Garázsmenet 2.

Mintha méteres szakadékokon gázolna keresztül és hegyes, öles sziklákra hágna a négykerekű, olyan rázkódásokat produkál, miközben igyekszik átverekedni magát a külvárosba tartó, kátyúkkal tarkított utcákon. Valahogy erősebb a külvilág lepusztultságáról kialakuló kép, ha az ember egy rozzant járművön szeli át a teret, mint mikor komfortos, lágy rugózású ülés hullámzik a hátsója alatt. Legalábbis a férfiban olyasfajta érzés kezdett kialakulni, hogy tegnap, vagy tegnapelőtt fele ennyire sem volt tragikus az utazás viszontagsága. Úgy látszik, huszonnégy óra alatt évtizedeket töltött a lehető legzordonabb időjárási körülmények közt a burkolat, a legcsekélyebb javítgatás nélkül. Persze ez csak illúzió, a fáradt, elavult lengéscsillapítók, a hangosabban beszűrődő motorzaj és a nyikorogva súrlódó kasznilemezek tehetnek róla.

De a koszos ablak is ugyan azt a benyomást táplálja. A koszcsíkokkal homályosodó látképen megtízszereződtek a homlokzatok repedései, öles kötegekben burjánzanak a járdából előtörő pitypang- és tarack-csomók.

Hármukon és a tébolyultan hajtó sofőrön kívül senki sincs a buszon. Nem, mintha ilyenkor még tömegek közlekednének, pláne kifelé, a csóró környékre, de azért furcsa, hogy teremtett lélek sem akad, még egy delíriumában magzatpózba hajlott hajléktalan se töri meg az üres ülések sormintáját. A gyerek ki is használja a tágas teret, és ülésről ülésre mászik, úgy tűnik, fel akarja fedezni a szűkös és egyhangú vén jármű minden négyzetcentijét. Erre is csak a gyerekek felfedezői kalandvágya képes. Mire felnőnek, ők is megszokják, hogy az ilyen gépjószágok mind egyformák, és az egyforma ülések mögött nem les rájuk kaland, s nem bujdosnak egzotikus állatok. Ugyan az a műbőr, gumiszőnyeg és még a szag sem különbözik, bármelyik buszra szálljon az ember. Csupán lankás variációk, egyetlen témára.

Az öreg a férfitól balra fekvő ülést szemeli ki magának, s a társaságra vágyó, de enyhén szégyenlős vénségek bocsánatkérő – és egyébként teljesen fölösleges – udvariasságával arcán nehézkesen lehuppan a helyére. Elhasznált ízületek fogcsikorgatása és az évtizedes kátrányrétegektől többszólamú tüdőlebenyek kánonban eldúdolt nyögése kíséri a műveletet, de bármelyik pillanatban megszólalhat, érezni a levegőben, amit átjár ez a megmagyarázhatatlan rezgés. Furcsa, mert bármilyen megerőltető legyen a kommunikáció, valahogy nem bánja, ha beszélni kell. Általában idegesítik a semmitmondó, egyenarcú emberek, felvértezve kikívánkozó egyengondjaikkal. És hiába nincs a vénemberen semmi különös, feltűnő jegy, ami kiemelné a tömegből, valahogy mégis...szimpatikus.

-   Végre megjött az eső. Napok óta hasogat a térdem, azt hittem sose szakad le az ég. – töri meg a csendet a foghíjas fogíny.

-   Nos, igen. Ideje volt.

-   Egyébként nem tartja furcsának? – s a kérdést válaszra ingerlően nyitva hagyja, ami a jó mesélők sajátja.

-   Mit?

-   Hogyha idegenek találkoznak, és esetleg nekiállnak beszélgetni, általában semmi érdekes témával nem tud előrukkolni senki. Soha. Amivel előhozakodnak, az időjárás. Mi ez maga szerint, valami előjáték, vagy bemelegítés? Ugyan kit érdekel az időjárás? Hiszen nyilvánvaló. Esik. Süt a nap. Hideg van. Meleg van. Mindig valamilyen, olyan nincs, hogy semmilyen ne lenne. És mindenki ugyanazt érzi, látja. Mégis csak erről tudnak beszélni. Látja, nekem például feltűnt, de ugyanezzel hozakodtam elő. Nem szánalmas? Ne mondja, hogy nem, tudom, hogy az! – és halk öregember-nevetéssel kuncog a saját magáról kiállított szegénységi bizonyítványon.

-   Mond valamit. – fakad mosolyra a váratlan közvetlenségtől a férfi – Sőt! Ide hallgasson: ha maga nem ezzel indít, és hallgatunk még egy percig, valószínű ugyanezzel hozakodtam volna elő.

-   Ugye?! De mégis miért? Meg tudná magyarázni?

-   Igazából nem. Sose értettem, pedig, amint kimondta, mintha...mintha elhúzta volna a függönyt. Mi értelme? Semmi.

-   Semmi. Ennyiből nem jobb inkább hallgatni, amíg valami értelmes nem jut az ember eszébe? Így csak pocsékoljuk a szavakat és egymás idejét.

-   Új értelmet nyert, hogy hallgatni arany?

-   Így is fogalmazhatunk, igen. Látja? Ha kihagyom azt az első mondatot... Ha csak végiggondolom, mit is akarnék ezzel, és így indítok, máris előrébb lennénk egy sorral.

-   Vagy kettővel, ha én sem olyan ostobán, kitérően válaszolok. Mi akart lenni, talán egy instant alibi, hogy ne kelljen mondani semmit. „Ideje volt”? Nem, ezt nem gondolhattam komolyan.

-   Azért jó, hogy lerövidítettük a tiszteletköröket.

-   Egyértelmű.

Most már biztos, hogy nem egy szokványos, élőhalott üzemmódban végigjátszott út ez a mai, akármennyire is annak indult. Cinkos, szemek sarkába rejtett rokonszenvvel sandított az öregre, s néma közös megegyezéssel kihagyták azt a bizonyos közhelyekre épülő tiszteletkört. Minek addig beszélni, amíg nem jut eszükbe semmi érdemes?

A feszengés érezhetően felengedett, a kényszeres konvenció könnyű szárnycsapásokkal kiröppent a nyitva felejtett, keskeny bukóablakon, s mintha a busz sem rázkódott volna abban az eszeveszett tempóban, mint tette ez idáig.

