Fokozott mellé

- Nézd, mit találtam neked!

Oda sem kell fordítsam a fejem, pontosan tudom, mit talált. Ezüsthátú kollégám nem a meglepő fordulatok embere. Biztos két hosszú comb, fölötte nagyon mini szoknya, vagy tűzforró nadrág takarta ívek domborodnak egy valagba. Melltartó nélkül is feszesen álló, betonkemény mellek, csinos kis pofi, zsenge húsú hableány az olvadt aszfalt tengerén. Mi meg a dugóban rekedt retkes csónak hajótöröttjei, a kosztól hamvas szélvédőn át bámulunk utána, mert mi más dolgunk lenne, mikor még csak nem is csorog az a kurva kocsisor.

- Ne már, még 15 sincs, baszki... - automatikusan válaszolok, alapos hatástanulmány nélkül.

- És? Van rajta lyuk.

- Mi?

- Lyuk, baszd meg. Úgy értem,már biztos kilyukasztotta valaki.

- És akkor mi van?

- Semmi. Csak ha már felpróbálták, mit problémázol ezen? - vigyorog rám teli pofával. Ilyennek képzelem a barlangfalra meztelen ősasszonyt pingáló ősember arcát.

- Nem problémázok ezen - próbálok áttörni a pattintott kőkori logikán -, de ha valaki megdug egy kislányt, akkor nekem is kell?

- Valamit már nem ártana!

Kiborít a faszi...

- De baszki, ezen az alapon csak azért, mert van, aki kutyákkal kefél, akkor az is rendben van, hogy megdugj egy kutyát. Vagy meg akarj dugni egyet...

- Hát, a kutyát nem kívánom.

- Ez a tinilány logika akkor sem szép.

- De majdnem!

- Ja. Nagyon majdnem.

- He? Mi az, hogy nagyon majdnem?

- Hát...a fokozott mellé.

- Aha... - majdnem úgy néz ki, mint aki elgondolkodik a hallottakon, aztán valami röhögés és hörgés közti hangon nyugtázza a tanulságot. Feladom...

- Mindegy...csak kímélj már meg ezektől!

- Akkor is kéne neked egy nő.

- Most?

- Akár...vagy csak úgy általában...bármikor.

- Szerintem meg nem kéne.

- Bebuzultál?

- Nyilván, csak ez lehet... - a feladás sem elég. Inkább mindent ráhagyok.

- Csak viccelek, köcsög! De amúgy komolyan: így sosem jössz rendbe.

- Szerintem rendben vagyok.

- De hát...egyedül vagy!

- És? Mi ezzel a baj?

- Az, hogy megbocsájtottál.

- És az baj? Nem lehet örökké haragudni.

- Dehogynem! Vagy legalább a barátnőit végigkefélhetted volna...

- Mindegy, hagyjuk már ezt! Ehhez már amúgy sincs semmi köze.

Bámul rám az ösztönlények zavaros savószemével és érzem, hogy ennek a beszélgetésnek soha nem lesz vége. Örökké itt fogunk ülni ebben a kurva dugóban, ugyanebben a lepukkant Ivecoban, izzadtan, büdösebben egy konda disznónál és dagasztjuk a verbális semmit.

Pupilláiban megcsillan a formát öltött kérdés, az ősember krétát ragad, meztelen ősasszony után mamutot rajzol barlangja falára.

- Hogy ne lenne hozzá köze? Ha már nem is haragszol soha nem fogod kiverni a fejedből. Akkor soha nem fogsz továbblépni, mert örökké ott fog lakni a nagy, sváb koponyádban.

- Nyolcad sváb.

- Az mindegy. De csak úgy űzheted ki, ha haragszol. Érted? Ez kell neked, meg egy kiadós, dühös baszás.

- Értem hát, de szerintem nem így működik. Haragudtam, ahogy ő is...

- És ő mégis milyen alapon?

- Volt alapja, de ez lényegtelen. A lényeg az, hogy attól egyikünknek sem lett jobb. Persze, szar, hogy félrekefélt, de ha gyűlölöm érte, attól ugyanolyan szar marad. Úgyhogy úgy döntöttem, elengedem. Ha akarod, úgy is hívhatjuk, hogy megbocsájtottam. Igazából csak nem érdekel, mert nem számít. Nem tudja egyikünk se, mennyire boldog, vagy boldogtalan a másik, vagyunk, létezünk - egymástól függetlenül. És ennyi. Örökké itt lesz bennem, amit akkor jelentett, az megmaradt. De ehhez most már neki nincs semmi köze. Ahogy nekem sincs ahhoz semmi közöm, hogy egyáltalán emlékszik-e belőlem valamire, vagy sem. Kit érdekel?

- Egy kurva szavadat sem értem.

Kezdek tényleg begurulni...hogy lehet ekkora fasz? Kiprovokálja, hogy belemásszak, aztán értetlenkedik...

- Oké, mondom másként: olyanok vagyunk, mint a grizzly meg a zebra...

- Mi a faszról beszélsz? Benyomtál ebédnél egy aperolt? Kettőt?

- Anyádat nyomtam be! Figyelj, van értelme, csak hadd mondjam már végig!

- Oké, apu.

- Ott a grizzly, a csúcsragadozó, az erdők királya.

- Aha...

