Képeslapok II.

- Olyan jó ez a kép, amit választottatok, Öcsike!

- Köszönöm, Erzsi néni! – feleli gépiesen az ötödik fekete egyenruhás, hivatalból gyászoló rokon matrónának. Pedig tudja, hogy a kép pocsék. Az öregasszonyon pedig – talán hiúságból, vagy a cavinton hiánya végett – nincs szemüveg.

Mondjuk legalább jellegzetes fotót sikerült kikukázni a por ette sublótfiók mélyéről, a megszámlálhatatlan kacat és képeslap közül. Valószínűleg, ha nem találja meg ezt a képet, akkor is ilyennek emlékezne az anyjára. Méretes, öröklött homloka alatt szúrósan ülnek a kökényszínű szemei, szinte a néző májába fúrják a bennük lakó, kérlelhetetlen rosszindulatot. A szája ugyan nevet – na, jó, mosolyog –, tízezer ráncba gyűri az aszott arcvonások lefelé görbülő, irányadó árkait, de a szemek nem hazudnak. Nincs bennük akár egy szikrányi öröm. Élére vasalt pengeszáj, gondosan lakkozott, szocreál divat szerint fésült frizura. Pedig alig tíz éves fénykép. Az eredeti fotót természetesen az a drága Zolikám lőtte. Guba a gubához.

Mintha mindenki eljött volna, akit a temetőbe is odaevett a penész. Pedig ez lehetetlen. Nem férne be annyi ember a harmadik emeleti lakásba. Vagy talán épp a helyszűke miatt tűnik soknak a pár tucatra rúgó varjúnépség. Szobáról szobára vonulva, folyamatos mozgással igyekszik kikerülni a részvétet sugdosó nénikéket, poharazva nosztalgiázó bácsikákat – lehetetlen vállalkozás. De a szemkontaktus szándékos kerülésével valamennyire sikerül gátat vetni az áradatnak.

Anyja úgy két éve költözött ki a lakásból, azóta üresen áll, de továbbra is fizette a takarítónőt, aki kéthetente egyszer eljött, hogy rendbe tegye. Egy szem port nem találni sehol, a hűtő ugyan kihúzva, de tartós élelmiszereken, konzerven és befőttön akár egy hosszabb ostromállapotot át tudna vészelni egy háromfős család. A szekrényajtókon át gyermekkorból visszaköszönő naftalin szaga szivárog a realizmusban született, szigorú geometriával megálmodott szőnyegre. Felső polcain vadonatúj, használatlan ágyneműk, párnák és paplanok alusszák nylonba burkolt csipkerózsika-álmukat. Anyja úgy gyűjtögette hörcsög módjára az utolsó időkben is a holmikat, mint házasodni készülő szűzlány a hozományt. Hiába kérdezte, ugyan mire kell ez neked, anyukám? – soha nem kapott választ. Csak az újabb csomagok, internetről rendelt, értelmetlen apróságok. A postás valószínűleg többször csöngetett be ide egy hónapban, mint a szeretőjéhez.

- Jajj, Öcsike, annyira jó képet sikerült találnotok édesanyádról!

- Hogy? Ja! Köszönöm… - zökkenti ki a révedésből egy ismeretlenül ismerős, remegő hang. Tizenkettő egy tucat. Egy pillanatra ellankadt a figyelme, máris véletlenül megállt a legszűkebb közlekedőben, ahol meglepte a reszketeg öregasszony. Még szerencse, hogy sikerül pár tőmondattal és kenetteljes mosollyal lerázni.

Vajon, mikor apja meghalt, hol volt ez a sok ájtatos matróna, ez a sok fontoskodó rokon? Sehol. Odahaza, a félig leeresztett redőnyök mögött meresztették az augusztusi kánikulában bepállott valagukat, meztelen csigákként csúszkált gerinctelen jellemük a bőrfotelban, és készséggel asszisztáltak hozzá, hogy az anyja még egyszer, utoljára belerúgjon az öregbe – holtában is. Nem volt elég az a tizenöt év, amit mellette kellett elszenvednie, meg amit a következő harmincban kellett végignézzen; holtában is a vérét szívta a csoroszlya. Pedig nála szelídebb, jobb szándékú embert keveset hordott hátán a föld. Rossz szava se’ volt senkiről – még a vérszívó pióca volt feleségéről sem. Az valahogy mégsem bírt neki nyugtot hagyni, se életében – sem halálában.

A csatakos álom-emléktúrából egy fiatal lány arcára ébred. Szinte bántó, mennyire elüt a lakásban felhalmozott, sopánkodó masszától. Ahogy találkozik a tekintetük, zavarában igyekszik elfordítani visszafogott sminkkel kikent arcát, de aztán úgy tűnik, meggondolja magát, és mégis felé indul. Pár könnyed gesztussal, tanítani való manőverekkel hasítja ketté az elé tornyosuló, molyirtószagú tömeget. Biztos az anyjától örökölte.

- Szia apa. Hogy vagy? – köszön halkan, de meggyőződés nélküli hangon esik ki száján a kérdés. Mondjuk ma ő az első, aki megkérdezte tőle. 

- Szia. Köszönöm, kislányom, megvagyok. Csak, tudod… - és elhallgatott. Ki sem kellett mondania.

- Tudom.

- És Te? 

- Én is. Semmi különös.

- De jól vagy?

- Jól, persze. Kicsit sok a munka, de egyébként jól vagyok. Leszámítva ezt...

- Ha lesz egy kis időd, meglátogathatnál. Vagy elmehetnénk valahova, ketten.

- Nem tudom, apa. Tényleg sok a munka, örülök, ha hazaesek esténként és…

- Értem. Csak egy ötlet volt. Azért gondold meg.

- Most nehogy már megsértődj! – még mindig tud úgy kiabálni ez a lány, hogy egy árnyalattal sem emeli meg a hangját – Nem kifogásokat keresek. De tényleg! Egyszerűen minden összejött.

- Rendben. Azért majd hívj, ha eszedbe jut, vagy meggondolod magad.

- Csak megsértődtél…

- Nem sértődtem meg, kislányom. Csak tudomásul vettem, amit mondtál. Ennyi. Neked sem kell túlreagálni. 

- Oké…

- Meddig maradsz?

- Nem tudok sokáig. Hétfőre meg kell írnom egy prezentációt.

- Azért köszönj ide, amikor indulsz.

- Úgy lesz.