Általában ezen a ponton szokott bágyadt merengésbe fulladni, üveges írisszel meredni a félig visszatükröződő képmására a plasztik üvegen, s rángó szemgolyóval lesni az arcképében elrohanó kirakatok, köztéri bokrok és fák homályos sziluettjeit. Szám szerint ismerte, hány lámpaoszlopon égett ki a halogén, hol botlik vakfoltokba a nézelődő utas, hány buszmegállóban hiányzik a szemetesláda, és így tovább. A menetrendet is fújta kívülről, olyannyira, hogy a nélkül is tudta, egy belső óra ketyegésével koponyájában, mikor kell felállnia, csengetni a hátsó ajtónál, szándékjelző célzattal, hogy figyelné a megállókat. Hosszú távú rutin és mély idegi berögződés. Most mindez elmúlt. Elhúzták a függönyt.

-   Tudja, – nyílik hangra újból a foghíjas száj – ha a maga korában rájöttem volna minderre...mennyi fölösleges dumát megspórolok!

-   Sosem késő. Bár ezt is csak úgy szokás mondani, nem?

-   De, szokás. És de, késő. Sohasem kapom vissza a sok elpazarolt időt. Úgyhogy: szívesen! Megspóroltam magának harminc évre való, értelmetlenül pocsékba ment szájtépést.

-   Köszönöm! De most komolyan. Tulajdonképpen ezzel átrendezte az életem. Megmentett nekem egy valag elvesztegetett időt.

-   És ki tudja, mennyi gondolatot? Hiszen ha kihagyja a levegőbe beszélgetés színpadias közhelyeit, akár valami értelmes is eszébe juthat.

-   Mint a rák ellenszere?

-   Tudja, hogy nem erre gondoltam. Persze, hogy tudja, látom, hogy mosolyog magában.

-   Tudom. Elég rossz, félig fekete a humorom.

-   Az milyen? Szürke?

-   Hát...csak nem! Így olyan semmilyennek hangzik. Pedig valamilyen, még ha rossz is.

-   Akkor...legyen barna. Fogjuk rá!

-   Fogjuk rá. Barna, mint a szar. Jajj...bocsánat, nem akartam a gyerek előtt...

-   Ugyan, hagyja csak! Néha nálunk is röpködnek a lófaszok. Amúgy már a valagnál elcseszte. – és megereszt egy rövid, de harsány nevetést – Különben se ide figyel. Biztos hallotta, de ahogy látom, épp borzasztóan el van foglalva...ő tudja, mivel.

-   Neki a legjobb.

-   Ugye? Szerintem is. Látja, neki sosem jut eszébe tiszteletköröket futni. Azt kérdez, ami érdekli. Azt mondja, amit gondol. Most sem beszél, mert nincs neki miről. A mi mondandónk pedig nem érdekli. Ettől persze nem lesz bölcs...

-   Huh, jó. Már majdnem megijesztett, hogy ez következik. A romantikus közhely: a gyermeki bölcsesség és őszinteség!

-   Dehogy, nyugalom! Eszembe sincs azt mondani, hogy a gyerek bölcs. Amekkora hülyeségeket tud kérdezni...! Mert még kis tudatlan. De lényegre törő! Csak azt, és annyit mond, vagy kérdez, amennyit feltétlen szükséges. Egy betűvel se többet. Benne még megvan, ami belőlünk réges-rég kiveszett. Fossuk itt a szót – ha már nem udvariaskodunk meg selypegünk tovább, nevezzük nevén – a fölösleges körökről. Neki meg fogalma sincs, az mi lehet, vagy mire való. Belőlünk kiölte ezt a képességet a hosszú évek kegyetlen udvariasság-rutinja. Sajnos.

-   Ismertem olyat, akiből nem. Aki megmaradt ilyennek.

-   Ahogy én is ismertem...

Az újból rájuk nehezedő hallgatás kesernyés füstjébe merülten mindketten elrévedtek, messze-távol, térben és időben, de egyiküknek sem akarózott folytatni a gondolatot. Nem kell mindent kimondani. Talán a nosztalgia, talán a visszavágyás, vagy a felhasadó sebek tépőzárhangja, kinek a magáé. Kimondatlanul. S ez így van rendjén.

Odakinn tovább rohant a táj, a maga útján, miközben az ódon fémdobozban megszűnt a füstszagú idő, darabjaira hullott a rozsdafoltos tér. Az egyszerre vissza- és előrefelé pörgő időben, szilánkos térben felszabadult egy gigantikus, émelyítő szédülés, mohó falánksággal arcába tömte a megkínzott utasokat, hogy csámcsogva megrágja, majd savas ketyegéssel eméssze őket testetlen masszává. 

Garázsmenet 1.

Véraláfutásokkal borítva jutottak el szeméig a lemenő nap sugarai, ahogy a toronyépületek üvegeinek ütődtek, lezuhantak a szédítő mélységbe, a kelet felől, sunyin beoldalgó eső újszülött pocsolyáiban törték magukat testetlen masszává, hogy onnan visszacsapódva érjék el végső nyughelyüket, valahol a szemlencse és a szivárványhártya között, a tengermély csarnokvíz tehetetlen tömegében. Szörnyet halt az utolsó, romantikusan napfényes nap, hogy átengedje helyét a realista ősz nyomasztó, esős éjszakáinak, ahol a virradat és az alkonyat közt a gyakorlatias festők szeme sem látja meg a leghalványabb különbségeket sem.

Egy távoli transzformátorházban senki által sem hallható kattanás rézlemezek áramvonalas testét nyomta egymáshoz, hogy a lehető legkisebb szikrát hányva, szinte tökéletesen egyszerre gyújtsanak világosságot az egész városban. Az egykori lámpagyújtogatók géptestű ükunokái egy-két álmos pislogás után tágra nyitják halogénszemük, hogy egyforma figyelemmel kísérjék a nagyon is különböző városrészek aszfaltból feszített vászondarabkáit.

Mindez persze a buszmegálló magányában nem feltűnő, főleg, ha minden este azonos időben zajlik, megszokássá tompítva a vastag tintával rótt szavakkal körülírt, és egyébként is teljesen fölösleges túljátszást. Még közönségesebb az esti lámpagyújtás annak, aki az egyhangúság poharából issza a reggeli feketét, az első buszra várva elalszanak körötte a fények, s miután az egész napos neongőzből szabadulva újra a szmogszagú levegőt szívja tüdőre, a lámpák ugyanabban a pózban találják, mikor felnyitják szemüket az esti műszak kezdetén: feltűrt gallérral, széktámlához idomított, enyhén görbe hátgerinccel, összevont szemöldökei alól félig szívott cigarettáját bámulva várja a hazafelé tartó járatot.

