Szilánkok

Valami eltörött. Végérvényesen és ijesztően. Nem is értem, pedig úgy tűnik, magam törtem össze. Mégis értetlen arccal bámulom a kupacnyi szilánkot, amiből az életem kirakósát próbálom folyamatosan összerakosgatni – nyűgös sikertelenséggel.

Talán az a legijesztőbb az egészben, mikor az ember meghökkenve hallgatja saját szájából a saját döntéseit. Mintha valaki egész más ejtené ki a szavakat – és mégsem. Aztán pár pillanat, és realizálódik a kimondott szó. Elfoszlik és nem hagy maga után mást, csak a kicsorbult teret, az elfüstölt múlt torz hátralékát. Mi volt ez az egész? Miért?

És fogalmam sincs. Csak sejtéseim maradtak, de a bizonyosság elpárolgott a sokévi verejtékkel együtt, amit itt hordozok a csatakosra izzadt munkástrikón, gyűrött, kopott cipőm bélésében, és egyre meredekebb agyvelőm ellenszenves lankáin.

Voltak valaha céljaim? Vagy csak a gyerekes vágyak, amikhez igyekeztem harminc körömmel ragaszkodni, de a harmincegyedik és harminckettedik köröm letépte őket a vasmarkú ábrándokról, hogy két ujjal visszanyomkodjon folyton a rideg valóság önsorsrontó mocsarába? Ha jól sejtem, valahogy így lehet. De megérteni így is képtelen vagyok. Sem azt a kölyköt, aki valaha voltam, se ezt a mostani fél-lényt, aki maradt belőle. Hogy a rossebbe ne rémítene meg a dolog?!

Persze mindennek a szürreális szimbolikának konkrét és valós okai vannak, amik sokkal egyszerűbbek és érthetőbbek. A konyhanyelvet pár pillanatra félrepakolom, hogy neve legyen a dolognak. Tehát: adott egy álom. Mert nevezzük álomnak azt a képet, amit az ember gyerekfejjel a jövőjéről elképzel. A gyerek megálmodja, mit is szeretne egy életen át csinálni. Kap egy mintát, és belehelyezi magát. Elles egy életvitelt, amiről úgy hiszi, neki a legmegfelelőbb, és igyekszik abba a csapába terelni élete folyamát, olyan döntéseket hoz, hogy legkésőbb a férfikor küszöbén elérjen abba a bizonyos Valhallába, beteljesedjen az álom. Lásd: iskola, egyetem, gondolkodásmód, barátok.

Aztán a legritkább esetben ér révbe. Leggyakrabban millió mellékúton tévelyeg, kényszerpályáról kényszerpályára röpíti a „sors”, vagy inkább a folyamatosan kényszerből hozott döntéseinek láncolata. És az álom egyre távolibb, szürreálisabb lesz, mintha valóban csak a benne lakó gyerek vágyott volna rá. Kezdi újra felépíteni önmagát, az évek alatt rárakódó tapasztalatok, kétségek és bukások romjain, míg lesz belőle egy gyarló emberi lény. Amire az a kisgyerek, ha az idősíkokat össze lehetne ereszteni, mint a kutyaviadalok véresszájú ebeit, valószínűleg rá sem ismerne. Ez lennék én? Az kizárt! Soha!

És mégis. Hiszen, ha nem is minden lélegzettel, de minden pofonnal változik az ember. Mint a mintázott agyag. Gödröket képez, ha megver az élet, mélyebbet, sekélyt, mikor hogy, s gyűrődéseket simít el minden simogatás. A végeredmény pedig épp ellenkezője az ógörög szobor-ideáknak. A tökéletlen tökéletessé formálásának. Mert pont, hogy a szűzi, éretlen tökéletességre pakolt valóság teszi tökéletlenné, érdes-durva gyarló esendővé a végeredményt. Az élet súlya – mondja a közszáj, proletár szakkifejezéssel.

És akkor hirtelen, a semmiből megtörténik, amire a realitásokban nevelkedett elme soha nem is mert gondolni: az Esély. Nem egy nagy, világmegváltó, kolosszális kitörés, mint a lottó ötös, vagy öröklött grófság. Sokkal kisebb, viszont álomszerű. Pontosabban épp az az Álom. A gyerekkori. A legfontosabb, a kerékcsapás, amire elvileg mindig is vágyott, amit tizensok éve dédelget. Felkínálkozik neki, széttett lábakkal, akár a hőn áhított, meghódíthatatlan nő. Itt van, meg lehet hágni! Nosza, tetejébe! De a feltüzelt, kamaszos vágy nincs sehol.

És ez az ezerszer meggyűrt, felismerhetetlenre formázott agyagtömb kiejti azt a szót, amit soha nem gondolt volna, hogy ebben a szent pillanatban elhagyja a száját. Nem.

Nem.

Ki ez az ember, aki ilyet tesz? Aki ezen a lélektani mérföldkövön, a fordulóponton az ellenkező irányba indul. Ki ez az élettelen húscafat, aki nemet mond önmagának, a legrégibb énjének, a legszentebb vágyainak? Kivé lett, mivé vált az ember, akiről azt hittem, tudom kicsoda? Hogy mondhatok nemet? Hogy tagadhatom meg önmagam?

Nálam jobban senki nem csodálkozhat el ezen. Nálam kevésbé senki sem értheti.

Szemétre vetettem a saját álmaim, mert már nem az enyémek. Ezek szerint réges-rég elvesztettem őket, valahol a tengernyi hullámvölgyben elszakadtak tőlem, anélkül, hogy észrevettem volna. Mindvégig úgy hittem, itt vannak velem, a szívem alatt hordozom, abban a kis zsebben, amit nem üríthet ki semmi vész, nem szaggathat le a legsúlyosabb teher, erre tessék. Kisül, hogy üres a zseb – talán az ing sem ugyanaz.