- És ott a zebra. A zsákmányállat. Köztük meg a kurva Atlanti Óceán.

- És melyikőtök a medve?

- Elkaptad a metafora lényegét bazmeg....egyikünk se...itt az idő a lényeg...az Atlanti Óceán...ó,hogy rohadj meg, beszélni se' tudok miattad, te fasz...

- Nyugi már, te főzebra! Túl sokat agyalsz, ez a te bajod.

- Ha te mondod...

- Na, és az ott?

Végleg feladom. Hosszú combok, kreol bőr, kék szemek, Marla Singer kócos fürtjei, kezében vékonyka ribanc pálca. Csak az időérzéke nem stimmel. Évtizedeket késett.

- Fejlődsz. Ez lehet megvan 17 is.

- Ugye, hogy ugye!

- Te, kapok azért fizetet szabit, hogy berántsam a bokorba, és akarata ellenére alaposan megbasszam? Vagy ha azt nem is, de így közel 40 évesen hazarohanjak, és kiverjem, miközben egy gimis kislányra gondolok. Na? Jár érte a fizetett szabi?

- Persze!

- Fasza...na...tedd az egyest, te előember, indul a sor...

 

Korhadás

 Felforr az aszfaltjárda a talpam alatt, rám rohad a vászoning. Délibábot kergetek a Dráva-síkon, mikor szembetalálkozunk. Meglepetésemben köszönni is elfelejtek - pont olyan,mint mikor utoljára láttam - mikor kiröpült a fehérre mázolt ablakon.

Ha időben észreveszem, biztos kitérek előle, mintha nem láttam volna, beállok az egyik korhadó félben lévő faoszlop árnyékába és eljátszom, hogy elmélyülten figyelek a műsorra, ami amúgy egyértelműen kurvára nem érdekel. Olyan szar a zene, hogy el se lehet bújni mögé. Azt hiszem, ez már amúgy sem opció.

- Szia - köszön rá néma sziluettemre, erre én lányos zavaromban erősen túljátszom a spicces hanglejtést... csak tudnám minek...

- Ssssziiia... - torz vigyor-szerű , amúgy kedves mosolynak szánt grimasz, izzadt tenyér. Gratulálok, hülyegyerek! Ezek után automatikusak a nagy büdös semmi körül csoportosuló,kínos körmondatok. Mintha két vén matematikatanár az időjárásról diskurálna az iskolai dohányzón. Ha lenne még olyan.

- Hhhhogy vagy?

- Jól, köszi... és nálad mi újság?

- Munka, tudod...

- Ja, itt is... tavaly megvettük, azóta...

- Ilyen árak mellett...

- Na igen...

- Később...?

- Nem tudom, talán, de legközelebb...

- Igen, legközelebb...

Eközben fejben mindketten csak szabadulni vágyunk a rókacsapdából, kétségbeesetten rángatjuk a lábunkat; én már azon vagyok, hogy lerágom a sajátom maradékát, csak legyen vége ennek a beszélgetésnek - és az a legközelebb lehetőleg soha ne jöjjön el! Szerencsére felsír a gyerek - talán titkon belerúgott picit a babakocsiba. Vagy én voltam? Ha igen, akkor sem szégyellem, a cél szentesíti az eszközt.

Balra el, nekidőlök a korhadt fenyőoszlopnak, közben ismerős arcok vonulnak előttem,  váltunk pár szót, nyomják kezembe a dobozosokat, miközben még hat a csapolt - de jó, hogy a töményt félretoltam! De jó, hogy nem bírom a tempót! Egy rókázásból visszatérő, ismeretlen tarajos lánynak passzolom le a bontatlan Heinekent, üvegszemmel makog valamit, orrba ver a friss hányás avas gyomorszaga -  el is hajtom a faszra, mielőtt a sajátja mellé az enyémből is kap egy adagod az Exploited pólóra - örülj annak a vörös csillagos szarnak egy kicsit odébb! Beléd még fér. Belém nem hiányzik.

Belőlem nem ez hiányzik.

Belőlem a hiány hiányzik.

Betámadom a pissoirt, bokáig húgyban támasztom homlokkal az ötven éves csempeburkolatot - anno még dugni is volt gusztusom ilyen gusztustalan helyen. Na jó, akkor még javában tomboltak a hormonok, minden áron fajfenntartani vágytam. Akkor még elhittem, hogy lehet belőlem jó szerető. Vagy jó apa. Faszság, nem? Nem derült ki. Szerencsére mindig húztam gumit. Többen is megtehették volna.

A kézmosó fölött mélyen a szemembe nézek. Torzít a tükör? Nem valószínű.

Inkább én változtam.

Bezzeg Ő nem.

ŐK soha nem változnak. Mármint az összkép. Persze akad, ami terebélyesedik, ami megereszkedik, van, ami mélyül, de az egész egyben nézve - ugyanaz. Változatlan változók. Mi a csoda, ha nem ez?

Fertőtlen tenyerem a retkes nadrágba törlöm, kávéért indulok. Az talán egyben tart, míg el nem múlik a sok dobozos komló, meg ez a  lidérces álom, ez az egy rugóra járó imamalom a fejemben. Pont, mint a búcsús pónik a kantáron, körbe-körbe kitaposott ösvény az életük, egyetlen pont körül. Mondjuk ők nem tehetnek róla... én tehetnék ellene... maholnap negyven leszel, fiam, szedd már össze magad!