A kép, akár egy diaráma. Csak az időjárás változik; variációk egy témára. Most épp esik, de esni fog holnap is, és holnapután. Míg véget nem ér az ősz. Aztán havazik, míg véget nem ér az év. A lámpák korábban kelnek, majd újra később, és megint esni fog, csak langyosabban, hogy a porlepte, gőzölgő nyári párák után újra eljöjjön a hónapokig tartó eső. Eltelt egy év, és a halogének fénygyűrűiben a kép szinte változatlan: a férfi üres tekintettel, összevont szemöldökei alól nézi a szájából lógó, félig elszívott cigaretta narancsszín végét, füléig felhajtott gallérral. Talán a kabát kissé kopottabb, a vállak is beesettebbnek tűnnek, és megszaporodtak a homlokon gyűrűző ráncok. A szenvtelen arcú fényköröknek fel sem tűnik a hajszálnyi különbség; hisz ezek csak variációk.

Még van hátra tizenhat slukk. És tizenkilenc perc. Balról, az üvegfal torz lencséjén át feltűnik egy botorkáló öregember alakja, amint egy hatéves forma kisgyerekkel, kézen fogva közelednek a buszmegállóhoz. Az emeletes házak gyűrűjében itt messzeföldön ismeretlen fogalom a mellékutca, mégis csak egész közel bukkan fel a két alak. Úgy látszik, ma a szokásosnál kicsit jobban sikerült elbambulni, jóval messzebbről észre szokta venni az – általában késésben levő, ezért siető – utastársakat. Az öreg a megállóhoz érve elengedi a gyerek kezét, aki, lehet, hogy csak a szeme és a fülformája miatt, de az unokájának látszik, és az egyre erősödő eső elől bebújik az üvegkalitka kétesen oltalmazó karjai közé. A kiskölyök, megérezve a szabadság ízét, a szorgalmasan dagadó tócsákat kezdi sorra járni, cipői elmerülnek a városi porral dúsított égi áldás vértócsáiban, de az öreget szemmel láthatóan nem zavarja. Nem az a széltől is óvó nagyapó.

-   Csak ne menj messzire! Mindjárt itt a busz. – inti nyugodt hangon a csendes gyereket, majd a férfi felé fordul. – Bocsánat, tudna tüzet adni? – s észrevétlen mozdulattal ujjai közé varázsol egy füstszűrő nélküli cigarettát.

-   Persze. – hangzik az ilyen késői beszédhez nem szokott válasz, gyufa lobban, és a közös füstölgés tiltott némasága tölti be az egyhangú építményt.

Kopog a kérlelhetetlen, őszi eső, egyre vadabb ritmusban, s lassan mindkét alak jobb kezének körméig ér a cigarettaparázs. Mindez cseppet sem érdekli a gyereket, aki megunva a céltalan lődörgést, a pocsolyák vizében tekergőző, halálra szánt gilisztákat szedegeti össze, hogy pár lépéssel odébb, az elhanyagolt zöldterület araszos füvébe hajítsa őket. Csekély esély ugyan a túlélésre, s mit sem változtat a gyűrűsférgek életminőségén, valahogy mégis a legemberibb cselekedetnek tűnik fel, amit a férfi az elmúlt években látott.

Mit tesz, kiszedni egy félig halott gilisztát a tócsából? Lehajolsz, megfogod, elég hozzá két ujjad, s odébb penderíted másfél méterrel. Öt másodpercbe sem telik az egész. S mégis, kinek jut eszébe? Megmenteni egy giliszta életét. Adni neki pár percnyi haladékot a - valószínűleg nagyon közeli – vég előtt, ami cseppet sem lesz szebb, vagy jobb, mintha figyelmen kívül hagyná, rálépne, vagy csak átlépné. Elvégre mit számít? Semmit. Mégis, valahogy megindítja a kisgyerek, ahogy szorgosan hordja a jószágokat a fűbe, egymás után, fáradhatatlanul, akár egy összetöpörödött Sziszüphosz. Mintha egy régi emléket ébresztene, de olyan halvány a kép, hogy inkább meg sem próbál visszagondolni, csak belesüpped a buszra várók néma közönyébe.

-   Ez a mániája. Összefogdosni minden jószágot. – szólal meg mellette váratlanul az időtől és dohánytól reszelőssé vált hang.

-   Aranyos.

-   Ezért is hagyom. Tudom, sokan viszolyognak tőle, de szerintem nem lesz semmi baja, ha kicsit összekoszolja a kezét. – mosolyog a foghíjas száj.

-   Mi sem steril-szobában nőttünk fel. – próbálkozik a férfi valami párbeszédre hasonlító választ kinyögni, ami egyrészt jól esik, mert nemigen akad, akivel társalogni tudna a megszokott témák kerítésén kívül, másrészről végtelen kimerítő erőfeszítést kíván, mivel teljesen elszokott a társadalmi érintkezés minden formájától. Jóformán senkihez nem szólt az elmúlt években este hat után. Minek? Kinek?

-   Pár hónapja egy fészekből kiesett verébfiókával jött haza. Elő kellett szedni neki egy cipős dobozt, telepakoltuk forgáccsal, és fél délután szöcskéket fogdosott, meg efféléket, és csipesszel próbálta etetni azt a rusnya kis tökös verebet. Amíg üresen nem találta a dobozt, mert a szomszéd macskája megette a kis védencét.

-   Ó. Szegény. Ez szomorú.

-   Szerencsére nem vette a lelkére. Mármint, persze, először szomorú volt, de mondtam neki, hogy a madár amúgy se biztos, hogy túlélte volna, és ha éhen pusztul, vagy az esés miatti törésektől döglik meg, még rosszabb lenne neki. – az öreg itt huncutul elmosolyodott – De akkor nyugodott meg teljesen, mikor azt mondtam, hogy a macska biztos nagyon éhes volt, és most legalább jóllakott.

-   Okos.

-   Nem az én érdemem. A gyerek az értelmes. Tudja, néhány nappal később találtunk egy galambot, az egyik bokor alatt. Nem szeretem a galambokat, mocskos jószágnak tartom, de nem akartam mindenféle betegségekkel riogatni. Mire jó az? Gondoltam, legfeljebb majd odafigyelek, hogy ne nyúlkáljon a szájába, amíg meg nem mossa a kezét. Szóval ott volt az a félholt galamb, és a gyerek persze, hogy fel akarta venni. A madár öreg lehetett, mert miután megengedtem, hogy ezt is hazahozza, a lépcsőházban egyszerűen megdöglött. Két emelet között. De ő nem szólt semmit, hanem miután biztos volt, hogy a galamb elpusztult, a másodikról egyszerűen ledobta a virágágyásba. Azt mondta, hogy majd jóllakik vele valamelyik macska.