Nem tudja levenni róla a szemét, milyen bámulatos ügyességgel lavíroz vissza a konyha felé anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is leragadna az enyves jellemű rokonság között. És milyen gyorsan felnőtt! Akkor is, ha közhely. Minden gyerek baromi gyorsan felnő. De szinte tegnap történt, hogy a copfos, pelenkába csomagolt sziluettje a panellakás helységei között suhant a kakaófoltos padlószőnyegen, hasra vágódott, és a dohányzóasztal sarkába beverte a homlokát. Két centin múlt, hogy nem a szemét verte ki a bútorlap éles csücske. Rohantak az ügyeletre, ahol a nővérkéket egyből levette a lábáról, csacsogott, röhögcsélt a vérbe borult arca. A heg a mai napig látszik.

- De szép képet találtatok édesanyádról, Öcsike!

- …

A picsába…megint sikerült elbambulni. Kurva nosztalgia!

Képeslapok I.

Belefér még egy cigi, mielőtt kezdődik a szertartás. Igaz, egymásról gyújtva ez a harmadik. De ki számolja? Az utóbbi években pedig nem szív ennyit. Talán a mai nap lehet kivétel. Az ember az anyja temetésén megteheti, hogy egymás seggéről gyújtsa sorra a barna szofit. Nosztalgiába fullad tüdejében a keserű füst; egész gyerekkorában ez az íz, ez a szag lengte körül. Beleivódott a nappali bútoraiba, a függönyök redői közé, a bőrébe, az ebédlőasztal abroszán sárga foltokban ült a vaskos nikotin…még az iskolába menet kapkodva megkent vajas kenyérnek is olcsó dohány íze volt…Ha anyja nem lett volna láncdohányos, vajon ő…ki tudja. Különben is, kit érdekel most már?

Az időjárás is sikeresen asszisztál az alkalmat megillető dramaturgiához. A verőfényes nyár közepén ma reggelre beborult az ég, szinte kifújja a parazsat a cigiből az orkán erejű szél. Egy csepp október, augusztus közepén. Az egyik ájtatos rokon szokta mondani, ha erős szelek fújnak a halottak napjára rendszeresített szeánszokon, hogy a szentlélek simogatja a gyászoló családot. Jajj, Éva tánti, ma nem csak simogat minket a szentlélek, de alaposan pofán is basz!

A temetőkapuba állított hamutálnál strázsálva minden érkező rokon-holló szinte kínos testközelben vonul el mellette. Ő maga pedig a szállodai portás, vagy tökéletlen kirakati bábu, aki némán üvölti a járókelők arcába: nézzetek, mennyire gyászolok! Undorító ez a tömény, színpadias díszlet. Mi szükség van erre? Nem kell sok a mélyponthoz, elég lesz annyi, hogy még egy ismeretlen, sosem látott, távoli rokon matróna átölelje, molyirtó szagot árasztó krokodilkönnyeket folyasson végig a nyakán – Esküszöm, belehányok a retiküljébe!

Ha tehetné, csak az a négy fehéringes vállalkozó volna itt vele, akik majd leeresztik a böszme, giccses fatákolmányt a márványlap alá. Megköszönné szépen a segítséget, és lelépne, amilyen gyorsan csak lehet. Vagy jönne a maréknyi rokon, kétmaréknyi haszonleső – és ő lenne valahol máshol. – Mert minek vagyok itt? Díszletnek, kötelező színpadi kelléknek, különben megszólnak, ha nem teszem meg, ami mindenki szerint egy szerető fiú szent kötelessége, ha drága…hagyjuk…de ha tehetném…ha… Nincs ha.

Nem teheti. Anyja végakarata elég szűkszavú, de agya meszesgödre hiába súrolta addigra a beszámíthatóság falait, mikor a jóakaratú ügyvéd hatékony közreműködésével papírra firkantotta azt az öt-hat tőmondatot – mivel a drága ügyvéd úr igazolta –, sajnos komolyan kell venni. Utolsó kívánságok. Fogjuk rá. Inkább sváb konokságához illő rendelkezések. Mint általában. A tölgy koporsót még személyesen választotta ki, mielőtt bevonult volna az otthonba. Alig lehetett lebeszélni, oda ne vitesse, végül azért maradhatott a raktárban, mert azt mondták: nincs elég hely tárolni. Ha teheti, az utolsó hónapokban abban aludt volna. Haszna is legyen! Drága volt! A kötelező zenéket összeállította – Cserháti, mi más!? Név szerint felsorolta, ki jelenjen meg az osztozkodáson. Nehogy kimaradjon az örökségből – hacsak nem szándékosan. Ja, és a legfontosabb: szeretett, dürgő fajdkakasa mellé fektessék! Zolikám, a drága! Persze az ő rokonsága is itt lebzsel a pázsiton. A hiénák, lesik a döglött bivalyt, ők is haraphassanak a zsigereiből egy nagyot. Irány a ravatal!

Egymaga áll a világot jelentő deszkákon, szemben a lassan végleges méretű tömeggel: jobb helyért verekedő dögkeselyűk és kötelességtudó gyászbogarak. Baszki, egy rohadt produkció az egész, könnyekkel kiszolgálni a közönség drámaszomját. Ide illő, gyászos arcot ölteni, amit nagy műgonddal kell gyakorolni a tükörben! Sápadt, szomorkás smink, remegő hang, összekulcsolt kezek az ágyék előtt. Fej előre hajt, és ne felejts el időnként búsan, elanyátlanodva körbepillantani! Elájulni talán sok lenne. Mégis milyen perverz, kegyetlen szokás ez? Szociopata ingyen cirkusz.