Persze megint belebotlok - egy búcsúcsók közepén. Túl kicsi ez a város. Amúgy jól áll neki a gyűrű. A gyerek is. Az orrom vakargatva korhadt fenyőoszlop után kutatok - hol vannak, amikor szükség lenne rájuk?

Tulajdonképpen nem tudom, miért vagyok zavarban. Rég volt. Nem fáj. Nem bánt. Nem hiányzik. Akkor? Mindegy, sziszeg a kávégép.

Amíg várom a csigalassú kiszolgálást épp mellettem szabadul egy hely, így hová is állhatna, ha nem ide? Most komolyan: valami hollywoodi seggfej rendezi ezt a mozit? Mi ez, egy 90-es évek tinisorozat meghasonlott, középosztálybeli, koravén gyermekekkel? Melrose place, made in Dél-Dunántúl?

Én szólalok meg először- teszek egy lapáttal a kazánra, ha már égnie kell, égjen rendesen!

- Csak így, egyedül?

- Aha, altatás idő.

- És kihagyod?

- Kimenőn vagyok. XY jön (valami random név, faszom se emlékszik, ki az, faszomat se érdekli), rég nem találkoztunk,  neki kettő van...

-Ja, mesélte a Hogyishívják. Tök jó...

Na, ez egyre jobb lesz. Már ott tartunk, hogy tök jó... Borzasztó... Nesze semmi szófosás. Rosszabb, mint az első kör volt. Bármire ráhúzható, üreges fejű szócsavarok.

Félreülünk egy padra amíg XY-ra vár, nekem ugyan nem kötelező, de minek kéne menekülnöm? Talán nem marjuk halálra egymást. Már rég megtehettük volna. Rágyújtok, ő természetesen leszokott. Mindenki leszokik. Átveszi a stafétát:

- Neked nincs? - mintha nem tudná...

- Nincs. Mielőtt rákérdezel: nem is tervezek.

- Bocs, nem akartam...

- Semmi gond. Nincs ebben semmi titok.

- Jó, hát még bármi lehet, sosem késő.

Itt akad el bennem a korty. Pont tőle, ekkora közhelyes marhaságot...kicsit csalódtam. Hörgőre rántok egy füstpamacsot, tompítson a válaszon.

- De igen, késő. Réges-rég késő. - a mondat végén, mint egy öreg traktot, kiengedem a füstöt.

- Hülyeség.

- Te is tudod, hogy nem. Már akkor késő lett volna.

Miközben kimondom, talán először nézek egyenesen a szemébe. Azonnal meg is bánom a mondatot. Úgy hat, mint egy romlott hús szagú, ócska mentegetőzés, pedig mindketten tudjuk: nem ezen múlt.

Rendezem a sorokat, megsodrom a következőt, mielőtt ez leégne, egymásról gyújtok, mint a kerékkopogtatók műszak után a restiben. Szúrkál a szemével, látom, valami még mindig bassza a csőrét. Szándékosan nem kérdezek rá, pedig viszonylag pontosan sejtem, mi az. Ez a szuperképességem. Olvasni mások fejében, amikor nincs tétje. Amikor már mindegy. Amikor már semmi közöm hozzájuk.

- Komolyan gondoltad?

- Mit? - szégyellem, de játszom a hülyét. Aljas húzás, még tőlem is.

- Tudod, miről beszélek. - még szép, hogy átlát a szitán.

- Igen, komolyan.

- Miért lett volna késő? Akkor...

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád!

- Nos?

- Akkor voltam annyi, mint te most.

- És? Látod...működik.

- Látom, de ez nem ugyanaz. Ne értsd félre...

- Nem értem félre.

- Az még nem biztos...szóval szerintem már akkor túl sérült áru voltam.

- Rossz duma - mosolyog, bár nem túl őszintén.

- Tudom...de baszki...nézz magadra! Nézz rám! Egy érett nő meg egy öregember a sörpadon.

- Ennyivel nem vagy öregebb,már bocs...

- Nem. Én nem az életkorra gondolok, hanem hogy hiába változtál, mégsem változtál...nem is fizikailag, belül...szóval az összkép...

Értetlenül néz, nem csodálom. Képtelen vagyok összerakni egy épkézláb mondatba. Pedig a pissoirban még olyan logikusnak tűnt, bassza meg! Két dobozossal korábban abba kellett volna hagyni...vagy ebbe a magyarázkodásba bele se kezdeni.

- És ezt mégis mikor matekoztad ki?

- Hugyozás közben...

- Na, pont úgy is hangzik!

- Miért? Igazából 20-25 évesen volt a csúcs. Maradandó sérülések, törések nélkül, néhány felszíni horzsolással, kiheverhető karcolásokkal...Aztán már csak lefelé tartunk. Tapasztaltabbak lettünk? Érettebbek? Igen. Csak nem jókor. Mármint egymásnak. Itt vagy te most..mennyi? Huszoniksz,még nem harminc.  Arra sem emlékszem, milyen volt. Pedig alig telt el azóta tíz év! De elkorhadtam, mint ez a kurva fenyőoszlop. És már akkor rég túl voltam a legjobb éveimen, amikor Te elkezdted...Ezért aztán nem tudtam olyat adni, mert már rég nem volt meg...rossz időzítés...