-   Hű...

-   Képzelheti. Köpni-nyelni nem tudtam. De ne haragudjon, nem akartam ilyen ostoba történetekkel untatni.

-   Semmi baj. Nem untat, igazán érdekes volt.

Mintha valami megfoghatatlan, vékonyka családiasság-érzet ereszkedett volna rájuk, a meghittség vékony lepedéke ráült a három testre, békés időtlenséggel. A két cigarettavég utolsót pislantva elaludt, miközben a távolból ismerős differenciálmű-zúgás csendült fel. Megszokásból a hang irányába fordította a fejét, mint kiderült, a balján álló öreggel egyszerre, csak a gyerek nem törődött az erősödő zajjal, teljes elszántsággal hordozta a gilisztákat betonsírjukból a fűbe. Mikor a fényszórók már nem csak távoli, növekvő pontoknak tűntek, hanem kezdtek szemet irritáló valósággá válni, s bokájukból kiinduló árnyékokat vetettek a terméketlen betonjárdára az öreg szelíd határozottsággal magához hívta az unokát, s mindhárman az utasok kódexének megfelelő szertartásossággal álltak közelebb a padka pereméhez.

Üzembiztos nyikorgással fékezett le a morózus Ikarus, hangos szusszanással nyugtázta az új terheket fedélzetén. Ugyan nem a szokásosan kék, steril, új típusú jószág volt, ami szinte minden este ugyan azzal a fiatalos fapofával várta a beszállókat, de a tömegközlekedés szeszélyeit lehetetlen megérteni, így ilyen apróságokon már fenn sem akad az ember gyereke. Gázolajjal kikent, fekete padlóján egyébként is gyerekkori nosztalgiákat táncoltatott a beszűrődő lámpafény, kipufogógázok szagától terhes levegőjében rozzant emlékek alakjai rezegtek együtt a fémkaszni szegecselt elemeinek ritmusával. A sofőr sem a megszokott, de ez sem szentírás; ahány busz, annyi sofőr.

Kinézte a szokásos helyét, a középső ajtó mögött, jobb oldalt, ahogy nagyapja intette gyerekkorában. Már nem emlékezett, miért, de az életre szóló berögződés kényelme már azt is elfeledtette vele, hogy feltegye magának ezt a kérdést. Már csak a késői vacsora képe, és a jól megérdemelt dobozos sör lebegett szeme előtt, miközben a rosszkedvű busz mérges szuszogással, türelmetlen zötyögéssel újra beleharapott az úttest eső-áztatta testébe.

A megszállott

(prózai szabad-vers?)

A pirkadat első fényei előtt, a még sejtelmes félhomállyal karöltve közlekedik a szemétláda. Bokrok mögül ugrik elő, utcalámpák vetett árnyéka alá bújik, csillagfénybe öltözik, s kikacsint a Hold sötétebb felén, majd hátát mutatva az őt üldözőknek beleröhög a kelő Nap arcába. Sokan járnak a nyomában, nyakon csípni egy se tudja. Jellemvonások nélküli, mégis mindig egyedi, csapongó és kiszámíthatatlan.

Hangszálai egyszerre rezdülnek a fülemüle éjszakai dalával. A telefonbúgásban és a zárlatos mosógép recsegő halálhörgésében épp úgy visszaköszön, mint a hajnalban kukorékoló kávéfőző kétségbeesett üvöltésében. Aki sosem hallotta, az is elsőre megismeri, akár egy régről szakadt ismerős baritonját. Fülcsigát repesztő kürtszava karácsonyi csengettyű a műszakot váltó, szellemi munkásosztagoknak.

Vasmarkában elporladnak a gyengék, halálba simogatja az erőseket, gáncsot vet az álszenteknek, és tükröt tol az önámítók magasan cipelt, arisztokratikus orrnyergei alá. Száztíz körme alatt ezer év mocska gyűrődik történelem előtti rétegekbe, örök igazságát nyögték és nyögik halhatatlan írók, költők, zenészek, s halottnál is hullaszínűbb kohászok, favágók, éttermi napszámosok. Hétmérföldes csizmája nagy port kavarva oson nesztelen a jeges aszfalton, sivatagi dűnék járatlan, púphátú teveösvényein, légi-folyosók istenkáromló határmezsgyéjén és zsákfalvakba torkolló, sártól bűnös makadám-utakon. Előtte mindenki egyenlő. Megkülönböztetett figyelemmel facsarja mindahányunk szívét.

Levágott körmök szilánkjai tükrözik vissza ezernyi arcát hamuszürke csikk-bilik fenekén, bokán ragadja a gyanútlanokat padlószőnyegbe gabalyodott, hátrahagyott hajszálak pókhálójával, hogy emlék-csáprágóival kiszívja a velőt is az élet értelmét kutató, megfáradt szemek gödrein át a pár grammra taksált, megfoghatatlan lelkekből. Súlyos terhe tollpihénél könnyebben suhan át a félig üres pohárból a félig telibe, de az aljukon hiába kutatnak feneketlen igazságokat a tékozló emberi porhüvelyek: kámforként elillan, s csak harsány, kárörvendő röhögés csilingel nyomában, mint légüres térben az eltévedt fénynyaláb. Kacaja tarkón bassza a gyanútlant, akár a kőművesállványról aláhulló, vétlen cementes vödör.

Alkimista kémikus, aki testpárákkal köt gúzsba, örökös szögeket ver eget verő koponyák legvaskosabb csontfalába, örökös hegeket karcol az orrnyereg nyálkahártyáján, hogy soha egyéb kémiai üzenet ne érhessen célt. Megfoghatatlanságával markol meg, akár egy dallam, íz, még inkább illat, ami olyan mélyen ragadt az érzékszervekbe, mint ősállatcsordák a folyós fosóhomok halált osztó meszesgödreibe.

Valódi szociopata, passzív-agresszív bűnöző. Akárki ráismerhet, de amint észrevenné, máris új alakot ölt, s tettenérés híján nincs bíróság, mely jogosan elítélhetné. Nem bűnös! Tanúk és vádlottak ezrei, önvádlók milliói mutogatnak rá csontos, görbe ujjaikkal, mérget fröcsögő, kárhozottul habzó nyáluk ingmellükre csorog; a vádaskodó foltok hétpecsétes tanújelei hatékony működésének – azonban a kinyújtott ujjak nem egyebek, mint önnön tükörképük bűnbánó hazugságainak tilalomfái.