Akkor mégis mi maradt? Ha már ez sincs meg, mi maradt a gyerekből, akiből ezt a repedező torzót formálta az idő, ez a könyörtelen szobrász? Egy üres papírlap, amire most kellene vésni az első mondatot? Újra formátlan agyagtömb, ami új célokra vár?

Tényleg nem tudom. Mint mondtam volt: nincsenek bizonyosságaim. Nincsenek válaszaim. Csak egyre több és több kérdés, tornyokba gyűrődő kétség. Meg a sejtés.

A sejtés, miszerint vagy akkor néztem rossz irányba, tereltem a rossz mederbe mindent, ami meghatároz, vagy most. Vagy a gyerekben lakó ember volt egész más, mint amit a ringató álom maga elé vetített, vagy az ébredezés nyűgében elhasznált ember vét végzetes hibát, mikor távoli idegennek látja a benne lakó gyereket, annak valamennyi ábrándjával egyetemben.

Az álom szertefoszlott, a szájíz kávé és sör nélkül is keserű, a kilátás pedig ugyanolyan homályos, mintha őszi ködök ülnének az ablakban, nem a tavaszi nagytakarítás virágot termő tisztasága. Maradnak a szilánkok, a csodálkozásban csorgó nyál, és a kétkedő hümmögés.

Te, ott, a foncsor peremén, azzal a pofonra ingerlő böszmeséggel az arcodon! Mégis ki a rosseb vagy?

Azért a pénz az úr

Ahogy a közszájon forgó igazság is tartja, a pénz minden földi dolgok mozgatórugója, oka s okozata. Ugyan a közhely ezt átvitt értelemben érti, s a papírfecniknek, csillogó érméknek nem tulajdonít egyéni akaratot, mégis élek a gyanúpörrel, hogy valóban a pénz irányítja a világot. Nem szimbolikusan, nagy emberek nagy tervei s tettei által, hanem úgy igazán, önállóan. Aljas népség, aljas szándékokkal.

Következtetéseim épp olyan földhöz ragadtak, amilyen én vagyok, a földhöz ragadt kis terveimmel. A „sokat akar a szarka” elvén egy pórnépből származó embergyereke ne dédelgessen felhőket szaggató álomkarcolókat! Kicsiny alvás, kicsiny álmok, s az elérhető célok úgy fizetik meg a hálapénzt, hogy a végén, mikor az ébredés józanságában eldől a sorsuk, kisebb pofára esésekkel dorgálják az álmodozót. Ugyan, mire gondoltál, fiam? Hát lehet ezt? Klasszikusokat idézve: lehetni éppen lehet, de nem szabad. Ha érted a különbséget, pajtás…

Azt hiszem, egy ilyen meredek állítás mögé, mint hogy a pénz saját akarattal bíró lény, szükséges példákat sorakoztatni.  A földhözragadt tudomány alapja épp úgy a tények összessége, mint bármely más tudományé, hisz így bizonyít a fizika, a kémia, és így tovább; ha pedig ilyet felmutatni képtelen, humbug csupán, akár az alkímia. Tehát bizonyítani vagyok kénytelen. S bizonyításra egyéb sincs a kezemben, mint saját tapasztalataim.

Ilyen tapasztalat, hogy a népmesék szegénylegényeihez hasonlóan a valóság szegénylegényének is annyi köröm szükséges összekaparni a mindennapi betevőt, ahány ujjat csak fel tud mutatni két kezén, néha a két lábán is egyszerre. S ezzel a betevővel illene is megelégednie; ez a juss, ami fölött véget ér a tisztesség, s a pénz finnyás igazságérzete működésbe lép. Olyannyira, hogy ha esetleg az a tíz-húsz köröm némi plusz gesztenyét képes kikaparni a hó alól, a bankók kényes szájacskái felszisszenek, s tesznek azért, hogy ne gondoljon a szegénylegény zsíros levesre, fényes csizmára, s úgy általában a jobb sorsra túl soká. Ugyanis a csórévalagú gyerek, ha nem léhűtő, amint verejtékét külön összegekkel jutalmazzák, azonmód nekiáll ezekből a kis összegekből aprócska terveket kovácsolni. Hamar megtalálja a helyét az utolsó fillérnek is, mert mindig van, ami elnyelje a látszólagos fölösleget. Na, nem a luxus, azt le kell szögezni! Foltozásra váró tetők, kopogó kerékagyak, huzatos bakancsok, lyukas zoknik csipognak a betevőért, akár a csupasz madárfiókák, feneketlen torkuk nyeli a bankót, eltelni sosem bírnak. Néha azonban sikerül kicselezni a siserahadat, akkor a leendő nehezebb idők nyújtják markukat, amin a megtakarítás kétes bélyege világít. De nagyritkán, mikor is a sötét fellegek nem fenyegetnek azonnali jégesővel, s a szükség-fiókák is Csipkerózsika-álmukat alusszák, a szegénylegény, hogy senki se hallja, csendes-magában arra gondol: lecserélhetné talán a huszonéves járművet. Egy tizenévesre. Amivel talán elmehetne kicsit, csak ide, a közeli hegyekbe. Tenger se kell neki. Elég a tábortűz.

És ez az a pillanat, mikor megszólalnak a zizegő papírok, megcsörrenek a fémesen csillogó érmék. Nekik bizony más terveik vannak! Jogaik, akaratuk, s bizony – hatalmuk hozzá. Majd ők megmondják ügyesen, mire költik el magukat, nem ám, ahogy a gyüttment szegénylegény elképzelte!