Bassza meg, mintha egy Dawson és a haverok epizódot néznék...ki beszél így? Én biztos nem. Túlméretezett mélységekkel megtűzdelt, papírszagú nagymonológ a főhőstől, miközben az egykori nagy szemekkel bámul...rettenetes...Vegyük úgy, mintha meg se történt volna! Mélyet szívok a cigibe, és elkushadok inkább.

- Ez még így is hülyeség. - nem bírja ki...

- Nem gondolnám. Az élet engem igazolt. - megint aljas vagyok. Színpadias szemforgatással felel, de feltűnően a gyűrűjére meredek. Észreveszi.

- Gratulálok!

Jogos a szemrehányó hangsúly.

- Nem így értettem

- Akkor hogy?

- Nem számít, igazam van-e vagy sem. Az számít, hogy a helyeden vagy, és ehhez az is kellett, hogy ne én legyek a...

Bassza meg, ide nem kellett volna eljutni...ó, fogd már be a pofád! Szerencsére megmenti a helyzetet.

- Túl sokat ittál, faszságokat beszélsz. - és mosolyog. Már el is felejtettem, milyen jól áll neki, amikor káromkodik.

- Talán, bár már tisztulok. Le van szarva. A lényeg: boldog vagy?

- Igen.

- Látod, a többi nem fontos.

- És te?

- Az se fontos. Nekem jó, ahogy van. Akárhogy...

- Hazudós.

- És kicsit mártír. És sajnálom, hogy... szóval sajnálom. Tudom, sokszor bocsánatot kértem már...

- Tőlem nem.

- Gondolatban...

- Azzal sokra megyek.

- Tudom... és ezt is sajnálom. Meg, hogy bezárkóztam, és nem kaptál kulcsot. És bántottalak.

- Nem bántottál.

- De igen.

- Talán kicsit.

- Biztosan. Azért mert nem volt szándékos nem jelenti, hogy jó voltam hozzád.

- Hagyd a mártír pózt! - ellenem fordítja, ügyes.

- Ezek csak tények.

- De ugye már nem...?

- Nem - vágom rá kicsit túl gyorsan, de talán nem hazudok. Legalábbis a szemébe tudom mondani.

Szerencsére XY is befut, menti a helyzetet - még most sem emlékszem rá, pedig elvileg ismerem.

Elköszönünk, semmi búcsú puszi, az mégis mire lenne jó? Nem nézek utána - az mégis mire lenne jó? Ő sem néz vissza, tudom. Nem szokott.

Belebámulok a buborékos ásványvízbe. Hogy került a kezembe?

Indulnék, de hasra esem az összegabalyodott időben és nem tudok többet fölkelni. Valaki a vállamhoz ér. Házigazdám félrészeg arca bámul a pofámba. Már majdnem elfelejtettem, hogy vendég vagyok.

- Itt ácsorogtál egész éjjel? Húzzunk a faszba!

Támasztom a korhadt fenyőoszlopot. Mégis elbújtam volna időben? Gombóccá gyűrődik bokámon a párhuzamos dimenzió. A büfé zárva. Kezemben füstöl a bagó, kopik a nép. Alig tántorog pár részeg tini tujától tujáig, meg néhány hatvanas, farmermellényes "motoros" osztja egymásnak az észt a régi időkről, ifi-parkról, Eddáról...

Lerúgom az időhurkot: tényleg húzzunk a faszba!

A kivilágítatlan ösvényen egymásnak adogatjuk a dekket, csak a talpunk csoszog a kavicson.

- Én már leléptem volna előbb is de ez a barom egész este ott dühöngött az exe miatt, nem lehetett otthagyni - törik meg végül a csend, meséli a közös ismerős egyszemélyes műsorát, amit lenyomott, mielőtt vizenyős szemekkel elviharzott volna.

- A hülye - motyogok magam elé - Ekkora cirkuszt emiatt... csak mert felbukkan egy ex... kinek nem?

- Láttad?

- Kit? - játszom kicsit az értetlent ebben a másik, valós dimenzióban is.

- Tudod...

- Ja! Persze...

- Miért nem mentél oda?

- Minek mentem volna? A családdal volt.

- Hát... - nyújtja vigyorogva az utolsó centit a füstszűrő szagú cigiből - mondjuk mondhattad volna, hogy szép gyerek, de ilyet én is csináltam volna neked.

Hangosan felröhögök, aztán az utolsó slukk alatt körmömre égő csikket a hátam mögé pöckölöm, bele a száraz avarba. És miközben tovább állunk szép csöndben porrá égnek mögöttünk a korhadt fenyőoszlopok, s velük együtt az egész másik dimenzió. Mintha soha nem is léteztek volna.

Egy sima, egy fordított

Boldog lennék, ha tisztán emlékeznék a napra, mikor az a cafat bebaszta maga mögött a bejárati ajtót. Persze nem saját indíttatásból, én zavartam el a bús picsába. Csak így,egyszerűen:

- Mire hazajövök, ne legyél itt!

És ennyi volt. Felugrott, magára kapta az első textilt, ami a keze ügyébe került, aztán elviharzott, akár egy sértett, büszke görög istennő. Hatásos volt, meg kell hagyni. Az egyik textil ráadásul az én fél pár fekete zoknim volt. Nem, mintha számítana. Egy zokni a kevés közül, olyan, mint akármelyik másik a fiókban. Pár nélkül. Bűnös volt az is, mint cinkosok közt a néma, vagy hogy mondják. Néha kihagy a memóriám...

