeremből. Ugyan! Neked és az asztaltársaságodnak is csak egy közelebbi hely kell a húsos fazékhoz, ami rajtam keresztül vezet, a szavazatom húzza oda nektek a kondért, adja kezetekbe az élet nagykanalát. Hát nem, barátom! Tőlem semmit sem fogsz kapni, legföljebb ennyit...

Azzal a kiürült világos behorpasztott pléhkaszniját félrehajítva lendületből szájon töröltem a díszhuszárt, hogy kiserkent az orra vére, összekente hófehéren illatozó, méregdrága talján ingét, s gazdájával együtt lefordult a színdarabunk kellékéül szolgáló műanyag padról a repedezett betonpadló gyom ette hátára.

A távolban feltűntek a közeledő Ikarusz álmosan sárgálló fénypontszemei. A jól végzett munka elégedettségével ragadtam meg a kapa fényesre fogdosott nyelét, mélyre szívtam az utolsó slukkokat a jóféle dohányból, miközben begurult elém az években harmincat, kilométerekben sokszázezret taposó gépszekér. Ahogy nyílt az ajtó, még jobb vállam fölött hátrapillantottam, nem-e akar mégis követni újdonsült cimborám. Ez a csupa jószándék, makulátlan jellemű szent. De ő már visszasunnyogott a helyére, s a buszmegálló melletti választási plakátról sandított le rám, szemrehányó pillantással, de töretlenül édelgő vigyorral azon a gusztustalan, petyhüdt képén. Ott is maradhatna, talán nem csinálna több galibát.

Becsapódott mögöttem a harmonikaajtó, döccenve indított a hazaútnak az autóbuszgyártás örökéletű remeke rózsás alkonypírban ringó testtel, koszos arcú ábrázatával billegetett hazafelé velem a hatalmas táblák közt tekergő, kátyúktól pikkelyes aszfaltkígyón. Én még hamarjában búcsút intettem a leszálló ködben hullámzó rögöknek. Holnapig.

Mintha már...

Avagy a hívatlan vendég

Tudom, hogy jönni fog. Mindig beállít hozzám ezeken a szürke, unalmasnak is alig nevezhető estéken. Soha nem hívom, soha nem szól előre, mégis tudom, mikor fog érkezni, s meg is jön, minden alkalommal, hajszálpontosan. Nagy néha kissé megkésve.

Igazándiból nem nagyon emlékszem, hogyan, s mikor ismertem meg. Meg egyáltalán: miért? Nem kedvelem (ahogy a franciákat általában), s ő se engem (ahogy senkit sem, általában). Mégis összejárunk, csak úgy; talán csupán a megszokás kedviért.

És tudom, hogy ma is eljön. Üldögélek a kopottasan foszladozó, ósdi fotelban, s csak bámulok ki a fejem sötétjéből a szoba félhomályába. A polcról a gépmadárfészekben ülő drótpacsirta villogtatja rám fémesen éles szemeit – de nem dalol. Inkább csak kábító festékszagot áraszt kályhaezüst-szín trónjáról; én festettem le nemrég, úgyhogy nem lep meg. Megüli a fejemet ez a tömény kemikália, s a cigarettafüst ködében a tudat módosulásának elmosódott körvonalai adják a kontúrtalan éleslátás aláfestő zenéjét. Nem andalító melódia, nem ringat és nem harmonikus. Valami zakatoló ritmus csak, a halántékban lüktető vér ütemére rángó kántálás. Azt hiszem, kezdek tényleg bekábulni. Ki kellene nyitni az ablakot...

Jöhetne már ez a francia! Ez a Pierre. Hogy a fene essen belé! Nincs más hátra, mint előre: szóval irány a hűtőszekrény! Gondosan bekészített sört elő, nehogy már ne igyon az ökör magában, egy ilyen alak miatt.

S láss csodát! A hangulatosan szisszenő nyitányra befut Pierre. Kurtán köszönünk egymásnak, rövid, de erőteljes kézfogás, majd ledobja divatos kabátját, de a cipőjét persze nem. Semmi gond, öregem, nyugodtan! Meg se kell kérdezni. Sáros? Ugyan! Nem számít! Huppanj le, szolgáld ki magad, persze, ott a sör, meg a bontó!