És működésbe lép a világot apró zugaiban irányító gépezet. Néha önhibából, máskor azon kívül, de mindig tökéletesen időzítve, sebészi pontossággal. Egyszerre elreped egy tökéletesnek hitt szélvédő, csak úgy. Új, ismeretlen trafipax érkezik a környékre, hogy a munkába siető, fáradt legényt nyakon csípje a turpisságon: bizony, a késés bűnre visz! Hova olyan sietősen, pajtás? Ha az nem, gyalogszerrel büntet a szabályzat! Hát milyen színű az a lámpa? A nem létező forgalom nem indok. A kihágásnak pedig ára van. Bár csupán annak lenne! Felmondja a szolgálatot az addig óramű pontossággal üzemelő mosógép, eltörik a vízvezeték, kihagy a benzinpumpa, füstöl a falban a rézkábel, és így tovább, és így tovább; mondanám, hogy a végtelenségig, de ez túlzás lenne, hisz a tíz-húsz köröm gyűjtögette összeg is véges. Legtöbbször nem is elég. Ilyenkor a lyukas zsebekben kotorász a tíz köröm, hátha kipótolható a hirtelen termett kráter, a feneketlen kút is el kell, hogy teljen egyszer, vagy legalábbis belátható mélységűvé szelídüljön, különben még a haj is megőszül a gondterhelt koponyán. Mintha önmagát fonná a sarokban az a csinos kis kóc-kötél.

Ebben azonban nagymester a pénz, játszani a határvonalon a szegény ember gyerekével! Nem hagyja elveszejteni magát, belefulladni önnön mocsarába, és sok verejtékkel áthidalható egérutakat hagy a kilátástalanság posványában. Ott a kiút, pajtás, ragadd meg erősen az eke szarvát! De ez koránt sem jóindulat, csupán jól megfontolt érdek. Kell az a reménytelen valamire, csak a helyét tanulná meg végre! És álmodjon még ennél is apróbbakat! Abból nem lesz baj.

Valahogy úgy lehet ezzel a pénzzel is, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, s a nála kevésbé kikupálódottnak még a szagát sem állja. Így, ahol sok az aprópénz, százasok és ötvenesek ülik dísztelen, proletár nászukat a pénztárcában, s haszontalan ötforintos, tízforintos porontyokat potyogtatnak szanaszéjjel, ott nem bír soká megmaradni a kisnemesnek számító papír ezres, ötszázas, kényszerűségből elvegyül a pórnéppel ugyan, de amint teheti, hét szilvafájával hóna alatt olajra lép. A kétezres, ötezres középnemesek azonban messze kerülik a pórnépet, a kisnemesekkel látszólagos barátságban oldódnak, míg mindezt felülről nézve mosolyog az öt számjegyű arisztokrácia, aki már csak a magafajtával közösködik. S akár a nemesvad, kizárólag a bejáratott csapákon szeret közlekedni, nem mártózik meg akárki mocsarában, orra nem bírja a savanyú paraszt-szagot, így miután bejárta a birtokot, s visszatér otthonának biztos várbörtönébe, kölnivizes levegőjű tárcákban ver állandó tanyát. A nagy összegek már gavallérosan távoznak, hisz hamar terem helyükön újabb gyűrt papírhegység, így teremtenek kiegyensúlyozott mikroklímát, meghitt állandóságot. Hogy efölött mi lehet még, a virtuális összegek álomvilágában, azt a földhözragadt tudomány fel sem bírja mérni ép ésszel. Erre szokás azt mondani: annyi pénz nincs is. És tényleg.

Valahol itt ér véget a tapasztalat és okoskodás egybemosott elmélete. A többit talán csak az éhes képzelet szüli. Nem csodálkoznék rajta.

Néhány álmatlan éjszaka után rám vigyorog az utolsó Szent István, s másnapra hűlt helye sincs; megették a lyukak, foltok, kattogások és nyikorgások – vagy csak elvándorolt a fajtája közé? Nem tudom. A tizedikével kezdődő hónapok gyors vándorutakat vájnak az ember zsebében, agyában, képtelenség követni ép ésszel.

Így harmincadika után mintha egyre erősödne körülöttem valami nesz. Az utolsó Mátyások és Rákóczik suttognak a tárcámban. Maholnap disszidálnak. Vagy rájöttek, hogy nem bánok velük úgy, ahogy megérdemelnék, vagy csak tudják, hogy nem vagyok méltó hozzájuk. Lehet, hogy nekik van igazuk. 

David Attenborough: Egy fába szorult féreg

Unalmas fának lenni. Ahogy körülem minden múlik, forog körbe s körbe, de velem…velem nem történik semmi. Mellőlem kivágtak több száz köbméterre való rokont, halott forgácsukban fürdik alattam a föld; még többeket gyerekkorukban rágott tövig valami szőrös állat, én meg csak itt állok, rendíthetetlenül, és rendesen nem történik semmi. Leesik a hó, lehullnak a levelek, többet süt a nap, kihajtanak a rügyek. Virágba borulok, termést hozok, és újra lehullnak a levelek. Alattam elsétál egy s más. Egyéb: semmi.