Egy szál maga álldogál a gazdagon felvirágzott koporsó mellett – anyjának arra is volt gondja abban a tíz tőmondatban, milyen virágokat halmozzanak a giccses tákolmányra. A hangszórókból bánatosan búg a kívánságkosár extra, Zsuzsa keserű orgánuma kovácsolja egésszé a groteszk jelenetet. Szerencsére lassan lejár a digitális lemez. A jó-előre odakészített mikrofon mögött higgadtan ácsorog a porondmester, készül a fellépésre. Ő meg lassan átalakul a portás szerepből, kezdi magát idomított majomnak érezni, aki egy idomított lipicai hátán hegedül gyászindulót az anyai szeretetnek, miközben tudja: a műsor végén idomárja visszazárja a ketrecbe, s a jól megérdemelt banánt legfeljebb holnap reggel nyújtja be a rácson – ma éhkoppon marad a majomgyomor. Vagy még inkább olyan szerencsétlen, fogatlan oroszlánnak, ami már fogságban született, betonkalickában nőtt fel, aki ösztöneiben sem ismeri fel a távoli Afrikát. Szavannák, fekete nők…lófaszt, Leó! Ostorcsapásra hörgés, és a mindennapos halálugrás a tüzes karikán keresztül. Ez is épp ilyen nap. Vajon sikerül megugrani? Vajon megbotlik egy koszorúban?  Tesz-e bármi kínosat, kompromittálót, amin csámcsoghatnak a dögevők? S a legfontosabb: fog-e sírni? Ez a nagy kérdés! Ezernyi, pislogni képtelen rovarszem pásztázza mimikai izmait, a reakcióira vadászik, miközben a patetikus gyászhuszár szájából milliomodik alkalommal esik ki a „drága halottunk” elkoptatott frázis. Ez szörnyű! Át kellett volna nézni azt a kurva beszédet, mikor elküldte pár nappal ezelőtt. Gyomorforgatóan elcsépelt és csak úgy tocsog a fölösleges a pátoszban. Legalább az anyja ízlését sikerült eltalálni. Biztos vigyorog az új műfogsorral, odabenn a dobozban.

…és most, hogy búcsúzunk DRÁGA HALOTTUNKTÓL…örök búcsú…soha nem felejtjük el, milyen…az emlékek csillagporos…mikor visszatekintünk drága ha…

Anyád!

Valami másra kéne gondolni. Ez a látszat látszatának a látszata kikészíti az idegeit – Vajon meg tudnám húzni úgy a laposüveget, hogy senki ne vegye észre? Mondjuk, ha ki tudnék préselni egy-két nagyobbacska könnycseppet, amit a hátsó sorokból leselkedő nagynénik is jól látnak…talán akkor renyhülne ez az éhes figyelem. Mintha benyúlnék a zsebkendőért, aztán trombitáló orrfújást szimulálva, vagy a szemem dörzsölgetve, egy kurta fejrándítással lehetne nyerni pár korty szilvalevet…a lepel alatt. Egyetlen kortyocskát. Esetleg kettőt. Áh…kizárt! Átlátnak a betonfalon is, nem hogy egy ócska ruhazsebkendőn.

Közeleg a végjáték. A drága halottunkat búcsúztató családot sorolja, aztán a barátokat – mintha lettek volna neki…Elég lesz lassan, porondmester úr,a portásnak lejárt a műszakja, a majom igényli megérdemelt banánt, az oroszlán unja a tűzijátékot, mehetnénk a búsba!

Végre vége! A karmester bemondja a szokásos frázist, a mai nap egyetlen, értelmes mondatát: „A gyászoló család kéri a megjelenteket, a tényleges részvétnyilvánítástól tartózkodjanak! Megértésüket köszönjük!”

Mert még neki kell szabadkoznia, hogy nem csókol végig több tucat, félig-meddig idegent az anyja sírja mellett állva. A gyászoló család. Ha szorosan vesszük a kérelmet, ő maga az. Egyedüli, akinek részvétet nyilváníthatnának. Tényleges részvétet. Lesz még rá mód, molyirtószagú dögevők, nem kell félni, a tort megüljük, mert meg kell(!) üljük, ahogy az öreglány akarta.

Szállingózik a hiénahad a parkoló felé, így végre kikerül a fókuszból. Ráhúz egy erőset a laposra, szofi elő – hol a picsában van az öngyújtó? Biztos a kocsiban maradt. Ott gyújtotta meg az elsőt, mikor ideért, utána csak egymásról szívta a barna halált. Annyi baj legyen! Megkínálja az egyik fehéringes sírásót, cserébe elfogadja a fellobbanó gyufalángot. Még egy nagy slukk a keserű nosztalgiából, aztán kilép a parkoló felé. Övet be, kulcsot fordít…csak ez a nap érjen egyszer véget!

És akkor Alice Cooper leszopta Goebbelst...

(…a mai oknyomozás legfőbb kérdése: hogy a faszba’ kerültem én ide?...)

     - Csókolom, Pimpike! Mi járatban? – köszön rá Balu a bokrok alól felbukkanó, kínai piacos melegítőbe csomagolt szomszédasszonyra. A nő soha nem lehetett a falu szépe, de az évek csak tovább gyalultak a sovány alapanyagon, amit indulótőkeként kapott az élethez. Szódásszifon valagát idéző szemüveg mögül félbolond, bogárszerű szemeket meresztve vigyorog ránk, mielőtt belekezd a szófolyamba:

-     - Sziasztok! Itt voltak a kőművesek tegnap, Balukám, mondtam nekik, hogy mindjárt jöttök vissza, meg minden, várjanak egy kicsikét, de nem tudtak megvárni. Méregették a házat, itt is hagytak valami mérőszalagokat, azt hoztam most át. Az öreg Bakos átjött inni egy kávét is. Jaaaajj, nem tudok járni… - hadarja el egy húzóra a begyakorolt monológot, közben a csípőjét tapogatja. Talán az öreg Bakos tényleg beakasztott neki, szakemberi alapossággal.

-    - Köszönöm, Pimpike! Majd odaadom nekik! – kiált vissza cimborám a nagyothalló szomszédasszonynak, és heroikus küzdelemben próbálja elfojtani a felszakadó röhögést. Pimpike sűrű, kapkodó léptekkel elcsoszog, közben az üres telken mekegő kecskékkel is vált néhány szót.  – Papa biztos megadta neki a kávé mellé az aprósüteményt, azért nem bír járni. – tör ki Baluból a szándékos félreértés.

Az egész napos sitt-hurcibálástól beállt derékkal dőlünk el a kornyadt barackfa szellős árnyékában. Hetvenkilenc és fél fok, árnyékban, minden négyzetmilliméterén köbméter vizeket okád a testem, amibe a téglapor és a malter érdekes rajzolatokban beletapad. Lassan olyan kaméleonra kezdek hasonlítani, ami bármelyik pucolatlan téglaház falának mintájába képes lenne beleolvadni. Balu sem fest különbül, a nevét is fémjelző, sűrű mell- és hátszőrzete különböző vadállatok közötti átmenetet tükröz – rókától az örvös medvén át a cirmos macskáig. Mit cifrázzuk? Siralmas-röhejesen festünk.

-    - Te. Nem ciccentünk egyet? – teszem fel az egyenes kérdést, hogy kegyelet-teljes vendége legyek a szomjas házigazdának. Neki is ráncos a szeme fehérje.

-    - De. Hozz egyet nekem is!