Mondanom sem kell persze, gépies rutinnal cselekszik, ismeri a járást. Végigcaplat a lakáson, lucskos lábaival egészséges nyomokat hagyva parkettán, járólapon, s az ócska szőnyegen is. Rendben van, hogy nincsenek értékes dolgaim, de azért na. Mindegy, teszek rá.

Hozza a bontott sört, s becsüccsen a szomszédos fotelba. Már kitöltöttem két rövidet, amíg a lakást igyekezett még jobban összemocskolni, úgyhogy lökhetjük is a gallér mögé. Egészség! Salute! Jó ez a szilva...

Néhány kortyintás után persze apránként nekilátunk a társalgásnak is. Csak semmi lelkendezés, hátcsapkodó anekdotázás! Arra itt nincs semmi szükség. Újraélünk pár régi emléket, ennyi. Zömmel persze az enyéimet, esetleg közöseket.

Emlékszel, mikor...?

És amikor ott abban a kis utcában...?

Ó, és a velencei sikátorok közt...

Persze, hogy emlékszem, Pierre. Mindenre emlékszem, talán túl sok mindenre is. De ne csak hangok töltsék ki fölöslegesen fogait léckerítését, és zsibbasszák azt a csücsöri szádat! Bonts nekem is!

Röpköd a boldog ifjúság felhőtlen fátyla mondatról mondatra, a múlt értékesen csillogó emlékeit húzzuk ki nehezedő fejünk gondterhes fiókjaiból, s a fájó hiányérzetet keverve alkohollal nyeljük az idő keserű könnyeit, kétcentenként, sörrel kísérve. Száll a rege, pohárról pohárra.

Az erdei tisztás...

Éjjel a városban...

Hajnalban a kertek alatt...

Már egy-két szó elég, hogy tudjam, mire gondol. Nem kell kimondania sem, úgyhogy egyre kevesebbet beszélünk, így aztán a tettek mezejét apránként süppedős alkoholmocsárrá sikerül varázsolni. Mit nekem elsivatagosodás?!

Menjünk, Pierre! Szorít a szoba, fojtogat ez a levegő, mozdulnának a tagjaim. Vegyük nyakunkba a várost!

Úgyhogy bőrkabát, doc’ martens, s irány a külvilág. Persze ennek a szemtelennek nem kellett cipőt húzni, úgyhogy már a kapuban cigarettázik türelmetlenül, mire kiérek a lakásból. Hogy-hogy hol voltam eddig? Hát bezárkóztam. Tudod, bármilyen hihetetlen, mifelénk lopnak is.

Nekiindulunk, s csak rójuk a köröket, visz a lábunk kis utcákon át, amiket már láttam, ezerszer és még egyszer. S bármerre kanyarodunk is, tudom, hogy hátsó szándék van mögötte. Mert persze ő vezet. Jobban ismeri a várost, mint én, pedig, ellentétben vele, itt élek.

Már szavakra sincs szükség. Csak jelentőségteljesen rám pillant szeme sunyi sarkából, s már értek mindent. Ismerem már valamennyi sandításának értelmét, a mögöttük búvó szavakat, az alattomos utalásokat. A fájó emlékeket. Szurkál a szemével az aljas.

Hagyjuk, Pierre! Értem én. Ez az a sarok, igen. A játszótérre is emlékszem, és a többire is. Hagyjuk a célzásokat, találatokat! Igyunk valahol még egyet, egy utolsót! Az útravaló sör már amúgy is kifakult. Messzire hajítom a kongó üveget, ami a betonnak ütődve atomjaira hullik. Ahogy apránként én is.

Alkalmasnak tetsző becsületsüllyesztőre lelünk végre. Nagyvonalúan előreenged a kricsmi ajtajában. Odabenn csupa alkohol áztatta, mocsaras tekintet fogad. Kiégett életek vörös szemű maradványai, elévült tervek pultnak támasztott hasonmásai. Két sört kérnék szépen!