Nem számít se éjjel, se nappal, hisz álmok hátán lovagol az agytekervények szélmalmai közé, Rocinante hátán agyafúrt Don Quijote, Panzája pedig tovább nyargal a képzelgések szamarán az ébrenlétbe, hogy összeomlásig űzze az őrlődő malomköveket. Ébredéskor emlékek bolyhos paplanjaként simul a megtört testre, hogy az átvirrasztott éjszakák és egységgé kovácsoló, kiszenvedő hajnalok félálomban tévelygő erőpróbáival kísértse a huszonötödik órában is álmatlan, erektől vörös szemeket.

Mindenben jelen van, még sincs a jelenben sehol, hisz a múltból érkezik, hogy a vétett hibákat hánytorgassa. Néha szebb jövővel kecsegtet, az elvesztett helyébe pillanatnyi friss vágyakat ültet, majd ismét maga telepszik vissza a karosszékbe, kiszorítva a mézes madzagot. Újra és újra felszítja a vágyat, hogy már-már elhiszed. Érzed a forró leheletet a fülcimpádon, a szemed sarkában mintha ott látnád azt az oldalpillantást, mintha újra az a hang ülne a füledben, lágyan duruzsolva.

De az éjszakai tévéadás harsány kereskedelemzaja kijózanít. Üres vagy, mint a lakás, s védtelen. A tükör foncsora mögött magában ott röhög szilaj megszállottan, értetlen arcodon vigyorog, kárörvendésében nyoma sincs irigységnek. S a kávéfőző ütemére újraindul a tortúra. A ki nem mondott és meg nem tett feletti bűnbánat fekete levébe az örökös remény édes cukrát méri, s a kifürkészhetetlen holnap pasztőrözött tejével hígítja a szívdobogtató koffeint. S elemészt, nap nap után, míg világ a világ, míg lüktet a vér. És újra. És újra...

Hagyaték

Karalábédugványozás közben csapott le a hirtelen érkező tavaszi zivatar, akár a váratlanul felbukkanó gyorsvonat egy játszótér közepén. Tiszta ég, szikrázó napsütés, huszonkilenc fok. Majd éles balkanyarral egy fekete gomolyag vágott az ég kékébe, villámló botjait gátlástalanul durrogtatva villámok plazmaszín vakujával égette ki a felkészületlen retinát. Menekülési terv elő, sárban fröcsögő, meztelen talpak csattognak a tejeskávé színű, csupasz bőrű földanya testén.

Kurta halálvágtát követően az ember ilyekor – jobb híján – beül a füstös faluvégi kocsmába, hogy pergő ritmusban gallérba hajigált kommersz etilénekkel kezelje a sokkos állapotot, majd a lehiggadó idegrendszert sörben pácolja, míg elül a vihar. Elvégre mi mást tehet? Hazamenni korán van, a templomhoz pedig késő. Nagyon késő. A bűnbocsánatot elvitte a botlások irdatlan, fekete madara.

A félig fakult üvegpohár koszos falán keresztül körbepillantok, mi élet zajlik a pulttól távolabb eső ivótérben. Buborékfejű Ödönke, állatorvos úr nagyobbik csemetéje igyekszik az ajtó felé, dagadó pofazacskóiban még ott lötyög a hirtelen felhajtott sörmaradék, szája sarkán kacsint a kibuggyanó habtündér. A vihartól kergetett csürhe felbukkanása megzavarta szokásos délutáni iszogatását. Ennek szerves része a csöcsös pultos lány szexuális zaklatása – már ha zaklatásnak számít abban az esetben is, mikor a másik fél enged a zaklatónak. Ha a raktár egymásra tornyozott sörösládái beszélni tudnának! Sok mocskos, izzadt seggben pácolt, gusztustalan, testnedvekben bővelkedő történetet mesélnének. Lehet, nem is lennék rá kíváncsi. Biztosan nem lennék.

Nem irigylem Ödönt a kényelmes életéért, rendezett hátterét, petyhüdten liffegő hétköznapi tunyaságát, csak megvetem érte. Persze, ha a helyében volnék...ha annak idején nem bukom ki a szakmunkásból...ha nem csak az aktuális jelenemre gondolok...ha idejében összeszedem magam...ha tanulok...ha...ha. Sok a feltételes mód, kevés a tett! Nem adatott, hát nem adatott; a napszámos is lehet ember. Késő bármit tenni, s a végén ugyanaz a talajréteg fed mindkettőnket, nem? Gyomorbajos önsajnálatban továbbemészteni magam fölösleges, úgyhogy hagyom Ödönt az enyészetnek, vigye el az Ürdüng!

Nagy a kontraszt beltér és kültér közt. A vihar távoli szeleket hozott puttonyában, amik most vad ostromokkal próbálják átverekedni magukat a vetemedett nyílászárók lőrésein. A függönyök peremén, a hetvenes évek óta nyugodtan üldögélő porban pánikot keltő fodrokat idéz a szorgalom, mellyel betörni igyekszik a huzat. Vajon ugyanezeket a nitrogénatomokat, oxigénatomokat lélegzik be ott is, ahol a szél született? Vándorbotot ragad-e a levegő? Időről időre átjárja a mi tüdőnket az atom, ami egy vietnámi, vagy zimbabwei testében is megfordult? Vagy otthon maradnak a bennszülöttek, s tolják maguk előtt a többit, így csupán e távoli rokonaik, a helyi levegőrészecskék lettek rakoncátlanabbak a messzi-messzi mozgolódástól? Ki tudja? Furcsa képletekként hat rám saját kérdésem, mintha az általános iskolai fizikaórák morzsái potyognának elém életem asztaláról. Félresöpröm őket, lapátra a szeméttel!

A periférián egy elnyűtt könyökről még elnyűttebb arc emelkedik, hála a tarkóját ébredésig cirógató függönyöknek. Csipkerózsikának ocsmány, vén matróna, bár a szájszaga lehet hasonló a mesebeli, évekig pálló szájú leánykáéhoz. Anima néni, a letűnt korok falusi szajhája, egykori tanárnő, fiatal csikókat betörni vágyó, szabad szellemű asszonyszemély, kinek az évek sokasodásával elfogytak fogai, elszaporodtak ráncai, bőrén barázdákat szántott az élet vasekéje, szemei alá bőröndnyi daganatot duzzasztott a gátlástalanul kihasznált máj. Csak az őt körüllengő legenda él egykori önmagából.

