Nyegle

A minap tízesztendős unokaöcsémet tetten értem,amint épp egy könyvet olvas. Önmagában ezzel nincs semmi gond,sőt!Figyelembe véve a korosztályában dívó szabadidő-eltöltés megoszlását még dicséretes is a részéről,hogy egyáltalán könyvet vesz a kezébe,és nem csak a számítógép előtt rongálja a szemét.
Na mindegy,a lényeg:megkérdem tőle,mit is forgat éppen.Erre közli,hogy a Harry Pottert.A negyediket.Hurrá...Ez tarthatatlan,próbálkozzunk valamivel,mondtam magamnak,s a polcról leemeltem Mark Twain örökbecsű darabját, a Tom Sawyer kalandjait.Hátha.Hiszen sose' árt egy ifjú,s pallérozatlan elmét a helyes irányba terelgetni.Elvégre (most jöjjön a hőbörgős rész):
Alapvetően az értékek közvetítése,illetve ezen értékek milyensége ami megkülönbözteti ezt a két (nyolc) regényt.Ezen belül is a címszereplők jelleme.Vessük is össze őket serényen,ha másért nem is,csupán hogy miért szúrja a szememet unokaöcsém választása irodalmi téren,s hogy mi a gond a Tom helyére belépő Harryvel a fiatalemberek értékrendjében.
Környezetük és családi hátterük némileg hasonlít.Tom Sawyer egy "elmaradott",tehát romlatlan vidéki kisváros lakója az Egyesült Államok déli részén.Árva gyermek,akit vallásosan szigorú,de aranyszívű nagynénje nevel,s próbál megtartani a helyes úton.Harry Potter egy álmos angol kisvárosban él,szintén rokonainál,hisz csecsemőként ő is megárvult,ám mostohái mostohán bánnak vele,egy lépcső alatti zugban húzza meg magát.S míg az életrevaló Tom furtonfurt megszökdös,tilosban jár,almát s kockacukrot csen el a kamrából,s úgy nagy általánosságban folyamatosan azt teszi,amit tilos (lásd: amint kilép a tisztaságot fogadó ifjak egyletéből,mely tiltja a káromkodást,bagózást és köpködést,szóval amint felszabadul a béklyók alól,már nem is kívánja a bűnös élvezeteket),addig a szerencsétlen Potter-kölök tűr,gyáván hallgat,s csendesen szenved.Szánalmas.
Sawyer valódi gyerek,aki utálja a tisztaságot,megveti az iskolát,tilosban fürdik,tilosban halászik,minden babonát ismer,és olyan elemekkel barátkozik (legjobb barátja Huckleberry Finn,a másik nagy jellem és regényhős),meg úgy egyébként,olyan tetteket,mi több,hőstetteket hajt végre,amiket a közösség felháborítónak talál.Ellenpólusként lássuk a mágus-tanonc nyegle kis nyikhajt,aki sohasem keresi a bajt,szürke egérke módján meghúzódik,s egyáltalán nem tesz semmit,soha semmi említésre méltót.Egyetlen dolog kíséri végig több száz oldalon keresztül:egy sebhely,csecsemőkorából,s egy jóslat,egy sors,ami eleve eldöntött,így nem is kell neki véghezvinni semmi rendkívülit élete során,minden adva vagyon.A szájába repül.
Tom,mint kalandvágyó,eredendően értelmes vidéki kisfiú dús fantáziáját használva evez át a hétköznapok szürkeségén,minden apróság képes felkelteni,lekötni figyelmét,hogy átvészelje a vasárnapi miséket,szombati iskolát.Míg a kis Harry nyálcsorgatva kapja készen a sárkányokat,varázsigéket,csodákat.Azt bezzeg nem tudja,döglött macskával hogyan kell szemölcsöt eltávolítani!Ezer halál elixír...na persze.