De mostanában valami rág belülről. Még tavasszal jött holmi bogár, de nem foglalkoztam vele. Itt hagyott egy csomagot. Onnét indult az érzés, sokfelé, sokféleképpen. Lehet, hogy hernyók, pondrók, férgek rontanak? Úgy tűnik. Itt a kéreg alatt már kifejezetten fáj…

…szűk ez a hely. Néhány napja jobbra-balra tekereghettem, szabadon, ma meg már levegőt is alig kapok, enni sem merek, még egy falat, és teljesen hozzápréselődök a falakhoz. Kicsit klausztrofób élmény, meg kell hagyni. Összezsúfolódtak a szervek, azt hiszem a gyomrom felcsúszott a nyelőcsövembe. Úgy látszik, nincs más választásom: menni kell valamerre, rágni némi életteret, különben megfojtom saját magam – a saját testemmel. Van egy olyan érzésem, hogy a fogyókúra úgysem segítene. Összébb nem megyek. Legfeljebb a fejem után.

De merre? Jobb híján, ahogy mondtam: amerre a fejem áll – mivel megfordulni úgysem tudok. Izzasztó, de úgy tűnik, megéri. Komfortosabb az élet errefelé, csupa friss rost, ami a számba lóg, s végre ki tudtam nyújtani a testem, ami eddig, abban a petényi lyukban lehetetlen lett volna és – nem mellékesen – nincs tele minden a saját szarommal. Üdítő változatosság az eddigiekhez képest. Persze a lárvának ne legyenek magas elvárásai az életterét illetően, ott és abból kell kihozza a kihoznivalót, ahova tojták. De egy létminimum, mint hogy nem lóg a saját fekáliám a számba, talán nekem is jár.

Kanyar balra, kanyar jobbra, kezdem élvezni a dolgot. Puhul a kaja, a gyomrom szerintem örömében mosolyra fakadt. Egyre gyorsabban kell rágnom az utat, mert kétszer olyan sebesen dagad ez a hurkás test, amit vonszolni vagyok kénytelen, mint az első napokban. Lehet, hogy rekordidő alatt bábozódhatok be? Nem lenne rossz. Első számú pondrónak lenni mindig nagy kiváltság. Hogy mi következik azután, nem tudom, de valami hatalmas dolog kell legyen. Különben miért vágynék rá mindennél jobban?

Azért van itt egy ijesztő apróság. Néha irdatlanul kopogtat valaki. Vagy valami. Mióta ebbe az új – és határozottan finomabb – rétegbe értem, sokkal erőteljesebben hallom. Körülöttem minden megremeg, zakatol a fejem. Meg kellene szokni, de nem kellemes. Nagyon nem. Megint erősödik. Mintha egészen az idegdúcaimban szólna egy kalapács.

Ez viszont újdonság…ez lenne a fény?  Hallottam róla, hogy oda jutunk, de nem korai még? Be sem bábozódtam. És az mi? Valami piros, hosszúkás…és…ragadós…nabasszameg…

A harkály alaposan kilyuggatott, nem kevés munka lesz befoltozni a sebeket. De az egyik fájdalom megszűnt. Akad még! Szinte fel sem tűnt, hogy befelé is tart egy jómadár. Vagyis rovar – kezdemény. Odabenn biztos érzéketlenebb vagyok.

 Azért szép kis doktor, a piros sapkás gyászhuszár. Ekkora varratokat hagyni maga után! A kontár.

…én nem tudom, mások hogy élik ezt meg, de elég depresszívvé tesz a helyváltoztatás. A bogár gyermeke azt hinné: majd csak jobb lesz egyszer! De nem, sőt! Ez itt valami szörnyű! Ha tehetném, azonnal visszakanyarodnék abba a szűk kis lyukba, ahol kezdem az egész átkozott, folyton lefelé ívelő pályát. A teli gyomorral éhen veszésnél a magzatpózban elszáradás is jobb végnek tűnik. Legalábbis rövidebbnek.

Rossz étel, kemény körülmények – a szó szoros értelmében. Ja, igen. Majd’ elfelejtettem hozzátenni, hogy mennyire szoros az értelem. Győzök annyi helyet rágni magamnak, amennyit a senyvedő kis testem elfoglal, s ha tudnék izzadni, biztosan belefulladtam volna a saját verejtékembe. Kriminális, mennyi szemetet, kőkemény rostot kell zabálnom, hogy egy félgrammnyi súlyt felszedjek. A rágóim nem győzik, sem növekedésben, sem erőben. Kopnak és fáradnak, napról napra. Én is kopok és fáradok. Percről percre.

Minden pillanatban úgy érzem: feladom. Hát érdemes így élni?! Az ösztön persze így is erősebb, legyőzi a tehetetlenséget. Akaratlanul is lecsúszik egy újabb falat, s szinte önkívületben araszolok tovább. Egyre tovább...Pontszemem kiguvad az erőlködéstől, egyetlen délibáb lebeg előtte a sötét ürességben: bebábozódni! Átalakulni! Hogy aztán mi lesz, talán valami jobb…? Egyre kevésbé hiszek benne. De tolom tovább a szekeret, mert – nem tehetek mást.

Szomjazom a nedvesség után, de csak fűrészporos semmivel van tele minden szervem. Egyre kevesebb a víz, minden tartalékom feléltem, már ahhoz sem elég a nyálam, hogy elnyámmogjak a semmit érő falatkákon.

Aztán végül mégis megáll a szekér. Elég volt. Ebből nem lesznek naplementék, nem lesz nyárillatú nászrepülés, sem virágporos kábulat – akármit is jelentsenek ezek a dolgok. Hiába, nem tudom meg soha, bármennyire vágyom a meg nem ismert után. Nem így kellene lennie…de akkor hogy? Hol romlott el?

Nem tudom. Talán nem is számít. Talán késő bánat.

Biztosan…

Kettőből kettő – nem rossz arány, ahhoz képest, hogy gallyam hegyét sem mozdítottam a gyógyulásért. Kellett nekik a háncs, kellett a geszt?