Túlreagáltam? Ebben sem vagyok biztos. Akkor úgy tűnt, igazam van. Akkor úgy tűnt, nem az én gyomrom a túlérzékeny, ha nem veszi be az egyszerű tényt, hogy másokkal is megosztja a pináját. Lehet erre mondani: nem volt a nevemen, saját tulajdona, azt kezd vele, amit akar. Jogilag sem tarthatnék igényt azt hiszem más ember vaginájára. De a tények fájdalmas dolgok, és a körzeti megbízottal közös társbérlet a lába közt aznap hajnalban pont ilyen fájdalmas ténnyé vált. Ezért mondtam neki...mire hazajövök...

Neki is fájhatott, gondolom. Talán sírt is, de ebben sem vagyok biztos. Nem láttam tisztán, a zöldhályog és a zöld szemű szörny elmosta a szemét. Azt a kurva kék szemét. Tényleg...kék...majdnem elfelejtettem.

Öt év. Ezalatt annyi minden történt, hogy szinte bűn ilyen elharapott, túldramatizált, ripacs színjátékkal megcsonkítani a végét. Azzal, ahogy lobogott dühödten az a formás, fokhagyma seggéig érő haja...majdnem utána nyúltam. Majdnem megbántam. Szerencsére a seb, amit a körzeti megbízott faszán végzett tornamutatványai okoztak rácsapott a kezemre. Így csak néztem ki értelmetlenül szemüregeimből, mikor meglendült kezében a színehagyott alumínium kilincs.

Önkéntelen reflex volt, hogy odakaptam. Szándék nélkül, túl későn, hogy elérjem.  Viszont az a kurva egérszürke, kötött melós pulóver...kilógott az ujjából egy szál. Milliószor le akartam égetni róla, mindig elmaradt. Erre nem beleakad az ajtózár nyelvébe? Hát de! Mennyire, hogy beleakad!

Egy órán keresztül igyekeztem lefejteni róla, sikertelenül. Csak rontottam a helyzeten. Így aztán hagytam a faszra, rohadjon el rajta - azzal kirongyoltam a csőkonyhába, hogy lezárjam a kávé alatt a gázt. A kotyogósban elforrt a fele, szinte ihatatlanul keserűre sűrűsödött a cucc - sebaj! Nagyon passzol az alkalomhoz! Tej és cukor nélkül. Tökéletes kellék, hogy belekortyolva sajnáljam magam egy percre. Hűdekurvaszínpadias...kijárna egy atyai pofon.

Odakinn, a korhadó ablakkeret túlfelén még láttam egy pillanatra, hogy lobog a januári szélben az a formás seggéig érő haja, miközben eltűnt a sarkon. Stílusos, szinte reklámfilmbe illő a jelenet, azzal az apró különbséggel, hogy nekem utána kéne futni, valami méregdrága csokoládé dobozát markolva, címkével kifelé persze, hogy aztán könnyes szemmel, megbocsájtó tökéletességben egymás nyakába boruljunk, aztán évtizedeken át nagyfejű, kékszemű, szőke gyermekeket nemzzünk nemzetünk épülésére. Ó, nem! A gyárilag undorító, sárga tschibo coop-os reklámbögrében erre teljesen alkalmatlan. Ahogy én is. Meg a bennem, fortyogó epe.

Vágókép.

Ó bazmeg, elkéstem! Ívet húzott a bögre a mosogató felé,aztán szilánkosan csörömpölt egy verset. Felrántottam a melós cipőt, rongyos télikabátot, és irány a mókuskerék-üzem! A lépcsőházban vettem észre, hogy az egérszürke matrózpulóverből kilógó gyapjúszál még mindig követ, és mint egy útkereső keresztespók mögött ősszel az ökörnyál, úszik utánam a levegőben.  Oké, majd ha hazajöttem, leégetem róla. Tényleg. Vagy felgyújtom az egészet. Sok jó emlék nem fűződik hozzá...

Egész nap furcsán méregetnek a kolegák. Tudják. Talán mindig is tudták. Mármint, hogy Kékszeműt a körzeti megbízott is kezelgeti. Talán csak én nem tudtam. Talán, mert túl részeg voltam a testétől. De öt év alatt egyszer sem mondta, hogy unna mellettem feküdni minden este. Mondjuk azt se mondta soha, hogy bunkó vagyok, pedig ez is igaz lett volna. Csak a  fogcsikorgatásom viselte nehezen eleinte. Jogosan. Néha én is fölébredek rá. Viszont reggelente főztem neki kávét - vagy hagytam a sajátomból. Hétvégén még reggelit is kapott. Nem...ez most nem vezet sehova...talán soha nem vezetett...

Mégis mi a faszt bámulnak a többiek? Kinőttek a szarvaim? A homlokomra van rajzolva? Vagy a fogadószelvényeket váltják be, ki mire tippelt, mikor következik be, aminek mindenképp be kellett következnie.

Megint paranoid vagyok. Mindig paranoid vagyok. A hangok is megmondták...