Kocsonyás írisze felméri a csekély látótávolságot, s mivel pohara üresnek bizonyul, tetemre hívja meszes ízületeit, oroszlánokat megszégyenítő nyögések közepette talpra taszigálja rozsdás testét, s nyikorogva a pultig csoszog. Vörös térdkalácsait nylon otthonka kék-sárga virágos mintája övezi, vádliján autós térképeket rajzoló visszérháló. Mellei ránccá sűrűsödtek, inas karján májfoltok és sötétre színeződött ezüst karperec.

-   Kérek egy kisfröccsöt, Ferikém! – esik ki vértelen ajkai közül a milliószor használt, rekedten recsegő négy szó.

-   Adom, Ani mama.

-   Ne becézz! – fortyan fel – Nem atomfizika: Anima! Ugye?

-   Bocsánat, Anima (néni), adom a fröccsöt.

-   Na. Úgy.

Honnan az önérzeted, te őskori lepedék? Néha elképeszt, micsoda rátartiság lapul a legmélyebben csúszó-mászó féregtestekben; azt hinnéd, meztelen csigát látsz, s kiderül: akad gerinc a nyálkás, visszataszító lényben. Ha más nem, a nevét kikéri magának. Mikor másod sincs, miegyébhez ragaszkodnál? Ez bizony megér egy százast, akárhogy is nézzük.

-   Hagyja csak, Anima! – szelem ketté az otthonka zsebeiben való kutakodást – Ezt én fizetem, Feri.

-   Köszönöm. – sandít felém gyanakvón, s látom, valahol kéjsóvár emlékei közt kotorász, miután zsebeiben már nem kell – Téged tanítottalak?

-   Nem. Leszerelt, mire oda kerültem. De itt találkoztunk párszor.

-   Akkor jó. – nyugszik meg a feledés homályában – Nem szeretem, ha így látnak. Valamikor szép voltam ám! – villan a mosolyt imitáló, csupasz fogíny.

-   Tudom, Anima.

Tényleg szép nő volt – valamikor. Felismerés határáig fakult tablók őrzik a bizonyítékot. Olyan tablóké, melyek szereplői nagyrészt már a föld alatt nyugszanak, vagy kopaszon, szenilisen tengődnek egy közeli öregek otthonában, ahová hálátlan gyerekeik dugták őket a könnyebb megoldás biztos tudatában. Tanárok is, diákok is. Csak Anima éli túl mindet, akár a legendák Loch Ness-i szörnye – leszámítva, hogy ő maga élő kövület, nem a túláradó fantázia szülötte.

Felém billenti a két decis poharat, visszacsoszog őrhelyére, s viharba meredő tekintettel szoborrá válik, leghitványabb bútordarabjává egy amúgy is lepukkant csehónak. Minden porcikája eggyé olvad környezetével, alkohol-kaméleon a maligán-őserdőben.

Egye fene! Rövid vacillálás után kérek még egy komlóitalt, és leülök a vénséggel szemközti rétegelt lemez székre. A változatosság biztos jobb társaság, mint ezredik alkalommal meghallgatni, hogyan csalja az asszony a szerencsétlen segédjegyzőt. Anima asszonyságot meglepi a bátorság, amivel szemközt lehuppanok, de a tapasztalatok útján egy ajakbiggyesztéssel nyugtázza jelenlétem. Visszafordítja tekintetét az ablakon túl tomboló világra, s én nem erőltetem a beszélgetés fonalát legombolyítani; majd megszólal, ha akar. Nem várat sokat magára, varjúhangja hamarosan felhörög a vaskos hangszálakról.

-   Tudod, honnan kaptam a nevem? – szegezi nekem a kérdést.

-   Fogalmam sincs.

-   Dédnagyanyámról. Ugyanígy hívták. Állítólag rá hasonlítok. Nem ismertem, de egyszer láttam róla egy képet.

-   Szép nő volt?

-   Honnan tudjam? Azon az ezer éves, kifakult fotón már ugyanolyan vénasszony volt, mint én most. Csak csipkés ruhában trónolt, nem szakadt rongyokban. Hehe, de fogadok hogy neki se’ maradt egy rohadt foga sem!

Hagyom, hadd dolgozzon benne a kisfröccs meg az emlékezés. Erre amúgy sem tudnék mit szólni. Az egykori tanítónő választékos modora, az utcalányok szabadszájú cserfessége és a kiégett, csalódott öregasszonyok cinikus rosszmájúsága egyszerre, kánonban zeng a cserepes ajkakról.

-   Olasz volt. Bizony. Valami magyar katonához ment hozzá, azzal jött el. Elszöktette a huszár.

-   Még a Monarchia idejében? – kérkedik maradék történelemtudásommal az akaratlanul kicsusszanó kérdés.

-   Gondolom. Valami gazdag úrinő volt, Nápolyból, ha minden igaz.

-   Az szép.

-   Szép, szép, de csak egy olcsó kurva. Ebben is hasonlítunk! – vigyorodik el kísértetiesen. Önsanyargató káröröm villan a retinán. – Családi átkot hozott magával, ami nálam ütött vissza úgy igazán.

-   Csak nem hisz az átkokban, Anima? – röhögöm arcon hitetlenül. Sértődötten fröcsög vissza a nyálban gazdag felelet.

-   Hogy ne hinnék? Nem tudott fiút szülni. Ahogy nagyanyám és anyám se. Csak egy-egy lányt, semmi többet. Szajha volt az összes nő a családban. Hát így vagyunk. Én meg eleve meddő vagyok. Sose lehetett gyerekem. Mi ez, ha nem átok? Ne is mondj semmit, röhögj magadban, az mindannyitoknak megy!

-   Dehogy röhögök...

-   Dehogynem. Mind nevettek rajtam, és tudom is, miért. Azt hiszitek, nem hallom, de a fülem még jó! És igazatok is van, nevetséges vénasszony lett belőlem. Megrohasztott a csipkés ingbe bugyolált átok. Már azelőtt feneketlen mocsár voltam, hogy tudtam volna. Hagytam, hogy a szépen csillogó tükör elhitesse, vagyok valami, vagyok valaki. Senki se voltam, ahogy most is csak a nagy büdös semmi vagyok. Látod ezt itt? – billenti felém a fröccsös poharat, majd egy hajtásra felissza, akár a szomjas szivacs – Kevesebbért is hagytam megbaszni magam! Elég volt, ha szépen néztek rám. Ha megkívántak. Sőt! Ha nem kelletem, elértem: kelljek! Házasságokat tettem tönkre, fiatalemberek álmait szálltam meg, hogy hajnalonként a gondolatomra riadjanak, átizzadt lepedőiken, ziháló torokkal. Nyitva álltam én mindenkinek, akihez kedvem szottyant, és a lábam között kötött ki mindenki, akit csak megkívántam. Ötvenhétszer átkoztak ki papok, plébánosok és rabbik. Mit se ért! Hisz már rég elkárhoztam, csak még egyikük sem tudta. Amíg el nem kaptam őket is.