Közben a serény rokonok is haladnak bennem, szorgalmasan, fölfelé. Azt hiszem, helyükön vannak, már az ágaim ostromolják. Ideje lépni, a kémia nem várhat tovább. Egy fertőző testrész elvesztése megmentheti a testet – szokták mondani a felcserek. Meglátjuk.

Próba szerencse – szokta mondani mindenki…

…eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Az arany középút megérni látszik, túl vagyok a nehezén. Az átlaggal beérni, ez a túlélés kulcsa. Legalábbis úgy érzem, egyre kevesebb rezgés jut hozzám a többiektől, nem lehetünk valami sokan.

Az első napokban mindenhonnan hallani lehetett a munkálkodó rágók sercegését, igaz, egyre távolabb, de a fokról fokra gyengülő jelek egyszerre megszűntek létezni, míg magamra nem maradtam, saját kis zajommal. Büszke és balsejtelmes érzés is egyszerre.

De mintha megkeseredett volna számban az étel. Nehezemre esik a nyelés, és valami csikar belülről. Hol erősebb, hol gyengébb, de szinte minden falattal emészt belülről. Haladni is napról napra nehezebb. Mi történt?

Pedig jó úton vagyok, érzem. Az irány, a hely, minden stimmel, és mégis…a levegő is megváltozott. Ha elkezd mozogni minden, ami mostanában elég sűrűn megesik, néha furcsa zajok szűrődnek be a járatba. Recseg és ropog minden.

Meg kellett álljak, mert nem bírok a csikarással. Hétrét görnyedve várom, hogy kiürüljön belőlem az utolsó romlott morzsa, aztán megpróbálok kitörni, lesz, ami lesz. Elég erőt érzek a bábozódáshoz. Vagyis inkább készen állok, ha erőm nincs is. Most jól jönne egy kevés energia, de inkább kiköpködöm a megrágott mócsingokat, nem tesznek jót.

Visszatért a recsegés, egyre erősödik, ahogy ide-oda inog a világ. Kezd tényleg félelmetes lenni a dolog. Aztán…egy hatalmas robaj, és forog, pörög, zuhan minden…zuhanok én is…

Összetört a világ. Én is összetörtem. Fás szilánkok közt heverek, bőrömön fejméretű lyuk ereszti kifelé zöldes tartalmát. Azaz tartalmam. Hát ennyi volt. Nincs, aki befoltozzon.

Egy ággal kevesebb. Megesik. A tanulság? Részben elszáradni mégiscsak jobb, mint teljesen.

Lehet, hogy a közel évszázados unalom teszi, de kezdem élvezni, ahogy egyenként elnyomják életük csikkét az aprócska pondrók idebenn, vagy épp én vágom el a fonalat. Az vesse rám az első követ, akit nem borítana ki száz év magány!

Ilyen az élet. Mint egy fa. Lehet rá haragudni is, bár fölösleges. Gonoszság lenne? Hisz belőlem élnek, engem zabálnak! Így is van, aki átvergődik, elvégre minden nem sikerülhet.

…sikerült. Rajtam a kemény héj, melegít a napfény, most már minden rendben. Idebenn nem érhet baj, ha bárki észrevesz, legföljebb száraz rügyet láthat bennem, semmi egyebet. Csak egy újabb barna folt a barna kérgen. Egyenlőre. Maholnap bevégzem a sorsot, és kibújok végre, hogy jöjjön mindaz, amire oly régóta készültem.

De mire is? Majd kiderül. Nem is számít igazán. A lényeg: hogy elérkezett. Végigcsináltam.

A test készen áll, reped a burok, friss levegővel telik meg a fényes kitinhéj minden szeglete. Már megérte!

Bonthatom a sosem használt szárnyat, végre jöhet a nagy kék lepedő, az ismeretlen célok, a dallamos beteljesülés…

…vagy éhes madár, az éneklő halál…

A búsképű lovag

...azaz új lemez...

Ami egyfajta Don Quixote történet, saját szemszögből, a megbomlás és a meghasonulás közé ékelt negyven percben. A már bejáratott basszus-citera-kaval-doromb négyesbe beleszólnak olyan hangszerek, mint egy furulya, harsona, xilofon, és egy tangóharmonika. 

Innen teljesen ingyen letölthető:
https://hudinirecords.bandcamp.com/album/kih-te

Szövegek a rímfaragás oldalon (ott balra) találhatók - sok egyébbel. 

Hazajáró szellem

Rám köszönt, mint régi ismerős, ha illedelmes kényszerből odaszól, nehogy szájára vegye a falu. Régi iskolák régi berögződései csikorogtak szúette porcelánfogai közt, karöltve a sovány ebéd ragaszkodó cafrangjaival. Szemei rosszallóan méregettek a pult mellől, karvaly ujjai ráfonódtak az üzembiztos fröccsöspohár üvegtestére, gigája mozdulatlanul eresztette át a rosszízű lőrét, hogy a gyomornedvek mielőbb elpostázhassák agyának a hőn áhított mámort.

Fogalmam sincs, mi baja velem az öreg Apáthynak, elvégre ismerem, amióta…tulajdonképpen mindig is ismertem. Ez így nem igaz persze, hiszen a gyerekkorban látott arcok szerencsésen kikoptak a fejemből. Ahogy az óvó nénit is ismertem, valamikor, de ha szembe jönne velem a járdán, fogalmam se lenne, hogy anno az ő szigorú tekintete kísérte a kötelező délutáni álmaim. Éber álmaim.