Mint Az én kis falumban a hetedik lépcsőfok, itt a pince szekrénykéjének alsó polcán vár a rekesz, ahol ideálisra hűlt a dobozos kőbányai. Az első persze csak kezdeti lendület, olaj az elektromos tűzre, úgyhogy hamar kifakad a második bádog is, aminek egyenes következménye, hogy egy kurva féltégla sem fog ma már odébb kerülni. A felismerés örömére rágyújtok egy korábbról elmentett rigóra. A használt dohány mellékíze és a kellemesen igénytelen kőbányai előrugdalja a fiatalkori emlékeket: a komlói buszmegállóban csikkezést, a fagyos téli éjszakát, amikor egy pöfékelő dízelmozdony mellett vártam a hajnali első járatot…a rohadt nosztalgia még ezt is megszépíti! Csak átélni ne kelljen újra! Balu is a saját múltjában kotorászik, ahogy látom. Indokolatlanul bambul a foghíjas baracklombba, bajsza alatt pedig folyamatosan úgy mosolyog, mint a sokat látott nagypapák, akik nem akarják elmesélni a kis unokának, mekkora kujonok voltak ugyanennyi idős korukban – közben titokban azt remélik, hogy a gyerekből is hasonló csibész válik.

A második fémhenger alján alig lötyög valami, mire elhatározássá érik a körülöttünk ólálkodó ötlet:

-    - Nem hagyjuk abba mára a melót? Felhívom a Jakobsont, kiugrik kocsival értünk, aztán kerítünk valami bulit a városban. Éjjel hazajövünk taxival.

-    - Legyen így! Ha belefér a taxiszámla.

Amíg leveretem magam az udvari zuhanyzóval, a délelőtti kánikulában alaposan felforrósodott fekete hordóból csobogó vízben, Balu a neten böngészik alkalmas mulatság után. Mire a slagból ömlő hideg vízzel járatom az öblítő-programot már a svédektől hazatántorgott Jakabbal értekezik fuvar-ügyben. Saját hamvaiból újjászületett, lecsutakolt testem szárogatása közben már a kész programmal szembesít. Ez gyorsan ment.

-    - Az van, hogy lófasz nincs. Vagyis lófasz éppen akad, kettő is. Romantikus erőszak az egyik helyen, Csít a másikon.

-    - Mi a faszom az a Csít?

-    - Jakobson szerint klasszikus rock feldolgozásokat játszanak…

-    - Őőőőő…ezek szerint az esti program nácik és szelíd motorosok.

-    - Ez van. Na, dobj föl egy kávét, amíg én is lefürdök! Hagytál meleg vizet a hordóban?

Hagytam.

Mire az űrállomásról szalajtott, traktorhangú kávégép lefőzi a feketét, Balu is teljesen megújul. Nemsoká befut Jakobson a szakadt Citroennel, teljes harci díszbe mártva. Fehérfejű sassal felvértezett fejkendő, motoros csizma és kockás ing. Valahogy Ford Ferlain ugrik be, meg az ominózus mondat: és itt ragadtunk, két rock and roll fasz…

A Dunántúl Madridjáig vezető mellékutak megnehezítik a hátsó ülésen sörözést, minden kátyú egy újabb cigányútra szaladt korty. Meg kell küzdeni azért a selymes, könnyűipari zsibbadásért! De sikerül. Mire lerakjuk a hamvaiból folyamatosan újjáéledő, francia autócsodát az őt nem illető, árnyékos parkolóban, térdig járunk az üres dobozokban. A nyíló kocsiajtón dunai árként hömpölyögnek elő – velünk egyetemben. Valami homályos oknál fogva felváltva bömböl fejemben a Bongo bong és a Trabanton szállni élvezet. Betudom a tűző napon iszogatás és a tonnára taksált sittmennyiség összhatásának. A főtéri templom büszke tornya nyolc órára rúg. Baszki, sietni kéne, még a végén lemaradunk a Negyedik Birodalom születéséről! Biztos, ami biztos, lehúzok egy kőbányait a belépő kicsengetése előtt, és láncreakcióba nyomorítva elszívok két, füstszűrő nélkül megsodort cigarettát. Hadd marja le a hangszálaimról a maradék lepedéket! Úgysem szándékozom ma éjjel együtt kántálni a dalszövegeket egyik előadóművésszel sem.

Feszengek. De a fasznak feszengek? Tudtam előre, hogy nem lesz maximumra tekerve a komfortérzetem, de amit látok rosszabb, mint képzeltem. Még zsenge, tarajos-bakancsos fiatalságomban kialakult bennem a szkinekről egy elég konkrét kép. Tapasztalati úton szerzett ismeretekből tákoltam neki keretet. Nem szerettük őket – ők se minket. Kellemetlen, közös gyűlöleten alapuló szimbiózisunkban üde színfolt volt az a néhány kopasz, akikkel barátinak mondható viszonyt ápoltunk, koncertek hosszú során keresztül. Egy ilyen csapathoz fűződik az egyik legszürreálisabb élményem. Alapszituáció: ülünk egy 800 lelket számláló faluban megtartott fesztivál mellett – a buszmegállóban. Kirakták a kopaszokat, verekedés miatt. Megosztjuk velük a fröccsöt. Amilyen olcsó, olyan szar, de a miénk. Ekkor megjelenik Matyi, a komlói skinhead gyermek, egy narancsos pudinggal a kezében, és körbekínál mindenkit… „Kértek? Van benne ilyen műanyag szar…ez a figura…na, hogy a picsába hívják? Pupák! Na, egyetek narancsos pudingot!” Honnan a bánatból szerezte éjjel kettőkor? Mai napig nem értem.

Ami most történik körülöttem, az minden illúzióm újrarajzolja. Hazudnak az emlékek a szubkultúráról. Egyrészt: szerintem kirívó triónkon kívül mindenki szénfekete hollómadár egyenruhába bújt a nagy esemény tiszteletére. Most ez egy black metál dolog? Cure-osok lettek? Nazis don’t cry! Bár, Himmler is preferálta a fekete színt…saját gyártmányú, fehér Butthole Surfers pólómban feszengek a gyászhuszárok közt.