Lehuppanok az egyik szocreál asztal melletti székre, kortyolgatom a sört, amíg Pierrre-re várok. Futja a tiszteletköreit. Mindenkinek odaköszön, mindenkit ismer, ha más nem, hát látásból. Na szép. Úgy amúgy nem bánom, hogy hanyagol kicsit, eléggé túltöltődtem belőle mára. Kimerültem. Úgyhogy belehúzok: nagyokat kortyolok a hidegnek nagy jóindulattal sem mondható kőbányaiból, mielőbb legyen már vége az estének. Bocsánat, hajnalnak...

Ő meg csak egyre beszélget ezzel-azzal, vált pár szót az összes töltelékkel. Néha ugyan felém sandít, de látja ő is, hogy nem igénylem a társaságát, nyugodtan elmerülhet önnön dicsfényében. Nem, mintha annyira rajongana érte a törzsközönség, de az apró siker, is siker, az ismertség így is ismertség.

Hála a vasszorgalomnak fakó immár ez az üveg is, úgyhogy szintén fakó arcom a kijárat felé irányítom, megcélzom az ajtót, s nekiindulok a hazafelének.

Nem köszönünk el egymástól, teljesen fölösleges. Előbb-utóbb úgyis beesik majd újra, s éppen ott fogjuk folytatni, ahol ma éjjel abbahagytuk. Ehhez semmi szükség a formalitásokra köztünk. Tudjuk, amit tudni érdemes.

Majd látjuk egymást, Pierre. Adieu, monsieur DejaVu...

Dekk

Napfényes Toscana

Két napja itthon ülök, füstös kis hónapos szobámban, ha úgy tetszik: albérletemben, egy rózsaszínű ház emeletén, mert szakadatlan esik az eső. Azt hiszem, ezt hívják kényszer szabadnapnak kertész nyelven; nem tartozik a kedvenceim közé. Napfényes Itália ide, vagy oda, az eső a földteke ezen szegletében is valami szomorú hangulatot hordoz a hátán, s szórja cseppenként a sétafikáló emberek feje búbjára, ahonnan egyenest agyuk velejébe szivárog, s keserűségével mérgezi gondolataikat. Legalábbis ez az őszi eső ilyen. Nem úgy, mint a tavaszi, frissítő, életet sarjadni buzdító felhőszakadás, sem, mint a nyári, frissítő zápor, ami felüdülést hoz a tikkasztó kánikulában. Az őszi eső áztat, napokon át elsötétíti a világot, mocsárrá változtatja a lehullott avarszőnyeget. Bizony, még idelenn, a mediterráneum kellős közepiben, a ferde pózna honában, a történelmi Pisa-ban is ekképpen ténykedik az őszi eső, a novemberi hangulatfelelős.

Furcsa, mert bár a kényszerű pihenőért nem vagyok oda (inkább keresnék pénzt, mert enni is kell, ugye), az őszi esőt mégis szeretem.

Csak egyetlen gondom van ezen az amúgy hangulatos hosszúhétvégén. Tudniillik nincs egy gramm dohányom se’. Se dohányra való dohányom – hogy a szójáték jogával éljek.

A fizetésig sajnálatosan van még legalább három nap hátra, addig ki kell húzni valahogy. Bár elméletileg van még vagy tizenöt euró a számlámon, amiből be tudnék vásárolni mindent, s még füstölnivalóra is futná, azonban az itteni bank-automaták szeretetteljes sajátossága, hogy húsz eurónál kisebb összeget nem áll módjukban kiadni. Remek! Ugyan nem lóg ki a hátsó felem, azért mégis. Mint a majmok az állatkertben: hiába nyújtogatnak nekik banánt a látogatók, a korlát úgy van odaépítve a ketrec elé, hogy az ínyencfalat a majomkéznek elérhetetlen legyen. Ugyanígy kaparászhatok jómagam is a bank előtti gépnél a levegőben, mégsem jutok a pénzemhez. Áldott technika! Csodás haladás! Elavult készpénz! Isten hozott, szebb jövendő!

Ma még nem gyújtottam rá. Aki dohányzik, s ráadásul élvezetből, nem csupán hiánykényszerből, az tudja, milyen nehéz fél napig nélkülözni a bűnös élvezetet – különösen a semmittevés sivatagának dűnéin. Aki nem dohányzik, nos, az megtarthatja drágalátós véleményét magának, vastagon teszek rá!