A felnőtt életre,valódi kalandokra áhítozó Tom hol rabló,Robin Hood,kalóz,vagy cirkuszi bohóc akar lenni,felváltva,csapongó képzeletének hullámain hánykolódva.Regények hőseit utánozza (memorizálva a történeteket!),s megszökik társaival az otthoni szigor,valamint a szerelmi szenvedések elől (erről később). Csak a honvágy és a nagynénje iránt érzett szeretet képes megakadályozni a jövőbeli gazdagság s hírnév megvalósításában,mely szerint a Spanyol Vizek Fekete Réme néven híres kalózként tér vissza évek múltán St. Petersbourgh-be,meghódítva a nőket (akik mindig gyönyörűek),s rettegésben tartva a helyieket.Eközben Potter mások érdemein jut előre az iskolában,illetve -mivel önként eszébe sem jutna-valaki más benevezi egy versenyre,ahol sokan segítik,hogy egyáltalán életben maradjon.Lopott receptekkel főzi varázsitalait.Álszent,gyáva és mulya.Hamisítatlan modern hős.Az alapkonfliktus,hogy a főgonosz fővarázsló ellenfele lesz,még ez sem az ő érdeme.Sőt!Nem is akar azzá lenni,amivé sorsa rendelte,küzd ellene.Bezzeg Tom,a véletlen szemtanú egy gyilkosságnál,megmenti az ártatlan alkoholista életét,halálos veszélybe sodorva önmagát,vérrel fogadott esküjét megszegve vall a környék leggonoszabb gazembere,Indián Joe ellen.Mert lelkiismerete ezt követeli tőle.Ő az ügyessége,rátermettsége révén menekül meg a veszedelmektől,válik ezáltal valóságos hőssé,míg a Harry gyerek sodródik az árral,s a farvízen evezve ér a révbe.Micsoda erkölcsi különbségek,kérem!
Ami pedig a szerelmet illeti,ezen a fronton is ugyan ezeket az ordító különbségeket találhatjuk.Ez a Potter,ez még mindig nem tesz semmit!Ül a sarokban,néz,azzal a szemüveges,bárgyú képével,s arra vár,hogy a lány észre vegye!Hogy megkönyörüljön rajta.Valódi papucshős,egy puha kis mezítelen csiga.Bármilyen hihetetlen,Tom épp az ellenkezője,már megint.Az iskolában megjelenő új kislányt minden lehetséges módon igyekszik lenyűgözni:cigánykereket hány,kézen jár,a legnagyobb verekedések közepébe veti bele magát harsány csatakiáltással,és még a szépséges "hölgy" jogos büntetését,egy eltépett könyv miatti pálcázást is magára vállalja.Egy valódi,természet-alkotta alfahím,egy úriember kicsinyített,koszos arcú mintapéldánya.Az imádott hölggyel való veszekedés után nem hunyászkodik meg térden csúszva,az elutasítást büszkén viseli,nem kíván sírva esedezni a lányka kegyeiért.Vagyis az önérzete,büszkesége nem engedi.Nagyon helyesen,tegyem hozzá.
Végül vegyük górcső alá,hogy viselkednek a fiúk vetélytársaikkal szemben.A Harry gyerek-sehogy.Mint akármi másban,ebben is is tipikus életképtelenség és szociális degeneráció jellemzi:kikerül,elsunnyog.Némán tűri a sértegetéseket.Tom Sawyer,mikor összetalálkozik a piperkőc kölyökkel az utcán,végigméri,s egy kiadós szópárbaj után (megtűzdelve nem létező rokonok erőfölényének fitogtatásával) alaposan elpáholja ellenfelét.Ahogy azt kell.Szerintem,ha  meglátná ezt a Pottert,minden bizonnyal laposra verné.Jogosan.
Nos,röviden ezért gondoltam,hogy az unokaöcskös jobban járna Tom Sawyerral,mint hőssel.De persze ő maradt a szürke kisfiúról szóló színes bestsellernél.Majdcsak rájön egyszer!Én minden esetre elolvastam újra.Még mindig tetszik!