Másrészt: biztosan tudom, hogy nem nőttem tizenéves testméreteim kétszeresére. De úgy emlékszem, a kopaszok egytől egyig hústornyok voltak, leharcolt kőműves-tekintettel, mellettük csenevész egérkének érezte magát az ember gyereke. Most inkább hajaznak egy comic-con találkozóra. Nyüzüge, beesett vállú gyermekek zenekaros pólókban, meg az elmaradhatatlan „magyarvagyoknemturista” szlogen zászlaja alatt masírozva. Egy ötvenes úr gárda-egyenruhában táncikál a romantikus táncdallamokra. Hasonló ütemre lejt hastáncot egy félig kiszikkadt narancshéj a sarokba stócolt kartondobozok tetején. Már csak a hatalmas gyíkemberek és a denevérek hiányoznak a cirkuszból, hogy meszkál nélkül is elhatalmasodjon rajtam valami narkotikus pszichózis. Inkább kimegyek pisálni. Hátha megnyugszom.

Bokáig a hányásban. Remek. A nemzeti büszkeség körülöleli a zalai porcelánt. Okádva vigad a magyar! Háborúban nem lennék velük egy lövészárokban – biztos nyakig csandáznák a bunkert – és a mellékelt ábra szerint célozni sem tudnak. Ahol nem hányás, ott masszív, átlátszóra sörözött vizelet nyalogatja az ember bokáját. Fix, hogy kizárólag ezért hordanak bakancsot. Tradíció? Ugyan! Profán és egyszerű: ebbe nem folyik bele a húgylé! Hamar rápirítok egy staubra, mielőtt visszaereszkedem a nemzeti érzés gyerekmedencéjébe.

A pultnál álldogáló Balu felé veszem az irányt. Kimondatlanul is olvassuk egymás arcáról a haditervet: húzzunk innen a retekbe!

-    - Jakobson? – üvöltöm a fülébe.

-    - Talált egy havert, mindjárt hoz a backstage-ből pár sört.

-    - Helyes! Aztán tipli?

-    - Ja, minél előbb! Baromi drága ez a hely!

Úgy tűnik, a nagymagyarságot jobban fizetik, mint tíz éve. Előtűnik a fehérfejű rétisas, szabaduljunk innen, mint a jó öreg Houdini! Nem olyan egyszerű, félre kell lökdösni a bejáratnál az egymást ölelgetve szelfiző kopaszokat – mivé lett a világ!?

Húsz perc séta, három cigi, meg a színpad mögül mentett hat doboz sör. Ennyi a mérleg. A másik serpenyőben a hetvenes-nyolcvanas évek magyar motoros zenéje. Alice Cooper egy 250-es ETZ nyergében…Istenem…

Menet közben összeakadunk egy régi cimborával, hónunk alá csapjuk, kap egyet az ingyen malátaléből. Drága a fizetség: jöhet velünk Csítre. Jobban járna, ha hazasietne a két porontyhoz, meg az asszonyhoz. Meggondolatlanul mégis velünk tart.

A másik helyen javában dübörög a rock-szekér, mire betessékeljük megfáradt, deliráló tagjainkat a vasajtón. Vécésnéni forma hölgy osztja nagy rutinnal a gyorsan leizzadható pecsétet – csak kétszer kell az este folyamán újraüttetni vele. Sajnálja a tintát, drága lehetett, mert olyan arccal adja az újabb plecsniket, mintha a nagyanyja arany nyakékét kértük volna tőle. Akkor ne adjál, baszod!

Orrba ver a középiskolai tornaöltözőből ismerős feromon-felhő. Nyolcvanöt kőműves egy tűző napon végiggürizet nap után nem tudna ilyen testszagot produkálni a munkásszállón. Derék! A világot jelentő deszkákon serényen dolgozik a gázsiért a zenekar. Minden kurva klasszikust előrántanak a batyuból. Karthago, Omega, Dinamit. Skorpió, Piramis. Az elmaradhatatlan Edda. Bár forogna már a sírjában Pataki! Lelkemet a Lángosképűért! Rohamozom is a pultot serényen, az agyamban kotorászó dobozos sörök ragacsos ujjai ehhez igencsak kevésnek bizonyulnak. Adj egy fröccsöt, aranyom, légy oly szíves!

Húsz perc sor nélküli sorban állás után nagy nehezen megbirkózik hivatásával a forró naciból kibugyogó testű kislány. Orrkarikájánál csak a pirosra színezett hajkoronája sugároz több megvetést. A háttérben mű-Takáts Tamás hangon élvez a maréknyi tömeg arcába a kopaszodó frontember, mű-kardhágó babiloni szintetizátor tornyát hágja a műértő publikum. Én pedig még mindig arra a rohadt kisfröccsre várok. A kislány nem tud visszaadni. Ötszázasból sem. Kétszázasból sem. A rohadt életbe! Kimenjek kéregetni az éjféli csúcsforgalomba, hogy kapjak egy szutyok borból kutyult proli-koktélt? ACAB-pólós, ötvenes iskolagondnok lép a pult másik végéhez, és borotvaéles apró-köteggel vágja ketté a gordiuszi csomót. Következőnek mindjárt hármat fogok kérni.

Ismerős arcot fedezek föl az együtt éneklő, kopaszodó tinédzserek között. Karolin, anyám egyik régi barátnője, hatalmas asszonyszemély, mellette rohamosan fogyatkozó fogsorú élete párja – akkor az a hólyagfejű, ellenszenves Ödönke a lambériának dőlve biztos a fiuk. Tíz éve nem láttam. Remélhetőleg még tíz évig nem is kell.

Karolin szerzi be nekem a kórházból a gumikesztyűt, fertőtlenítőt a tetováláshoz. Intek nekik, örömmel viszonozzák. Jakobson viharzik el félkeresztben, átszellemülten a fülbemászó rock-eposzok hullámtaraján. Jó neki. Karolin árnyéka vetül a fröccsös pohárra: megszomjaztak a kórista torokgyíkok. Beszélünk pár szót, mire kibukik belőle alkoholtól ráspolyos hangon a kérdés:

-    - Te amúgy kinek a fia vagy?

Megmondom neki.

-    - Baaaaaaaaszdmeeeeeeg! Hát tudtam én, hogy faszagyerek leszel! Nem olyan, mint az apád! – szól a kinyilatkoztatással felérő dicséret. Nem tudom egészen bóknak venni. – Na, jók a kesztyűk, amiket küldtem anyáddal?

-    - Persze, köszönöm!

-    - Kell még valami? Beszerzem!

-    - A fertőtlenítőm, meg a kézmosó fogytán van…

-    - Jól van, majd küldök. De akkor varrsz nekem valamit! – s körbemutat a kilógó bőrfelületein, hébe-hóba akad pár négyzetcentiméter szabad hely.