Egy hete állandó műszakon. Huszonnégy órából huszonnyolc munka, így nincs idő nyalogatni a sebeket. Szerencsére. Izzadtan, büdösen, leharcoltan és ingerülten egyre nagyobb faszkalappá kezdek válni, egyre ferdébb szemmel sandít rám a többi melós. Leszarom...

Napok óta a mókuskerék-üzemben alszom. Találtam magamnak egy kényelmes odút. A hátsó sikátorban áll egy elhagyott szalmabála, a kukák mellett. Még az ötvenes években gurította be az üzemkapun egy művészlelkű elvtárs, aki a lelkesítő csasztuskákat írta, hogy kommunista szombaton is jókedvvel húzza az igát a hithű proletár. Nem volt sikere. Viszont ihletre volt szüksége az alkotáshoz, így hozott magának. Különben mit keresne egy ipari üzemben szalmabála? Semmit. De alig hatvan év múltán újra lett haszna a szocialista szellemi múzsának. De mit keresek én itt? Semmit. Hatvan év múlva, talán...

Két hete az üzemben alszom. A főnökség is ferde szemmel sandít ki az irodaablakon: honnan ez a kétoldali munkamorál, ami mohaként lepi el a testem? Pedig nem lettem hirtelen felindulásból sztahanovista, pláne a kétezres évek elején. Csak attól tartok, Kékszemű nem vette komolyan, amit mondtam, és otthon vár. Inkább úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, attól minden megoldódik. Mint a globális felmelegedés. Vagy a holokauszt...hmmm...talán tényleg haza kéne menni. Holokauszt? Ó, bazmeg...elrohannak mellettem, tarkón basznak, aztán röhögnek rajtam a saját metaforáim. Lehet, hogy két hete nem alszom?

Üres a lakás. Tehát komolyan vette. Helyes. Bár ettől nem lett jobb. Viszont összecuccolt, mindenét felpakolta az ekhós szekérre. Az én dolgaimból nem vitt el semmit. Legalább nem tolvaj. Annyira nem, hogy a fél pár, áruló zokni ott les tüntető megvetéssel az üres párnán, az ágy üres oldalán. Ettől sem jobb. A távolságot, mint viselt zoknit...megkapod...Akkor főzzünk egy feketét!

A fürdőszoba előtt, a koszos linóleumon hasra vágódok abban a rohadt egérszürke gyapjúszálban, ami mostanra teljesen befonta a lakást. Aztán ott, hason fekve feltűnik, hogy a koszos linóleum - nem is koszos. Felmosott maga után? Furcsa...

Elmosogatott.

A szárogatón frissen mosott pólók,nadrágok.

Nagyon furcsa.

Leszaggatom magamról az elátkozott gyapjúholmit, és kecses ívben kibaszom az ablakon, csak úgy zörög! A kávéfőző alatt billegő lánghoz tartok egy hosszú gyufát (mikor gyújtottam alá?), és utána hajítom. Sajnos nem egy olcsó, nyolcvanas évekbeli akciófilm forgatásán vagyok, nem kap lángra, szimbolikus üstökösként nem éget ki minden emléket a szubjektív tudatomból, ami az elmúlt negyed óra előtt történt. Ez nem a VICO filmje. Itt egy vagány beszólás a jóképű főhős szájából nem oldja föl a rögvalóságot.

A főhős pedig nem Clint Eastwood. Csak - én.

Hogy baszná meg...Szar ez a film! Kérem vissza a jegyem!

A gázlángról frissen lekapott feketét úgy, a kotyogósból magamba lohálom, anyaszült meztelenül iramodok a hálószobának, miközben káromolom az Istent, kigúvadt szemeim rátévednek a kétszemélyes ágyra, halkan reccsen valami a fejemben, hátul, a nyúltagyam táján...aztán gondolom elterülök, mint a rohadt nád.

Jóéjszakát.

Kirúgtak. Erre ébredtem. Meddig fekhettem elnyúlva a padlószőnyegen? Ez felporszívózott, mielőtt lelépett? Mert egyetlen szálat sem találok a formás seggéig érő hajából, ami normál esetben pókhálóként szőtte be a szobát. És az életem.

Talán hetekig aludtam. Vagy órákig. Vagy pár percet. Enyhén poshadt üzenet várt a hangpostán, biztos, ami biztos egy levelet is becsúsztattak az ajtó alatt: ha egy mód van rá, ne tegyem be többet a lábam a mókuskerék-üzem területére. A jussom a bankszámlán figyel, menjek vele, amerre és ameddig jutok. Legyen így!

Kivirágoztak a fák az ablak alatt. Kitavaszodott? Mikor Kékszemű elviharzott fél pár zoknimban még vaskos januárt mutatott a naptár, behavazott járdán fekete lábnyomai mutatták az irányt; a körzeti megbízott szolgálati lakása felé. Kiestem az időből? Megint?

Valamikor került egy lakótársam. Csinos, fekete Holló. Nem az a Poe-féle, szofisztikált, kárörvendő novellaszökevény, inkább az a fajta,aki röhejes gót videoklippekben szokott vonaglani a tenyérbe mászó frontember lába körül. A lakást viszont szép tisztán, rendben tartotta, míg nem voltam magamnál. És lecserélte azt az undorító sárga tschibo-t ihatóbbra. Megpróbáltam elkapni, hogy riadt madárszemébe mondjam: "fasza ez a kávé!", de mindig odébb repült, riadt képpel rám károgott...talán nem ártott volna felöltözni, nem segített az összképen a meztelen látványom. Kell egy textil, ami majd felgyullad, ha kell.