Lehet, hogy velem van a gond?

Mostanság egyre többször merül fel ez a kérdés. Oly sokszor szembesülök azzal, hogy valami nem stimmel, valahogy nem illek a képbe.

Csak a példa kedvéért, amin legutóbb el találtam gondolkodni:

Van az úgy, hogy az ember kénytelen elhagyni megszokott komfortzónáját, ki kell tegye a lábát a nagyvilágba. Lemegy a boltba tejért, elugrik az antikváriumba, találkozik ismerőseivel egy sörözgetés keretein belül, és így tovább. Kilép a maga által teremtett környezetből, hogy belecsöppenjen a mások kreálta, korhű valóságba.

Azt kell mondjam, hogy ez borzasztó!

Egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül elmenni mellette, vagy hogy legalább a homlokomat ne szedjem sűrűn sorakozó ráncokba. Annyi minden sűrűsödik össze egy szem undorral szegélyezett gyűlöletgombóccá, hogy szinte képtelenség szavakkal kifejezni. Ennek csupán egy elenyésző rétege: a ruházkodás. Nem kéne, hogy foglalkoztasson, elvégre pusztán egy csomó múlandó rongyról beszélünk, de muszáj!

Emlékszem, tizenéves, kezdő punk korszakom hajnalán rengeteg csináld-magad holmit hordtam, hypozott nadrágok, pólók, ahogy azt köll. Annak rendje s módja szerint alaposan megszólt a környezetem. Megkaptam a megillető „igénytelen” jelzőt, szörnyülködtek szakadt farmernadrágjaimon, a bakancson, a felnyírt hajviseleten (akkoriban még taréjnak hívták), utálkozva néztek végig összefirkált felsőruházatomon, a nadrágtartón s a nyakkendőn, bőrkabáttal kiegészítve. Ahogy azt vártam. És boldog voltam (pontosabban voltunk, mi egy páran), hogy különbözünk. Nem akartam, hogy bárki elfogadja, az volt a cél, hogy kilógjunk a sorból.

Hozzá tartozik, hogy mindez ebben a formában nem jöhetett volna létre, ha nem egy poros, határ-menti kisvárosban töltöm életem ezen szakaszát, „elmaradt”, vagy inkább kevésbé befolyásolt, romlatlanabb környezetben. Ott tudott hatni, míg például Butapesten évek óta csak közöny kísértett.

Aztán főiskolán is viseltem ezeket a ruhadarabokat, de már nem éreztem annyira létjogosultságukat, nem volt akkora hatásuk (a felvilágosultabb környezet, magasabb ingerküszöb), így apránként lekoptak rólam. Lett helyette sok seszínű farmer, maradt a bőrdzseki meg a hózentróger. Így is kilógtam...egyre több volt a népeken a szín, a felirat.

Teltek az évek, és mivel a felfogás, ami a punk felé sodort anno nem kopott le rólam, egyre kevésbé találtam a helyem. Na nem a munka világa, vagy az önálló, felelősségekkel járó lét, meg a csekkek és a gyereksírás rémített meg, mint azt sokan gondolnák. Dehogy is!

Pont az volt visszás, hogy míg én erre vágyom, és keresem a normalitást, addig a külvilág megtekeredett, s az ellenkezőjét kívánja tőlem. Tehát a felnőtt gondolkodás, a valódi valóság abnormálisnak számít.

Átívelve az eredeti problémafelvetésre, s hogy materiális formát adjunk az eszmei csömörnek: olyan ruhadarabok jönnek velem szembe az utcán, mint amikért anno megkaptam az „igénytelen” titulust. A tarka, szakadt, foltos, szegecses különcség lett az elfogadott, sőt, a divat, míg egy egyszerű ruhában kinézett, stílustalan, képbe nem illő személy lettem...vagy inkább maradtam. Hogy is van ez?

Devianciába hajló gondolkodásom és az elfogadásra képtelen jellemem alapvetően nem változott. Legalább is úgy vélem. Viszont mikor ifjúkori önmagam külsőségeinek kópiái százával özönlenek a közterületeken, s divatcikk-boltok önműködő ajtóin keresztül, s ettől arcrángást, heveny dührohamot kapok, akkor...tényleg velem van a gond?

Nem volt cél sohasem az abnormalitást elfogadtatni, sőt! Irónikus eszköz volt csupán. Erre itt van! A piedesztálra emelt torzulás. Remek.

Ez a tartalomtalan, stíluskevert, tehát stílustalan, üres és ostoba fiatalság undorral tölt el. Lopott ál-ideáikkal, röhögésre ingerlő „lázadásukkal”...a szegecsek, foltos-tarajos divatmajmok látványától agresszív leszek...az én hibám? Magamnak köszönhetem? Akkor miért taszító?

Hogy egekig szöktették az ingerküszöböt, szégyen és határok nélkül elvették a felháborodást az emberektől, így tőlem a felháborítás kiváltságát. Rühellem érte őket.

Ocsmány, nonkomformista új világ, ahol annyit se számít a kimondott szó, mint egy szarkupacot ábrázoló, neonzöld póló, vagy egy kurva anyád-felirat. A túláradó szabadság káros, íme a bizonyíték: a fészbúk profilotok, a ruhásszekrényetek, a cipőkollekció, a trágár bunkók a színpadokon, a kiskorú ribancok a neten, az utcán, a körömlakk, a miniszoknya, hogy nagyszüleitek is ímélben kívánnak boldog karácsonyt, sőt, a saját gyerekeitek, saját magatok, a tarka, önmegvalósult, életképtelen nemzedék.

Tényleg velem van a gond?

Kötve hiszem...

Mese műanyagból

A giccses flitteres ruhák mezején, a szoláriumtengeren is túl, de még a méregdrága –ám annál büdösebb- parfümökön is túl, egy leárazott Lacoste cipősor tövében élt egy csillám-álom-ribanc. Nem szenvedett semmiben hiányt, csupán lelke nem volt… nem vehette meg.