-    - Hogy a picsába ne varrnék! Nagyon szívesen.

-    - Jól van, gyerek. De velem rábasztál, nem felejtem ám el!

-    - Úgy legyen! – hagyom rá.

-    - Csak szólj, ha kell valami! Megszerzem. Még jó, hogy a patológián dolgozok!

Tiszta szerencse. Visszafordulok inkább a negyedik kisfröccsért.

Kezd szakadozni a film. Ebben a hetvenes években ragadt rémálomban lubickolunk, farmermellények és bőrnadrágok a fülledt nyáreste kazánlemezén. A harmadik falu egyetlen rockere együtt rázza ritkuló hajkoronáját a csúnya, önérzetes szakmunkáslányokkal, egymást ölelgetik a hétvégére kiszabadult, szottyadó mellű anyukák, az asszony nélkül mulató, papucsot ledobott családapák, a hőskorról magyaráznak a pultnak borult, vadonatúj zenekaros pólóba bújt nagypapák. Amikor a fekete bárányok…a kurva életbe…itt csak én vagyok helikopter!

A menet közben hónunk alá csapott cimbora sem élvezi a műsort. Ecetes mimikával nézelődik, nem érti a nosztalgiaipar és a poshadt vizű lázadásban megrekedtek mikéntjét. Hogy lehet ez még életképes? – olvasom ki vizenyős szeméből a kérdést. Sehogy. Mikor fog végre elpusztulni a Föld színéről? – Soha.

-    - Te, baszd meg, az egész város tele van miniszoknyás lányokkal, mi meg itt vagyunk. Miért?

-    - Ne tőlem kérdezd, Balu és Jakobson intézték…

-    - Te, Balu! – fordul a főszervezőhöz.

-    - Hmmm?

-    - Mit keresünk a nyugdíjasklubban, mikor a város tele van miniszoknyás lányokkal?

-    - Aztán mit kezdenél velük?

-    - Szebb látvány lenne…

-    - És minek akarsz miniszoknyás lányokat nézegetni?

-    - Hát…az asszonyt láttam eleget…a lányom meg még kicsi…

Azt a kurva…na, azt hiszem lassan elég lesz…mielőtt még valaki olyat talál mondani, amit megbán.

Nyakunkba a lábunk, Jakobsont levakarjuk a pókhálós vatrangyát kínálgató, tisztes családanya dekoltázsáról, fogjuk a búcsúpoharat, aztán érzékeny búcsút veszünk a még mindig révületben ringatózó, középkorú tinédzserektől. Meredek a kifelé vezető hét lépcsőfok…meg a domb, amire a gödörből kell fölkapaszkodni. Jó mélyen lehettünk.

Még egy sör belefér. Nézzünk be az utolsó kricsmibe – talán ott nem lesz koncert. Egy napra bőven sok volt a poszt-szubkultúra univerzumának mindkét végét bebarangolni. Gyalog.

Nem értem, Baluék miről beszélnek. Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy én beszélek hozzájuk. Ha én vagyok, akkor azt se értem, én miről beszélek. Jakobson mindenáron aludni akar a sétálóutca egyik padján. Tíz másodpercre lehunyja szemeit, elég lesz egy etapra. Majd a krimóban befejezi, amit elkezdett. Balu órák óta gyümölcslevet szopogat, meggondolta a taxizást, és amellett döntött, hogy józan-sofőr lesz. Inkább csak sofőr. Háromnegyed órácskát eldiskurálnak, közben véletlenül kiborítok egy keveset a sörömből. Hogy a kurvák vére…cserébe rajzolok a pultos lányoknak valami értéktelen rémálomfigurát.

Aztán már a hetedrangú mellékúton zötyögünk vissza a zsákfaluba. És Horthyról vitatkozunk, elnagyolt, gömbölyű szavakkal, ingatag érvekkel, csak részegen értelmezhető ok-okozati összefüggésekben. Dimenziókapu…jó lenne végre eldőlni,mint a rohadt nád.

Korsó víz lefekvés előtt, ugyanennyi a tarkóra, egyenesen a csapból. Cipő le, aztán irány a vízszintes világ! Az álomtalan kóma helyett azonban az egész estét rövidfilmbe sűrítve vetíti homloklebenyem belső falára a fantáziámban garázdálkodó mozigépész: ahogy Alice Cooper a Kóbor angyal dallamára ledobja magáról az Ossian pólót, letérdel a barna zakóban feszítő Joseph Goebbels elé, aztán bekapja a faszát…

Juszticia karja

Negyed óra is beletelt, mire az orvos felébredt az erősödő kopogtatás ütemes zajára. Beleálmodta a ritmust rendszeresen visszatérő éjszakai nosztalgiájába – ahol újra gyakornok volt a pécsi klinikán, fehér köpenyben, fehér lelkiismerettel, friss, megváltó tervekkel feltankoltan. A naiv idealista. Hónapos szobájába álmodta magát, és a molyirtószagú főbérlő néni ébresztgette, kaparászva a fehérre mázolt ajtón – Elkészült az ebéd, doktor úr! Álmában sem tudta megmagyarázni neki, hogy még nem orvos, majd lesz, egyszer talán, de egyelőre nem egyéb holtfáradt egyetemi hallgatónál, aki aludna még picikét, mert lassan végelgyengüléssel küzdő, fogatlan birkákhoz kezd hasonulni, hála az éjszakába nyúló anatómialeckéknek és a koffeininjekciók utóhatásainak. Már majd’ beszakadt a szolgálati lakás rozzant üvegablaka, akkor tért annyira eszméletéhez, hogy rájöjjön: tíz éve nem pécsi egyetemista. Ez alatt a tíz év alatt nem csak a fehér köpenyt cserélte kikönyökölt kordzakóra, a koffeint kevésbé tiszta vegyületekre, amik éberség helyett éber-kómába ringatják a túl sok tapasztalattól szédelgő agyvelejét, de a tiszta lelkiismeretet is feláldozta a kényszermegalkuvások oltárán. A magyar rögvalóság parasztszaga váltotta fel a formaldehid tisztaságszagát, kocsizörgés és kakasszó a hajnali forgalom tömegzaját. Ami maradt, az a csorba, zománcos mosakodó vájdling, meg a folyamatos kialvatlanság.

Kelletlenül kászálódott föl a nyikorgó tábori ágyról, felkattintotta a plafon egyetlen, meztelen villanykörtéjét és karikás szemmel tárta ki az utcára néző, repedt ablakot.