Rosszmájú vigyora mögött a megszállottság elvakult harci ménje nyerített föl, s döbbent tekintetem csupán a kürt szava volt a kiszabadított kísértetnek. Halk mormolásból fejlődött monológja révült kántálásba csapott, s az egész kocsma síri csöndben figyelt. Furcsán csengő szavak csapódtak a falaknak, s visszhangjuk elnyomta a tomboló szélvihar kísérteteinek sikolyát.

-   Amerre jártam, összesúgtak mögöttem az asszonyok: ott megy a ribanc! Mit érdekelt, amíg a férjeik utánam fordultak, hogy aztán éjszakánként leforduljanak rólam? Persze akkor még nem tudtam: mindez a rohadás, ami emészt. Egy szökött asszony átka, amit én is hordozok, akár a gyógyíthatatlan kórt. Azt hittem, hogy nem esem teherbe, csak szerencse. Áldás. Holott tudhattam volna: így veszik ki végre a bennem keringő rossz vér. Hogy nem adhatom tovább. Zárókő lettem az összeomlani készülő családi kripta ajtaján.

Megvetsz? Undorodsz? Te sem vagy jobb a többinél, nehogy azt hidd! Láttalak és megkaptalak ezerszer, vagy ha nem téged, a fajtád. Ha nem most, a fogatlan, ráncos, büdös vénasszony-testem mellett ülnél, hanem évekkel ezelőtt jössz, amikor még domborodtam, ahol kell, és tüzes volt az érintésem, akár a máglya, te is elveszel. Befontalak volna a hálómba, hogy a végén a fejed vegyem. És ha egyszer elkaptalak, többé nem eresztelek. Az átok nem csak az enyém: mindenkié, akihez közöm volt. Továbbadtam, bosszút álltam az örökségemért. Megbújtam az összes kéjsóvár, hűtlen férj álmában, olyan sötét zugokban, amiről sejtelmük sem volt, s ahonnan a legváratlanabb pillanatban ugrottam elő. Engem kerestek a fiatal fiúk minden női test mélyén, de nem értek el többé. Utolsó látomása voltam a haldokló vén kecskéknek. Ingyen adtam magam? Frászt! Mind megfizették az árat értem. Ahogy én magam is. Elkorhadt bennem az élet, megfonnyadt ez a szerves porhüvely. És látod: még mindig itt vagyok. Réges-rég férgek kellene zabálják a testem. Talán csak jutalomjáték, cseresznye a hab tetején minden egyes nap. Viszont, ha már úgyis élve rohadok tovább, és röhög rajtam a fél világ, haszna is legyen! Szóval. Megbaszni gondolom úgyse’ akarsz. Miért is akarnál? De ahelyett, hogy tátott szájjal bámulsz, inkább fizess nekem még egy fröccsöt! Kiszáradt a szám. Már csak a májzsugorban bízom, hátha mihamarabb átvisz a túlpartra.

Utolsó kortyaimat a pohárban felejtve felálltam, a pulthoz léptem, s kétszer is szólnom kellett, mire a kocsmáros meghallotta a hangom.

-   Feri, még egy fröccsöt, légy szíves.

Majd észrevétlen nyikordul kezem alatt a fényesre kopott rézkilincs, fedetlen fejemen kopognak a féldecis esőcseppek, s mezítlábam szörcsögő nyomait hátrahagyva elindulok a horizont felé, ki a házak közül, míg el nem halkul mögöttem az élőhalott vénasszony kárörvendő röhögése. 

Kertészeti tripek I.

In medias rest

- Te Vito, mégis mi a szar ez?

- Mi lenne? Metadon.

Kár volt kérdeznem. Mégis mire számítottam egy elvonón levő, ex-drogfüggőtől? Aki helyett a kollégák rendszeresen hugyoznak csinos kis kórházi üvegcsékbe, pár euró fejében, baráti alapon. Cinkos húgyszag a tengeri levegőben.

Meg kell hagyni, egy pillanatra megállt kezemben a nemzetközi szabványra tervezett, négyágú villa, de a furcsaságokra fél szemmel kacsintó tapasztalat hamar újra mozdította a tagokat, s motorikusan tolták tovább pofámba az olívaolajban tocsogó falatokat. Eleve gyanús volt a buzgalom, amivel ebédelni invitált, a megszokott sonkás panini helyett házi kosztra nemet mondani viszont vétek. Na jó, nem ezért kötöttem ki a garzonban. Magamra vethetek csupán, hogy most bő három deci klinikai droggal szemezek a carbonara fölött. Annyi baj legyen!

Sosem tudom hova tenni a fiút. Mármint a Vittoriót. Vagy összeroppant zseni, vagy velejéig romlott, zsigeri őrült. Ki tudja? Annyi biztos, hogy a kemikáliák omladozó tornya mögött valami elképesztő természetesség lapul meg, ami fittyet hány az évszázados hordalékként ránk ragadt konvenciókra és normákra. Ösztönlény, de nem a primitív fajtából. Órákig képes esztétikáról, az élet mély-filozófiájáról beszélni, és nem csupán könyvekben lelt, tanult „okosságokra” támaszkodva, hanem saját tapasztalataiból, savanyú, verejtékes életszagú emlékekből merítve. Megrázó képeket fest elém, amiket tudom, hogy végignézett, végigélt – engem pedig a hideg ráz. Másodpercekkel később az arra sétáló, gyanútlan olasz díva felháborodott elképedésére, farkát markolászva a legválogatottabb szexuális ajánlatokat üvölti, hányféle pózban, mennyi nyállal és egyéb testnedvvel tenné magáévá a nő valamennyi nyílását. Én elvörösödök, ajkaim elfeledkeznek a köztük füstölgő cigarettáról, s szám sarkára ragadt, lógó koporsószöggel bámulom a jelenetet. Csak, hogy újra a nyomorban sarjadó élet virágai nyíljanak Vito mondatainak talaján. Mindezt a legcsekélyebb rendszer nélkül.