Pár hete kezdett el drasztikusan átalakulni. Végtagjai egyre szakaszosabban kezdtek el mozogni, később szemei is üvegesedésnek indultak, végül szájának csücsörítése bénult rá plasztikussá vált tekintetére. Ahányszor csak beszédre akarta nyitni ajkait, csupán sípoló hangot volt képes kierőltetni magából. Ahogy ott totyogott a pláza tükörsima parkettjén olyan volt, akár egy defektes gumikacsa. A biztonsági őröket is megtévesztette a nagy átváltozás, ezért betették a játékosztályra a többi sípoló plüssfigura közé.

Hamarosan felháborodott szülők tömkelege követelte, hogy azonnal távolítsák el az ízléstelen guminőt a gyermekek által is sűrűn látogatott üzletből. Egy használt szexuális cikkeket árusító bolt tulajdonosa kapva kapott az alkalmon és áron alul megvásárolta a csillám-álom-ribancot. Bérelhető guminő lett belőle. Végre ugyanúgy élhetett, mint azelőtt.

Pedig milyen sokra vihette volna. Ragyogó hostess buszos kurva válhatott volna belőle. Csak egy kicsivel kevesebb hajfesték, csak egy árnyalatnyival kevesebb szolárium, csak egy kilóval kevesebb szájfény… csak valami emberi külső… vagy egy kiolvasott könyv… talán megmenthette volna…

De az élet szép, a következő Való Világba még simán bekerülhet.

 

(2011)

Szervusztok Pajtikák, avagy Vitéz László a népművészet akcióhőse!

Nagy kedvenceim közé tartozik Kemény Henrik Vitéz László bábfigurája. Ez a kis karakter a piros pizsamájában és borvirágos orrával nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy a világ problémáit a gyökerüknél fogva kezelje. Valljuk meg őszintén László nem szarral gurigázik, nincs messzebb tőle semmi más, mint a polkorrektség. Vitéz László egy a „nagymamucikájánál” élő hedonista, alkoholista fiatalember, egy antihős, és szociopata (amint találkozik valakivel egy alkalommal biztosan megüti), ugyanakkor ő a valódi gonosz ellen veszi fel a küzdelmet. Célja nemesebb bármi másnál: a szellemeket, az ördögöket, Lucifert, a tolvajokat sőt magát a Halált tanítja móresre és alázza meg őket, mind verbálisan, mind fizikailag leggyakrabban egy palacsinta-sütővel, ami elmondása szerint a „nagymamuci báli legyezője”. Vitéz László beleröhög a nagybetűs Félelem arcába (sokunknak lehetne követendő példa). 

Említést érdemel fegyverarzenálja is, aminek láttán még a DOOM-faszi is felhúzza a szemöldökét.

1.Borotva

2.Szódásüveg

3.Vasvilla

4.Óriás konyhakés

5.Gumibot

6.Seprű

7.Mankó

8.Porrongy

9.Hurok

10.Samu-kalapács

11.Sétabot

12.Baseball-ütő

13.Csengő

14.Puska

15.Palacsinta-sütő 3 méretben!!!!

16.Csizma

Legjobban talán ez a párbeszéd foglalja össze a Vitéz László filozófiát:

„Hallod-e te senki! Te semmi!”

„-Én vagyok a halál!

-Te vagy a legnagyobb szamár!”     

László nem vesz tudomást a szellemek, az ördög, a halál… létezéséről. Felpofozza és kigúnyolja őket (buli-buli/köcsög-muki/paradicsomfőzelékek/suvickos pofájúak).

A gyerekek teljesen átszellemülten kiabálják neki „Vigyázz!!!”. Ezt a katarzist csak a jó bábszínház képes előidézni. 

Egy alkalommal a szabadságjogait korlátozó csendőrrel bánik el ezzel tiltakozva a hatalmi elnyomás ellen. Szociális érzékenysége főként a gyerekeket érinti, akiknek nagy mennyiségben oszt csokoládét. Egy alkalommal egy igen morbid megoldást választ a nyugdíjproblémára, ahol is egy kisbaba (nem tudni, hogy fia/ vagy más rokona) párnáját ellopni készülő öregasszonnyal kerül konfliktusba, akit a gyerekek beleegyezésével halálra ver, majd megetet az éppen arra járó krokodillal. László társa Frici egy fogyatékos bohóc, akit hősünk előszeretettel csap be és cipelteti vele az összeszedett kincseket, vagy éppen a hátramaradt hullákat. Szóval belegondolva Vitéz László egy igen „Kemény” figura. 