Talán úgy a legpontosabb, ha azt mondom, nem emlékszem olyan időkre, amikor nem ismertem az öreget. És azóta pontosan ugyanúgy néz ki, minden ránca,minden ősz hajszála, viseltes szövetnadrágba bújtatott visszeres lábai, több évezredes hieroglifa állandóságával állnak az időben, sziklaszilárdan rogyadozva.

Úgy rémlik, régebben jobb viszonyban voltunk. A komorsága mögül kidugta fejét valami nagyszülős huncutság, cinkos összekacsintás. Mesélt az öregek monoton, remegő beszédével, szavainak nosztalgia-ízét napokig böfögte vissza az agyam, rágtam, nyeltem, emésztettem minden történetét, aztán…aztán elkopott. Farzsebembe rejtett harapófogómmal kellett kirángatnom belőle a szót, kérdéseim hegyláncaira így is csak kunhalmokkal válaszolgatott, mintha elunta volna a beszéded. Mit lehet tenni? Az ember hagyja, hadd menjen.

Tavaly azt hittem, meg is halt a vénember – hónapokig színét se lehetett látni, pedig korábban óramű pontossággal bukkant fel lelőhelyein, akár a hűséges kőszénkockák a tárnában, proli-kabátban kísértett, néma szénport-leheletével fűtötte maga körül a kihűlt világmindenség talpalatnyi porcikáit. Kocsmaszaga, ez a hűséges eb folyvást vele járt, néha borízű csaholással jelezte a vénember közeledtét, máskor csendben megkushadt a poshadt szájban, hogy onnan ugorjon elő, egyből orron harapva a gyanútlant. Aztán egyszer csak pernyemódra kámforrá vált, s ugyanígy szállt le a semmiből, egyik napról a másikra, ott termett a ritkás embertömegben a betonon, szatyrában szeletelt szalámi, félkilós kenyér, vöröses színű pet-palack.

Akkor beszéltem vele utoljára – fél éve is megvan. Meglepetésemben elfelejtettem, hogy elfajzott a viszonyunk, mi sem történt arckifejezéssel hozzá léptem, s mosolyogva kérdeztem:

- Hát maga merre járt, András bá’? Már azt hittem, elvitte az ördög!

Szúrós szemmel utasította el a bizalmaskodó hangnemet, megvető fintorral köpte elém a választ, hogy ki se tudtam volna kerülni, mindenképp bele kellett lépjek, beleragadjak, mint egy hitehagyott őszi légy a ragacsos papírsírba.

- Mit érdekel az téged? Törődj a magad dolgával, kisfiam, ahogy szoktad! Hagyj nekem békét!

Azzal otthagyott, tátott szájjal és ostobán, mintha most csodálkoznék rá arra a bizonyos újkapura. Borjú szemem bőgött még egy hosszút, értetlenül, a kárvallottak marha-hangján, majd követtem a keresetlen tanácsot, inkább békét hagytam neki. Azt se’ vártam meg, hogy eltűnjön az ízületes térdek kényszerétől tipegő járásával, sarkon perdültem, hogy enyém lehessen a nagy kilépő. Kicsinyes önzőség, tudom. Mit lehet tenni? A gyarló csak gyarló marad.

Azóta csak köszönünk egymásnak. Félszavakkal.

’Stét.

’Gyisten.

Ennyire futja. Ezt is csak a gyerekes sértődöttséggel átitatott hangon tudjuk kierőszakolni magunkból, nehéz szülés még ez a félszó is, szinte császármetszésért üvölt. Mit számít? Ami elmúlt, elmúlt – tartja a közhiedelem.

Hisz rég elmúltak a nyár esőtlen, szellőtlenül semmittevő délutánjai, lehullott napraforgók koponyáit karóba tűzte az álszent szeptember, szorgosan vedli elhasznált idei gúnyáját az avarszagú október, s a halottlátó november is itt kísért a temetőkapuban, hajnali fagyok kemény szavától őszül a táj, korábban kelnek a csillagok, s hosszabb műszakot visz a nyakát tekergető bagoly. Odakinn minden változik, csak ez a foghíjas vénember marad ugyanolyan kiállhatatlan és ellenszenves, állandó és dühítően időtlen. Makacs anyagból faragták, meg kell hagyni. Talán a falra festett ördög sem bír vele, azért kísérti még mindig az élőket – és azért kísért engem is; méreget, mint egy pénzéhes szabó a szűz vásznat.

Elfordulok, nem állhatom ezt az egérszürke rosszindulatot, amit hályogos szemeiből olvasok – moly eszi a nyitott könyvet, öregapám! Csukja be a fedelet, vagy mindnyájunkat megrágnak a férgei!

Belefolyok inkább a világfejtők hegyméretű szavaiba. Alkoholbogarak és pinceászkák, penészes maradványai egy elkoptatott nemzedéknek. Műtrágyából bűvölt szeszek kitüntetései és hétpecsétes kiszólások csillognak a munkászubbonyaikon, nikotinrágta bajszuk sárgán keretezi vértelen ajkaikat, ahogy tekervényes körmondatokkal igyekeznek kibogozni, hol is romlott el ez a büdös, mocskos, rothadó világ. A megoldást mind jobban tudja, mint a másik. Az igazság ott figyel mindegyikük mellényzsebében, ölelgeti a tömött fecskecigarettát, kapaszkodik, nehogy leessen, mert a padlón hömpölygő fröccs, hubertusz, kevert és ecetes nyál tengerébe biztos belefulladna. Egymást licitálják túl, a hangosabbnál mindig az utolsó szó, aki aztán elégedetten kidagadó erekkel nyakán és szemében dől a törött támlájú széknek, s hanyattában még elköszön a diákkori szerelemtől – aki hiába volt egy büdös kurva, azért az ivóban minden ribanc megérdemel egy tangóharmonikával kísért misét.