-  Doktor úr, jöjjön gyorsan, a nővérem fölkötötte magát a pajtába’! – néz rá a frissen felállított utcalámpa fényköréből egy üres szemű, koszos arcú kisgyerek. Tavaly kezelte tüdőgyulladás gyanújával – vagy talán az ikeröccsét. Olyan egyformák. Egy anyajegynyi identitás választja el a két gyereket a teljes azonosságtól. Ezek szerint az ikrek nővére a megesett kislány, akit szüreti bál környékén csinált föl – valaki. A szóbeszéd szerint. Persze a szóbeszédek között mindig elvesznek a bűnös arcok. Egyébként se számít. A bűnt már a langyos kereszthuzat lóbálja a pajtagerendán.

-  Pillanat, csak hozom a táskám. – reszeli szálkásra torkát a hirtelen ébredő ember érdes hangja. – A kurvák faszáért kellett ennek hajnalra időzíteni a melodrámát… – fordul meg sűrű nyálában az első ítélet. És már bűntudata sem támad az ilyen nyers gondolatok árokpartján. Ugyanúgy elmúlik, mint mikor az ember eleinte megsajnálja a kupán vágott, síró nyulat. Nyulanként párolog el a szánalom. Meg lehet szokni. Meg kell szokni.

A szűkre szabott legénylakás egyetlen, döngölt padlójú szobája – lakójához hasonlóan – áporodott szájjal tátog, nagyot ásít az egy szem mosatlan tányér és a repedt üveges vitrin. Mind a nyolc szemét dörzsöli a sarokban a házi zugpók – ő legalább jól él a töménytelen mennyiségű légyen, amiket a téesz szocialista hatékonysággal termel ki magából. Múlt heti újságpapírlapokon száradó kávécsomók fedik a letűnt hírek és álhírek túlbuzgó, lelkesítő szavait. Egymásra licitáló százalékok, teljesítménymutatók, gazdasági szárnyalás és kitüntetések alatt dagadó, boldog egyen-mellkasok. Mit számítanak a leírt nagy szavak, ha neki kétszer kell lefőzni a zaccot, mert a fizetésből nem jut minden napra friss kávé? Nesze neked értelmiség! Mehetsz megint hullát mosni!

Mire a forró, cukor nélküli lötty végigszántja artériáit a rendszeresített hajnali cinizmus is kezd elpárologni. Ehhez persze kell némi finomra hangolt diazepám – ha már koffeininjekció nem jut el az Isten háta mögé. Alkoholizmus és depresszió. Az akad, dögivel! Gyógyszer is hozzá, tonnaszám. Na, tessék, maradt még egy marékkal a cinizmusból…

A fekete-vörös pécsi Dózsa melegítőnadrág ugyan kezd foszladozni, de a célnak megteszi. Fölé asszonyverő fehér trikó, amit betakar az istenek fegyverzete: a mindenható fehér köpeny. Már csak a kilyukadt sarkú, műbőr műszeres táska kell a marokba, és irány a nagyüzem!

De rohad rövid volt ez az éjszaka! Talán egy órája, hogy hazaért a gazdaságtól, ahol a töltésoldalában találtak egy agyba-főbe vert, fiatal melóst. Minden hónapban akad legalább egy ilyen báli verekedés – megdolgoztatják ezek a retkes parasztok a kétszer főzött zaccért. És most ráadásnak egy halottszemle. A falu túl-szélén. Hol máshol?

Kialvatlan csoszog végig a főutcán, Alszeg felé, ahol a legszűkösebb, legzsúfoltabb vályogkunyhók fortyogó sorfala övezi a még csak távoli tervként létező aszfaltcsík nyomvonalát. Süppedő sárban cuppog az elnyűtt műbőr cipő. Inkább kilép a mezsgyére. Jobb, ha a harmat áztatja derékig, mégis könnyebben fölszárad, mint ez a ragadós, marasztaló iszap. Ettől nem lehet egykönnyen megszabadulni.

Feltűnik az egykor szebb napokat látott sváb házak mögött megbújó, tapasztott viskó. Ablakain üveg helyett nylonfólia feszül, rozoga kerítésén már át is vetődnek a kétes vagyon őrzésével megbízott kuvaszok, és acsarkodva rontanak neki az érkező idegennek.

-  Nem takarodtok innen?! A kurva anyátokat, azt! – üvölt rá cérnahangján a kisgyerek a lóhalálában érkező kutyákra. Amazok úgy megtorpannak az ismerős szóra, mintha orrba verték volna őket, s farkukat maguk alá csapva tűnnek el a félhomályban. – Ne haragudjon, Doktor úr, nem tudom, mi lelte őket, pedig ismerhetik a Doktor urat…

-  Nem érdekes. A szüleid hol vannak?

-  Apám egy órája indult el a téeszbe, a tehenekhez, anyám a konyhába’, ott van vele néném is.

-  És a … nővéred?

-  Talán már bevitték. Átjöttek a szomszédok a kiabálásra, aztán az öcsémet a bábaasszonyhoz szalajtották, mikor én magáér’ indultam.

-  A bábához? Oda meg minek?

-  Hát a kisgyerek végett.

Ezek szerint megszületett. Az anyja meg a nyújtón. Szép kilátások.

A gyerek előtte lép a dohos konyhába. Kell pár pillanat, míg szeme megszokja a félhomályból negyedhomályba való átmenetet. Egyetlen bányászlámpa okádja a fényáradatot, ami körülöleli a vaskos szegénység minden létező tanújelét. Csorba bögrék rozsdás szögeken, amik a repedezett, sok-sok esztendeje meszeletlen falból merednek elő, szúette bútorok, egyenetlen agyagpadló, a sarokban pedig két, könnyek nélkül zokogó, fekete gyászmadár. Anya és nővére. Arcukra az időtlen fájdalom és végtelen önuralom szántott tengermély barázdákat. Talán csak megszokásból gyászolnak. Talán csak a megszokás készteti őket arra, hogy megpróbáljanak sírni. Talán le sem veszik a szénfekete gyászruhát. Minek? Csak egy pillanatra néznek föl a belépő sziluettekre, majd jól begyakorolt manőverrel visszasüppednek a néma, kiszikkadt paraszti gyászba.

Az orvos elharapta a szokásos adjonistent. Hiszen épp most vett el. Mit adna helyette?

-  A gyerek? – fordul inkább a kiskölyökhöz. Az ő rideg, érzelemmentes nyugalma az egyetlen iránytű a gyászoló házban, amire támaszkodhat.