Nagyjából egy hónapja érkezett a céghez, a feltételes szabadlábra helyezés egyik velejárójaként. Birtoklással kapták el – megint. Most éppen speed volt nála, pár grammnyi. A testében hordozta a többit, oldott formában. Megfuttatta a rendőröket, de cefetül! A pályaudvartól tíz kilométeres kört leírva tudták csak nyakon csípni, amikor a lélekszakadva loholó test egyszer csak felmondta a szolgálatot, és prózai egyszerűséggel összecsuklott, mint a bicska. Pár hónap jó magaviselet után szabad lábaira helyezték, amiben a nyolc órás munkaidő is feltételként szerepelt. Az Axis pedig ilyenekre specializálódott.

Persze Nápolyból érkezett Toscanába, honnan máshonnan? Egyszer esküszöm, megnézem magamnak azt a várost, annyi különös lény él egy helyen, saját, furcsa nyelvét beszélve, hogy belépőt szedhetnének, mint egy vadasparkban!

Vitót azonnal beosztották a kertészethez, miért is ne? Logikus, hogy egy súlyos tudatmódosítókkal terhelt, idegileg labilis, nápolyi vehemenciával felturbózott tesztoszteronbombának motoros kaszát, metszőollót, láncfűrészt adunk a kezébe, meg egy böszme nagy platóst a valaga alá, hadd szórja a város népét! A tapasztalatok ismét nem engedtek meglepődni. De eddig semmi zűr, ráadásul meglehetős faszagyereknek bizonyult, akivel ki lehet jönni; főleg, ha nem tol túl nagy adag anyagot.

Ma reggel nem voltam boldog, mikor vérágak közt rángatózó szembogarai össze-összeakadtak a hajnali kipufogógázok keltette bárányfelhőkkel. Kézfejei mintha egy Liszt zongoradarabon gondolkoztak volna, ujjai megannyi apró kalapácsként lüktettek, s a szája sarkán megcsillanó nyálhabcsók árulkodóan kacsintotta: jó hétvégénk volt fiúk! Fasza.

A sofőrködést minek bízná másra? – úgyhogy kilencvenes tempóban szeltük át az óváros macskaköves sikátorait. A nyitott platón szánkóversenybe torkolló szerszámlavina néha a tarkónkba csapódott, majd a hátsó ajtónál torlódtak egymásra, miközben Vito felváltva anyázta, kurvázta, és küldte melegebb éghajlatra a hajnali idegroncs-derbi többi versenyzőjét. Orrhosszal nyertünk, annyi szent.

Ennyire még nem vártam, hogy megérkezzünk a tetthelyre. Majdhogynem a földet csókoltam meg, mikor kiestem az Iveco anyósüléséről a repedezett járdára. Szinte felocsúdni sem volt időm, a Napoletano már serdült is az út közepére, hogy recsegő rükvercbe taszajtsa a masinát, és nyélgázzal áthajtson a szűkös kapubejárón. Nem szívesen tettem volna oda a kezem a fal és a visszapillantó közé, sokat mondok, ha azt állítom, volt 2-2 centi hely.

- Kurvaélet, Vito! Mi van veled?

- Niente, niente....Semmi. Semmi, semmi semmisemmi...na pakoljunk, sose végzünk!

- Mit szedtél?

- Semmisemmi...semmiség...Csak egy kis kokaint...

- Ó, faszom!

Remegő kezekkel vakarom elő oldalzsebemből a Drum zacskót, ráragasztott cigipapírral; a szűrő nem is érdekel. Üssön, mert ütnie kell! Nikotint! Kátrányt! Ép eszet!

Nem festett túl jól a helyzet, hisz egész álló nap e mellé a bepörgött mediterrán mellé zárt a sors, méghozzá testközelbe. De legalább a fűrészekre nem lesz szükség. Az hiányozna még! Mélyre szívom a nyers dohányfüstöt, érzem, ahogy felsikoltanak valaha rózsaszín hörgőim, és sípoló tüdővel nyúlok a hevederem után. Csak minél távolabb ettől az állattól! Komótosan teszem a dolgom, nem kerget a tatár. Legalábbis engem.

Tizenegyre kihajtotta a gépe lelkét, s összeolvadt műanyag alkatrészek megfeketedett masszája fölött zihálva pihegett a platón. Mintha múlna a szer, nem, fiú? De, múlik.

Gyorsan felszórtam mellé a maradék cuccot – mielőbb tűnjünk innen, mielőtt feltűnik valakinek, hogy be van állva, mint a gerely!

- Vezetsz?

- Á...kizárt.

- Akkor csússz át a másik oldalra! – löktem az anyósülésre begőzölt kollégám.

- Tudsz enni, Vito? Vagy csak egy kávé?

- Nem, nem. Menni fog. Ugorjunk föl hozzám, itt lakom kétutcányira. – csillant föl a szeme.

- Nem tartom jó ötletnek.

- Összecsapok valami tésztát. Jobb lesz, mint a kurva szendvicsek állandóan.

- Va bene...- és indítottam, miközben a fiú feje oldalra bicsaklott, és valami távoli emlék köré fonta agyát a kokacserje sűrített gyermeke.

Leparkoltam a betontömb-szerű lakópark hátuljában, s a lépcsőházig már úgy kellett támogatnom a szerencsétlent. Még jó, hogy a félemeleten bérli ezt a lyukat! Ha lehet, még az én rózsaszín álomvillámnál is szegényesebb. Ágy, asztal, két szék. Tévé és mikro. Minimál-luxus, huszonnyolc négyzetméterre zsúfolt Dolce Vita.

De egy olasz akkor is tud spaghetti a la carbonara-t főzni, ha gyakorlatilag öntudatlan. Úgyhogy húsz perc múlva az asztalon gőzölgött a kupac tészta, illatos szószban tocsogva. Megváltás.

- Kérsz belőle? – néz rám a mutatós metadon-befőtt fölött a záptojásszínű arc.

- Kösz, de kihagyom.

- Te tudod.

- Igen, azt hiszem, tudom.

- Több marad nekem! – és ráhúz az üvegre.

A tésztagőzben felsejlő abroszkockák tükörképe pepita rémálmot vetít a közénk ékelt tudatmódosító falára, és Vito merev izmokkal emeli a gépies kielégülést cserepes ajkaihoz. Opálos szemeiben a jobb híján megnyugvása jelenik meg, és egy kigördülő örömkönnycsepp képében vetíti előre a szomorú véget. Szomorú? Belülről biztos sokkal mutatósabb.

- Tudod, egyszer, még Nápolyban...

Nem tudok a mesére figyelni. Csak nézem ezt a magas, kék szemű, gyárilag napbarnított emberi roncsot, és azt hiszem szánom. Nem az embert, a nyomorát, vagy a függőségét. Hanem az elkallódást. Hagyta, hogy megtörje az élet. Ez a legnagyobb hiba, amit ember elkövethet.