Unottan forgolódok, ezerszer hallottam már minden szót, féligazságot, elpárolgott az újdonság varázsa, és különben is, a sok részeget ki bírja józanul? Szemem sarkából vetek egy kósza félpillantást a pult felé, de a vén karvaly ott figyel, élesített bomba ketyegése lengi körbe, úgyhogy lemondok az újabb pohárról. Ha az öreg nem is tántorítana el a rég áhított tántorgástól, a mellette kushadó vénasszony végképp elveszi a kedvem. Anima néni epe-ízű monológja nagyon nem hiányzik, és szemmel láthatóan jól összemelegedtek. Homlokuk szinte összeér, úgy pusmognak egymásnak, testet öltő leheletük aurája összefonódó kalács, amerre tekereg, ott lehorgasztja fejét a legbátrabb kaktusz is. Két, egymásnak teremtett rosszindulat-kupac; megérdemlik a párjuk.

Rosszkedvűen tárom ki a kocsmaajtót, szinte orrba gyűr a párás hideg, szemembe könnyet csal az északi szél, ez a messziről jött hamiskártyás. Legalább tudom, hogy működnek még a mirigyek. Hazafelé megugat minden kerítés mögé lapuló házőrző, léckerítésig bátor korcs. Kóbor macskákkal osztozik a sorson a magányos gyalogos, a csordahangulat elől bezzeg ólba bújnak ezek a vérmes ebek! De kit érdekel? Teszi dolgát. Teszem én is.

Mögöttem halk tipegés zaja veri az ütemet, duplákat kontráz minden lépésemre, meglassúdok hát, lássam, ki ez a nyomkereső. Az utcalámpa májbajos fényében feltűnik a vén Apáthy zuzmós sziluettje, ritkás haja körül fodrozódik az őszi köd, de lehet, hogy csak a sűrű cigarettafüst jár előtte egy lépéssel. Igyekszik utolérni, hagyom hát, talán kisül, mit akar. De a vajúdó szavak nem bújnak elő könnyen, és az a néhány fröccs sem képes csodát tenni, úgyhogy mikor beér rosszalló némaságot lövelli felém, várja, hogy elinduljak, s mikor megteszem, csak hallgatagon velem tart. Bassza kő, hadd jöjjön! A kapuban sem tágít, mielőtt betenném magam mögött a rozoga tákolmányt, már benn is terem. Akkor, gondolom, be akar jönni. Csak tessék, te agg bunkó, rajtam ne múljon a csatabárd, vermeljük el némán!

Felkapcsolom a konyhai villanyt, zizegve kel életre az olcsó körte, sápadt szegénységre kacsint minden kiköpködött nyalábja, kopott asztallap, csorba bögrék, repedezett, színehagyott tányérok – de a mosogatatlan edények sem segítenek az összképen. Az öreg körbenéz, mintha csak otthon lenne, kihúz magának egy széket, közelebb húzza a hamust, és belenyomja a szűrőig szívott dekket. Nem pazarol, meg kell hagyni. Morzsányi dohány sem volt a rigóban. Elé tolok egy poharat, alágyújtok a kávénak, csendben lessük, amíg gőzt nem ereszt, és kettőbe osztom a fekete löttyöt. Mintha biccentett volna, hogy megköszönje. Az is valami. Haladunk.

Egyhelyben topogva. Nem esik ki a szó, szorosan fogja a fogaink léckerítése, hiába nem tudom, mi baja az öregnek, bennem is dolgozik a kisiskolás sértődöttség, a hülyék kiváltsága, úgyhogy vonallá préselt ajkakkal tartom benn a kezdés jogát. Fogyóban a fekete lé, fakul mindkét foltos vizespohár, de csak nem akaródzik felszakadni a csönd sűrű tüdőváladéka. Fürkésszük egymást, mint két kóbormacska, púpos háttal, magunkban fújtatva. Ki az okos? Ki a szamár?

Körülményes mozdulattal elővakar zsebéből némi szikkadt, használtszagú dohányt, foltos papírból mezítlábas cigarettát sodor belőle, s a tüdején átszúrt füstöt arcomba fújja. Nem ugrok a provokációra, ennyi önuralmat sikerült harmincegynehány év alatt felcsipegetni, verébmódra, szemenként a soványan termő erények ocsújából.

- Azt hiszed, most nekiállok kioktatni? – ugrik ki hirtelen száján a nem várt fordulat.

- Talán nem?

- Nem. Csak kíváncsi voltam.

- Mégis mire? – nézek rá értetlenül.

- Hogy változott-e valami. De ahogy elnézem, minden olyan, mint annakelőtte.

Ostoba képet vághatok, úgy is érzem magam. Sose volt még nálam az öreg, ha jól emlékszem. Ő is tisztán látja a tanácstalanságot, még olvasni sem kell tudni hozzá, gyerekeknek szánt képeskönyv az arcom, egyszerű dallamokat játszanak rajta a mimikai izmok.

- Ez volt a házam. Mielőtt…

- Mielőtt mi?

- Az nem fontos. Csak kíváncsi voltam. De minden úgy van, ahogy hagytam. Még a pókra is ráismerek a sarokban. Hibajavítóval festettem meg két lábát. Ott fehérlik most is.

Felnézek a poros pókhálóra, és valóban ott ül az őszlábú vén gerinctelen, fázós legyekre vár, éhező nyolc szeme kusza ritmust kopog. Még így sem értem. Elfogy a türelem, haragoszöld rosszindulatot bökök a vén karvaly beesett mellkasának, hátha beszakad, vagy ő magát nyeli el végre a föld.