Az orbitális kétajtósban uralkodó szokatlan rend okozta filozófiai válságot inkább meghagytam a második kávé utáni időkre. Mindig is rühelltem, hogy az összes szekrényben kell legyen egy hatalmas tükör, ami a fülembe suttogja alattomosan, mennyire nem úgy áll a ruha, ahogy a reklámok alapján állnia kellene. A kínos maga az ember.

Feltűnt valami szokatlan a tükörképben. Ami eddig nem volt ott. Nem koszos az üveg. Nem repedt. Mégis, mint egy vakfolt...vagy hajszál...vagy...egy egérszürke, összeégett fonál...a mellkasomon. Kitántorogtam a fürdőbe, tíz körömmel, kefével estem neki, bő vízzel, lidlis szappannal próbáltam levakarni, tépni ki az írmagját is...de mint Rosinante hátán, fél szemmel, neki a szélmalomseregnek, épp olyan érzés kerülget a műanyag levendulaillatban: esélytelen. Sancho, guríts a gazdádnak  egy xanaxot!

Pár nap alatt bepókhálóztam a lakást. Önmagammal. Mert én tekeredtem a bejárati ajtó zárjába, kibogozhatatlanul, nem az a kurva egérszürke melós pulóver, és most bomlok lefelé, kontroll nélkül. A Holló idegbetegen vergődött a helyiségek között, a szekrények tetejéről labaszkodta az üres üvegeket. Szilánkokon tapostam. Deja vu. Csalódottan felnéztem a remegő madárra:

- Megint ugyanitt tartunk. Ehhez mit szól, hmmm?

- Kár.

- Az, bazmeg...de mekkora...

- Kár.

- Mondj valami újat!

- Kár.

- Ha nem tudsz, inkább fogd be a pofád!

Nem fogta be. Igaza volt. Hiszen csőre van, nem pofája...

Minél jobban igyekszem leplezni a bomlást, játszani a normális honpolgárt, annál rosszabbul megy. Annál több a méregető, gyanakvó tekintet. Kerülném az embereket, de nem lehet. Nincs választás: dolgozni kell, valamit,  gubát tenni az asztalra, nem várhatom el egy madártól, hogy egyedül termelje ki a bérletet, a kaját, rezsit, dohányt. Sajnos csak alkalmi , részmunkaidős szarokat tudok felhajtani, ami lófaszra sem elég. Gyorsan kopik a szűk marokkal osztogatott zseton. Huszadika után a Holló cigijét szívom. Szégyellem, persze, de az utolsó szálat is kiveszem a dobozból.

Keresztes pók létem ökörnyálát kerülgetik a nyugdíjasok, lehúzzák fejüket a járókelők, miközben bele-belegabalyodnak a fél várost behálózó szálaimba, tépik belőlem az anyagot, viszik, én pedig egyre rohamosabban bomlok lefelé. Bomlok megfelé.

Esténként kevés szó esik, az is inkább monológ. A madár a folyamatos károgáson kívül nem járul hozzá a társalgáshoz. A kőbányai világos mellől, foghegyről odavetett féligazságaimra sanda tekintettel válaszol. Vagy nem ért belőle egy szót sem, vagy én nem értem a nyelvét. Talán az utóbbi a hihetőbb forgatókönyv. De akkor ez egy Kaffka-novella, vagy egy szar Adam Sandler adaptáció, középszerű romkom? Egy madárral társalgó, bekőbányaizott seggfej az átizzadt szoci fotelben - egyiknek sem lenne hiteles.

Múlnak a hetek, hónapok. Évek? Mindegy. Mindenesetre már csak bal kézzel markolom a kőbányai világost. Hova lett a jobb kezem? Mintha sosem létezett volna. Pedig határozottan emlékszem, hogy volt, jobb kézzel öntöttem a kávét is a bal kézben tartott coopos bögrébe. Most a Holló önti helyette. Nem jó ez így. Kényelmetlen ez a lebomlás. Elkopik a jobbik felem.

A madár folyton belegabalyodik az egérszürke szálakba - ilyenkor sikerül elkapni, hogy kiszabadítsam, egyébként még mindig menekül előlem. Úgy néz rám, mintha fel akarnám zabálni, tollastul. Megérdemlem, mikor belép vágja a csőrét. Átlát a szitán. Tényleg képes lennék felzabálni, nyersen, tollastul. A kávéja mondjuk még mindig istentelenül finom. És nem kapcsolták ki az áramot, nincs elmaradás, mióta ő fizeti be a csekkeket. Lehet nem is kell több. 

Hallottam a tévében, valami átható pátoszba mártogatott amcsi nőtől, hogy a depresszió és az önsajnálat elől nem lehet elfutni, mert az ott ül a mellkasodon, az arcodba bámul, amíg alszol, így rágja be magát a tudatodba, így ragad bele az éber pillanataidba is. Úgyhogy - elfutottam. Mint Forrest. El az óceánig, és vissza. Sajnos annak az ostoba elméletnek igaza volt - és itt nincs happy end, mint abban az ál-realityben.