Egy konzervatív népi akcióhős, aki a problémákat a gyökerüknél kezeli. 

Az én hősöm :) 

Kis személyiséghatározó

Ön miként határozza meg személyiségét?Pélául....

Ugyan nem követi a divatokat,de facebook fiókját naponta figyelemmel kíséri,nehogy lemaradjon egy szaftos videóról,kommentről,ésatöbbi.Egyáltalán: ilyen szavakat használ...komment...meg lájkol...és megoszt...fene tudja....a közvéleményt szokás megosztani,nem?Esetleg az utolsó falat kenyeret.

Nem befolyásolja a világ,de újabban rendszeresen elolvassa a hírportálokat az interneten(persze a celebvilág pletykáit részesíti előnyben), nadrágtartót hord,elítéli a közel-keleti helyzetet,a vékonykeretes szemüvegét vastag,műanyag keretesre kellett cserélnie,nehogy kinézzék hétvégén a buliban.Vagy inkább hétköznap.

Valaha rocker majd emo-s volt,de felnőtt,továbblépett,úgyhogy hipszter lett,vagy alter,ami még intellektuell is,mert nem érti senki. (Aki egyébiránt tudja,ezek mit is jelentenek,szóljon,mert nekem fogalmam sincs...vagy inkább ne is szóljon,mert nem érdekel,csak megütötte a fülemet,miközben fröccsöztem egy kricsmiben.Mennyi mindent kell kiállni egy ilyen kis firkálmány elkészítéséhez!).

Egyéniségnek tartja magát,ezért olyan sorozatokkal és zenékkel jellemzi saját személyes létét,amiből virtuális barátai megtudhatják,ki is ön valójában. Doktor Ház,vagy inkább Gyilkos Emlék. Inkább Nyújorki, vagy Májámi helyszínelő. Sherlock, vagy Dexter. Loszt,vagy talán kicsit méginkább Trónok harca. Érzelmesen beleélős animaszáundszisztem,értelmiségi kispálos,netán nemzetien dankafeli,esetleg vadul tankcsapda vagy ellenállósan alvin. Önálló gondolatok híján ennyire futja,körülbástyázni magunkat sok kacattal,ne látszódjék az üresség.De manapság ez is elegendő.

Ruhatárát gondosan megválogatja,de nem sznob,mert kilóg belőle néhány testrésze,és a gyárilag szakadt nadrággal fejezi ki vadóc lelkivilágát.Sok citromsárga és neonzöld,mert életvidám személyiség,de van egy szürke garbója a szomorkásabb napokra.Sosem lehet tudni.

Tudja,mi az a twitter,és használja is.Meg tumblr.Ajjajj...émelygek.

A telefonja gombok híjján drágább,és többet tud,mint édesapja otthoni számítógépe.Vagy akár az édesapa.Ezért persze illik őt lenézni.

Szociálisan érzékeny,de csak a szkájpon és fészbúkon értekezik baráti körével,úgy olcsóbb,és kötetlenebb is,mintha ki kéne menni a gonosz és büdös emberek közé,gonosz és büdös csapolt sört iszogatni valami átlagos helyen,átlagos időben (lásd: nyitvatartás). Ezért aztán szemtől szemben meg sem tud szólalni,és a bővített mondatok a kvantumfizikával megegyező bonyodalmi szintet jelentenek,csakúgy,mint az összetett szavak.

A magázódást személytelennek tartja,ezért tegeződik mindenkivel.A tisztelet faszság - mondhatni.

Szokott csillezni (ezt nemrég hallottam...fiatalok a szórakozóhelyen külön-külön ücsörögnek,zenét hallgatnak telefonról,és befordulnak a kis világukba...közösségi program...jó,mi?).Használ ilyen szavakat,hogy méjnsztrím,meg átlagarc,esetleg kúl...bár ez már elég oldszkúl...pföjj!

Lekezelni nem szokott,köszönni is ritkán.A bemutatkozáskor természetesen a becenevét használja,vagy legfeljebb a keresztnevet.

Nem érdekli a politika,tehát nem szavaz,nem beszél róla,nem foglalkozik vele,magának úgyis mindegy,hiszen az olyan unalmas és érthetetlen dolog,hagyjuk a felnőttekre (harmincévesen is!).

Ha ön most magára ismert a szövegben,akkor egyrészt itt rossz helyen jár,másrészt vagy lője fejbe magát,vagy sürgősen kezdjen valamit az életével!