- De mit akar? Nem is beszél velem hónapok óta, kerülget, mint a macska a forró kását. Jó, ha egy fél köszönésre futja magától. Ma is azzal a vén riheronggyal pusmogott egész este, közben meg engem sasolt. – már a nyálam is fröcsög, emelkedik a hangerő, önmagát gerjeszti a semmiből jött dühroham – Erre megjelenik, mint egy kísértet, kilép a ködből, hívatlanul idejön, elszürcsöli a kávét, eregeti a büdös bagót, és nem szól egy kurva szót sem. Hát aztán, ha a maga háza volt? Tán baj? Örüljön, hogy nem dűlt össze! – még mindig nem felel, csak füstöt fújva félmosolyog – Mondja már, az Isten szerelmére, mi a faszt akar?!

Elnyomja a dekket, gondosan szétpasszírozza az utolsó parázsmorzsákat is, nehézkesen feltápászkodik, majd az ajtó felé indul. Képes, és itt hagy.

- Szólaljon már meg, basszameg! Magába mártom ezt a kést, ha a kilincshez mer nyúlni! – forr fel bennem a harag. Tenyerem már a csorba, rozsdás szerszám nyelén izzad, tettre készen parancsra vár.

Félmosolya egészre vált, és leereszkedően megkönyörül pattanásig feszült, táncoslábú idegeimen. Mondatai lereszelik harapós metszőfogaim, rozsdás hangja mérgezi bennem a kihűlt vért.

- Ez a te bajod. Soha nem a jó kérdést teszed fel. Millió van belőle, be nem áll a szád, csak nem jó felé keresgetsz. Unlak, fiú, az a helyzet. Mit gondolsz, miért kerüllek? Ha még egy vén pókot sem bírsz kisöpörni a sarokból, nem lehet rajtad segíteni. – Azzal megfogja a kilincset, lassan felkattan a zárnyelv, nyikorogva kitárul az olajozatlan ajtó. Még egy szóra azért visszafordul. – Próbálj meg jól kérdezni. Mielőtt neked is megőszül az orrodban a szőr.

Otthagy, mint Szentpál az oláhokat. Mit akart ezzel? Nem hagyhatom ennyiben, felpattanok, kirontok a fakereten, de csak az üres őszi estébe bámulok, mohalepte, görbe alakját elnyelte a fagyot ígérő üresség.

Fázós hidegleléssel húzom be magam mögött az ajtót, s jobb híján én is elrágódok egy árva cigivégen. Hamu potyog sáros cipőmre, onnan bámul fel rám; azt lesi, milyen értetlen képet vágok még mindig. Inkább a holnapra hagyom a megoldás kulcsát, ott rohadjon a zárt ajtó!

Álmatlan éjszakát zombiként tántorgó nap követ. A műszakvégi dudaszóval kiesnek kezemből a szerszámok. Kizárt, hogy eljussak hazáig koffein nélkül. Betérek a kocsmába, a reggel óta fröccsinfúzión lóbálózó tompa arcok közé, és kérek egy feketét. Minden nélkül. Semmivel. Egy fél fokot kanyarít azért az életképességi mutatón, talán nem esem össze. És jól esik, ahogy a forró kávé leégeti az üzemi konyha ragaszkodó, közhelyes ízeit a nyelvemről. Azért belül még mindig emészt a tegnap. Mi a rossebet akart az öreg Apáthy?

- Te, Feri! – szólok oda a szocreál poharakat rendezgető kocsmárosnak – az öreg nem jött vissza tegnap? Nem mondott semmit?

- Milyen öreg? – néz rám félig felvont szemöldökének gyanakvása alól.

- András bá’. Velem együtt indult el az este. Aztán…de mindegy. Szóval nem jött vissza?

- Itt nem volt.

- És nem hallottad, előtte mit beszélt a vén szajhával az öreg?

- Nem. Mármint, egyáltalán nem volt itt tegnap.

- Dehogynem! Mondom, hogy utánam jött ki.

- Egyedül mentél haza. Egész este ott motyogtál magadban a sarokban, aztán köszönés nélkül elhúztál éjféltájt. A füzetedet itt is hagytad, oda tettem a fogas alatti polcra.

- Hogy…egyedül…? És magamban…

- Eeeeggen. Motyorásztál össze-vissza, meg firkálgattál a füzetbe, aztán elrohantál, mint aki kísértetet látott. Pedig itt csak egy pohárral kaptál.

Nem értem. Összeszedem a polcra hajított, rongyos kockásfüzetet, átfutok az értelmetlennek tűnő szavakon, amik nem magyaráznak meg semmit. Akkor ki? Vagy mi? Egyáltalán, mit és hogy? Vagy ezek sem a jó kérdések? Biztos nem, mert nem potyog az égből kegyes válasz egyikre sem.

Felhörpölöm a bambulásban meglangyosodott maradék fekete keserűséget, kierőszakolok magamból valami köszönésfélét, és a kopott rézkilincs segedelmével nekitámadok a zavaros külvilágnak. Lábam nyomán a tegnapi eső visszhangja cuppog, kárörvendő csimbókok ragadnak a talpamra, s ahogy nehezednek a léptek, arányosan kopik az út is haza. Haza. Hova? Ez lenne a kérdés? Vagy a miért? A minek? A ki? A kihez?

Válasz nélkül rovom a maradék sárcsíkot, szám sarkán kiserken a vér, ahogy öntudatlanul rágom magam – szó szerint. A pókot ki kell söpörni a sarokból. Csak ez a biztos.

De mivel?