Mikor éjjelente kinyitottam a szemem tényleg a mellkasomon térdepelt, bámulta az arcom, közben az egérszürke életfonalamat tépkedte. Sodorgatta a retkes, repedt körmei között az anyagot, mint csordáját leső cowboy a cigarettapapírt, miközben azon tanakodik, fejés után melyik tehenet kéne jó keményen megbasznia.

Nem tudom, meddig futottam. Tényleg az óceánig? Vagy csak egy fél órát kocogtam a kispark körül? Egyszer megkergettek a kutyák, az biztos. És az is, hogy visszafelé stoppolnom kellett, mert egyszer csak elfogyott a lábam. Előbb a jobb, aztán a bal, mintha sosem léteztek volna. Pedig voltak. Esküdni mernék rá. Kettő. Különben minek lett volna fekete zoknim, amiben az a cafat kirohanhatott a hóesésbe? Mára viszont teljesen elfogytak, nem érzem őket, holott nyár van, ez nem Szibéria, úgyhogy kurva élet, hogy nem fagytak le a kisboltba menet.

Az óceántól hazastoppolni majdhogy nem sportteljesítmény, viszont ha csak a platánfákig jutottam a kisparkban, nem valami sok. De ki emlékszik már? Majd a győztesek megírják a történelemkönyvekben. Ambíciónak nem utolsó. De miért is írnák meg? Azt hiszem, nem csak a végtagjaim kezdenek lebomlani rólam.

Mikor visszaértem az óceántól a lakás leginkább egy mesebeli, vagy inkább '50-es évekből szalajtott gagyi sci-fi pókszörnyének barlangjára hajazott. A Holló a gáztűzhely mellett feküdt, teljesen behálózva, vádló, kiéhezett szemeket meresztett rám. Lábak nélkül, fókajárásban odakúsztam hozzá - még így is odavágott a csőrével. Nem volt egyszerű fél kézzel kibogozni a vergődő testet, közben alaposan bele is csípett az arcomba. Elvette fél szemem világát - legyen vele boldog! Mikor végre sikerült, kilőtt a nyitott ablak felé, kitárta szárnyait - istenem, mint egy festmény, mint egy tetovált bőr! - és elröpült. Próbáltam utána kapni - ismerős rutinmozdulat. Nem sikerült. Ő pedig húzta magával a szálakat, amik egyre gyorsabban tekeredtek le rólam...viszi...azóta is. Jó szelet!

Fogyok. Deréktól lefelé elkoptam egyetlen nap alatt, pedig ki se merek szállni a foszladozó szocreál fotelből. Legfeljebb az ágyig vergődök el, és vissza.

Azt hiszem, ez itt a jelen. Mivel hetek óta nem látok, nem tudom pontosan, csak a nap járásából, ahogy rám vetődik a kitört ablakon át, meg az óraketyegésből sejtem, hogy elkezdődött, vagy éppen véget ért egy nap. Különben is, annyira befagyott körülöttem az élet, hogy akár állandónak is vehetem a jelen időt. Mintha nem lett volna múlt, és nem lenne jövő.

Beszűkült az élettér, nem mozdulok, nem eszem, nem iszom, csak a cigi maradt meg, azt is úgy rendelem. Kihozzák. Egész jól megtanultam torzóként tárcsázni, öngyújtót kezelni. Pénz a levélnyílásba, bedobják a dohánypakkot. Kell ennél több? Jut?

Még éjjelente is bomlok lefelé, minden reggel kevesebbként ébredek, mint mikor lefeküdtem. Pedig nem forgolódok, ugyanabban a pózban les rám a reggeli nap, mint amiben a Göncölszekér bámul az éjszaka közepén...meg a mellkasomon térdeplő...viszik, tekerik lefelé a szálat. Öngerjedt a folyamat, mint Csernobilban.

Fogy a csont, fogy a hús, de egész jól megtanultam cigit sodorni. Mint a vak cowboy, akinek csak a halvány emlékeiben bőg egy tehén, akit az esti fejés után alaposan megbaszott...révedek az ürességbe, miközben Ray Charles ambícióiról álmodok...doncsjukombekknómóóóór...
Azt hiszem, lassan itt a végszó. Csalok - bővítem, amíg lehet. Egy ujj,három agytekervény, némi kötőszövet, ennyiből kell gazdálkodni. Szerencsére ezzel együtt az emlékeim is kopnak. Nem emlékszem, hogy indult ez az egész. Ki van a fonal túlsó végén? Kik? Egy szín... Ennek nincs semmi értelme. De már késő visszafejteni a kötésmintát. Egyébként sem értek hozzá - csak úgy teszek.

Tegnap (?)a kitört ablakon egy levelibéka ugrott a szobába. Csak az illatáról ismertem föl. Évek óta nem láttam békát, hónapok óta nem hallom a hangját, és egyszer csak megcsap az illata, ami olyan édes, mint egy női test feromon-felhője, mikor elnyúlik az összegyűrt lepedőn.

Tehát kék. Most már emlékszem. Soha semmi más nem fog eszembe jutni egy kurva levelibékáról? Ha szerencsém van, elfelejtem a színeket is.

Közelebb ugrik, érzem. Halkan kuruttyol, amikor a lába beleakad az egérszürke szálba. Ó, igen! Tudom, most mi következik! Ugrani fog! És ha ugrik, vége.

Csak azt sajnálom, hogy...