-  Benn lehetnek a szobába’. – int a gyerek fejével az egyetlen helyiség ajtaja felé.

-  Te maradj kint inkább! Vagy szaladj el apádért a gazdaságba, ha még nem szólt neki senki.

-  A szomszéd elszalajtotta érte a Jóska fiát, mikor minket a bábához meg magáér’ küldtek.

-  Akkor maradj csak anyád mellett.

-  Inkább megetetem a jószágot, ilyenkor már meg szokták kapni, de ma elmaradt.

-  Jól van, menj csak…

Ennek a gyereknek úgy hozzánőtt a halál az élethez, olyan természetes, mint hogy a csirkék elé kukoricát kell szórni reggelente, a malacoknak meg moslékot. Az orvos nem tudta eldönteni, mi ijesztőbb. Ennyire megszokni a halált, vagy minden alkalommal, mikor hívatlanul bekopogtat az ablakon megrémülni tőle, futni, szaladni, kórházi osztályról kórházi osztályra vándorolva lavírozni az elkerülhetetlen enyészet elől. Ysa pur es chomuv uogmuc…

A szobába már egymaga nyitott be. Középen felállítva a disznóvágó hastok, mint alkalmi ravatal, rajta a tizenhét éves lány, hidegen, fakón. És holtan. Körötte három szál faggyúgyertya képviseli a kegyeletet. Két ismerős öregasszony sürgölődik rajta, csinosítják a hajadont, nehogy kócosan, piszkos körmökkel kelljen Szent Péter előtt szégyenkeznie. Neki nem sok dolga maradt. Vet egy pillantást a halott lányra, nyakán sötét csík, a végső elkeseredés és makacs elhatározás billogja. Összevont szemöldöke, vékonyra vont, liluló szája a dac utolsó morzsái. Semmi kétség: önkeze vágta sebét.

A sarokban valami mozdul, megreccsen a vetemedett széktámla. A bábaasszony fészkelődik, karján a gyerekkel, aki halott anyja mellett is nyugodtan alussza a csecsemők ártatlan álmát. Görög drámába illő jelenet egy világvégi vályogkunyhóban, a huszadik század közepén. Talán még Szophoklésznek is megfeküdte volna a gyomrát ennyi szimbolika az élet kezdetének és végének találkozásáról. Hiába, az igazi, elviselhetetlenségig képtelen drámai pillanatokat nem az antik kultúra szüli, hanem a meggondolatlanság és a kilátástalanság, kéz a kézben járva. Mert ilyet ki sem lehet találni. Talán ha most drámaírónak állna, nem kéne kétszer lefőznie a mindennapi feketéhez a zaccot…de elég a fantáziából, túl kell esni a papírmunkán!

-  Esméria néni, jöjjön csak egy kicsit! – szól oda az egyik öltöztető asszonynak, majd a fojtogató szobából gyors léptekkel nekiindul a fojtogató külvilágnak. A diófa alatti, szétkorhadt asztalon kipakolja a hivatalos eljáráshoz szükséges nyomtatványokat. Nagy köteg papírra van szükség, mire az ember végre a föld alá kerülhet. Felénél jár a hivatalos kérdésekre adott hivatalos hangú válaszoknak, mikor odatoppan mellé az öregasszony. Bukovinától idáig sok halott megfordult a keze alatt, mindig őt hívják, az orvossal így gyakran találkozik – amúgy meg szinte soha. Ha megbetegszik, réti füvekből összeüti magának a kúrát és köszöni szépen, de nem kér az aszpirin és szeduxen csodatételeiből.

-  Itt vagyok, Doktor úr.

-  Maguk szedték le a kötélről a lányt, Esméria néni?

-  Nem, Doktor úr, a Jóska meg a nagyobbik fia, a kicsi Józsi. Mire ideértem már behozták a szobába.

-  Értem. Megmosdatták az elhunytat?

-  Még szép hogy lemostam! Ezért hívtak, mindig engemet hívnak ilyenkor. Át is öltöztettük ügyesen ezt a bolond lányt Jóskacska feleségével.

-  Ketten?

-  Ketten, ketten! De csak az öltöztetésnél.

-  Hogy-hogy?

-  Hát a mosdatását egymagam csináltam, mer’ az Annának haza kellett menni, megetetni a csirkéket. De mikor ott maradtam egymagam, el is seggeltem ám alaposan ezt a bolond lányt!

-  Mit csinált, Esméria néni?

-  Elseggeltem! Képes volt itt hagyni azt a szegény gyermekecskét. Anya nélkül. A bolond lány! Rá is vertem a valagára vagy hatot, mérgemben. De képzelje, Doktor úr, még csak meg se veresedett!

Sok volt, így hajnalok hajnalán. Picsába Szophoklésszel! Olvashatatlan sebességgel összecsapta a kötelező papírokat, hogy minél gyorsabban maga mögött tudja az elvert halottat, az igazságosztó Esméria nénit, a halott anyja mellett alvó csecsemőt, a kiszáradt gyászmadarakat, engedelmes kuvaszt, nylonablakot, az egész Alszeget, ragadós sarával, ragadós közönyével, belenyugvó érzéketlenségével. Nagyon nehéz lesz ezt az iszapot levakarni, ha egyszer rászárad…

-  Várjon meg, Doktor úr! Várjon…! – hallatszik mögötte az ismerős cérnahang. Pedig már majdnem otthon volt…– Apám hazaért, és hogy nem találta már ott a Doktor urat maga után szalajtott, hogy ezt adjam oda.

A gyerek kinyújtott markából Dózsa György acélos arcképe nézett az orvosra, a húszforintos bankóról. Negyed havi fizetése. A lány családjának talán egész havi bére. Hogy hiányozni fog, az biztos. Főleg így, még egy éhes szájjal a zsúfolt házban. Viszont, ha nem fogadja el, abból sértődés lesz. Vonakodva nyúlt a kék papír fecni után.

-  Apám üzeni, hogy ha gondolja a Doktor úr, estére nézzen le a kocsmába! Búcsúztatják nővéremet.

Hol máshol? A lány gyerekének apja is biztos fizet majd az „apósnak” egy pohárral.

-  Mondd meg apádnak, hogy ha nem hívnak beteghez, ott leszek.

Az orvos visszalépett a hazavezető szekérnyomba, egyik kezében a kifakadt sarkú műbőr táska, másikban a saját népével megetetett Dózsa arcképe. Van, amit nehezebb lesz lemosni, mint a térdig érő, ragadós sarat.