Tehát: nincs más hátra, le kell aljasodni. Mint anno, szépemlékű ifjúságom idején, mikor egy jól sikerült koncert utáni delírium ködében vizslaszerű állapotban kutattuk végig a komlói buszmegálló környékét, pár – frissen begyűjtött – cimborával néhány jóképű dekk reményében, s elégedett arccal füstöltük el sziszifuszi munkánk jól megérdemelt eredményét. Nos, mivel az eső továbbra is ronggyá áztatja az utcán a hányavetin eltékozolt, méretesebb csikkeket, s mivel már nem vagyok felelőtlen, tizenhat éves kamasz, így tisztában vagyok a herpesz, TBC, és egyéb cseppfertőző betegségek veszélyeivel, így a saját házam táját túrom fel némi nikotinéhség-csillapító után. Elvégre, mikor van, az ember könnyebben pazarolja, s ilyenkor, mikor nincs, jól jönnek ezek a könnyelműen tékozló napok.

Munkára: csikkes konzervdobozt elő! Kiborítom tartalmát egy széthajtogatott reklámújságra, extra szűz olívaolajok gusztusos fényképeit elfedve a hamuval, s gyöngytyúk módján kapkodom ki a kövér dekkeket a tövig szívott társaik közül. Szerencsére elég rég nem kellett ehhez a módszerhez folyamodnom, így jó egynéhány használható dohányrúd-maradvány kerül terítékre kis régészeti gyorstalpalómnak köszönhetően. Bár az egész hétvégére ez még így is nagy valószínűség szerint édes kevésnek fog bizonyulni. Mielőbb igyekszem a tettek mezejére lépni, hogy orvosoljam ezt a gondot, de előbb elszívok egyet a frissen szedett, újrahasznosítás szellemében született szerzemények közül. Elég rövidke darabok, óvatosan kell rápirítani a boldogabbik végükre – még így is sikerül megpörkölnöm (amúgy nagyon is gyér) arcszőrzetemet, épp az orrom alatt; valahogy így képzelem a nyomor szagát.

Na de irány a tettek mezeje, különben éhkoppon marad a feketedő tüdő! Bekapcsolok valami zenét, az majd serkentőleg hat eltompult hangulatomra. Igen, azt hiszem a Fall – Grotesque lemeze épp megfelel a helyzetnek, mondhatni: stílusos. Átkutatom valamennyi ruhám összes létező zsebét, a fiókokat, ágy alját, párnahuzatot, minden négyzetcentiméterét négy fal közti, szegényes bérlemény-birodalmamnak. Valamiért – ki tudja, mi lehet az oka? – Móricz Zsigmond jut eszembe. Sikerül is összevakarnom nagyon apró kis szeletkékben, csinos érmécskék formájában kettő egész eurót és harminc centet. Szép eredmény, de sajnos nem elegendő. A legolcsóbb cigaretta (szintén automatából, hogy újfent a technikai haladásnak örülhessek!) kettő euró negyven cent, a tíz szálas Lucky Strike. Hurrá! Már pedig egy fityinggel sincs többem kettő harmincnál.

Marad a kölcsön. Leslattyogok Ippo nevezetű lakótársam szobájába. Ő egy meglehetősen erős droghasználó, amúgy jóravaló fiú, Calabria szülötte, ami odalenn a csizma rüsztjén foglal helyet, úgy kilencszáz kilométerre, délre. Becsületes neve Ippolito Turco, ami magyarra fordítva is legalább ennyire hangzatos: Török Hippolit. Szóval benézek hozzá, s szerencsémre épp nem párzik üvöltve egyik kancácskájával sem, s aránylag tiszta tekintettel néz rám marihuána illatával átitatott ágyáról. Kérdem, van-e számomra tíz centje? Ugyanis egy szál cigim sincs. Persze! Dohány nem kell? Nem, mintha nem bíznék benne, de nem szívesen kérek belőle (csak egy csipetet, egy cigarettára valót), neki se’ nagyon van mit a tejeskávéba aprítania.

De félre a morális válsággal! Öröm, s boldogság, megvan az összeg, tehát uccu, felkapom a doc marten’s-t, bőrkabát, irány az ázott külvilág, s az áldott automata, mely 7,62 mm átmérőjű koporsószegekkel látja el a kiéhezett, fáradt külföldieket!

Alig negyed órás séta után ott is vagyok, belegörgetem a csengő kis érméket a hosszúkás nyílásba, s kéjesen hallgatom, ahogy a nylonfóliával borított kartondobozka puha koppanással a kiadónyílás aljára érkezik. Kiveszem a jól megérdemelt jutalmamat, s sugárzó mosollyal intek búcsút a XX. század eme műremekének, s a Tabacchi feliratot hordozó, több száz éves épületnek.

Elsétálok az Arno partjáig, s a szatírokkal övezett park fái közt bontogatom a dobozt, kiveszem az első szálat, bekapom az aktív szenet sosem látott szűrővel ellátott, barnás-narancs végét, s a tömörített dohány kikandikáló szemébe engedem az öngyújtó pislákoló lángját. Ahogy beleszívok, felizzik a nikotin s a kátrány illatos elegye, túlvilági gyönyört gyújt a lehangolt időjárástól összegyűrt utcakép sötétjében. Nem, mintha sóvárognék utána. Nem, mintha nem bírnám ki az adag halál nélkül. Nem, mintha drog volna számomra (bár elméletileg ugye az). Egyszerűen – jól esik. Kiböjtöltem. Megérdemlem. Külhonba szakadt hazánkfia állapotomban elég kevés az öröm, s ezek egyike a dohányzás élvezete.

Ebben az elégedett eufóriában sétálgatok, s lassacskán hazafelé veszem az irányt. Félig szívott cigarettám vígan lóbálódzik a számban, mikor a Cisanello sarkára érek. Felfigyelek egy furcsa figurára. Csöves. Nem meglepő látvány, errefelé is akad belőlük jócskán, bár a legtöbb nem kéreget, hanem árul valamit – főleg a feketék. Általában esernyőt, napszemüveget, vagy bőrövet. Esetleg valami faragott kis talizmánt. Ilyenkor azonban ezek mind eltűnnek. Esőben nem árul egyik sem, ezért is lepődöm meg kissé a kolduson. Széles karimájú, Krokodildándit idéző kalapban, katonai zubbonyban üldögél egy ezeréves márványlépcsőn, bal karja alatt csapzottan szürke (vagy csak koszos) kutyájával. Előtte egy átázott kartonlap, rajta ákombákom betűkkel, filccel odavésett felirat, mely magyarul ekképpen hangzik: az első ferrarimra gyűjtök. Majd’ kiköpöm nevettemben féltett fél cigarettámat, annyira megörülök ennek a poénnak. Odalépek hozzá, köszönök, s beszélgetünk pár percet. Mondom neki, mennyire tetszik a kiírása. Na igen, nincs kedve leszólítani embereket, mondja, s megunta a tengerparton az ócskaságok árusítását. Így egyszerűbb. Meg jobb is – mondom neki. Közli velem, hogy úgy amúgy fogorvos, valahonnan Boszniából települt ide, a zavargások idején. Munkát persze nem talál, így, jobb híján, ebből él. Kacatokat árult, most meg üldögél. Sebaj, jól érzi magát! De, ha már így elbeszélgettünk: nincs-e mégis egy kis apróm, ha már ennyire megtetszett a humora. Hát, barátom, sajnos egy megveszekedett buznyák nélkül találtál rám éppen, úgyhogy nem szolgálhatok ilyen földi örömökkel, mint a pénz. Akkor egy cigivel meg tudom e toldani a napját, mert biz’ az is elfogyott neki. Persze, szívesen. Tessék, itt van két szál! Megért ennyit. Grazie! Non fa niente! Ciao – Ciao!

Olyan kevés az ilyenfajta öröm errefelé, az egyedüllét peremén, hogy egy ilyen figura, egy ekkora nevetés megéri a két szál cigarettát, amit rááldoztam.

Egyébként is, majd szépen felhasítom a Lucky-kat, kisodorgatom belőlünk a dohányt, s szépen megsodrom, csinos kis csavart cigiket gyártok belőlük. Egy szál kiad kettőt is. Az elég lesz pár napig.

Isten hozta a sárgaházunkban!

Urbán tömegiszony-rémálom, gyújtogatóknak és haladó skizofréneknek: