Legyen rákos!

A fejlett Földgolyó legnagyobb koponyái újra és újra felkerekednek, hogy a világméretű daganathullám hátán lovagolva lepleket rángassanak a sarkokban és zugokban lapuló apró kis rákgócok áskálódásairól. Mi sem bizonyítja fényesebben állhatatos munkájuk pirosló gyümölcseit, mint a rákkeltő anyagok követhetetlenül bővülő listája. Mindig nyugtatóan hat rám a tudat, hogy miközben a bicskámmal leszelek egy szelet füstölt sonkát, s őrlőfogaim közt pépesre szaggatom, a hátam mögül pusmogó, iskolázott hangok halkan duruzsolják a fülembe: edd csak, és legyél rákos!

„A mai menü összeállítását támogatta a Kentucky Fright Chicken és Iglu kapitány!”

Egyébként kalapom emelem a tudósvilág előtt. Önmaguk felülmúlásában biztosan utolérhetetlenek. Legújabb, általuk indított tömeghisztéria a feldolgozott és egyéb vörös húsok belekben tumort ingerlő mivolta, mint a fő néprontó, világpusztító szokás. A televíziótól az interneten át a főbb rádióhullámokig, mind-mind egy frázist boncolgat, köp a szerencsétlen fogyasztó orcájába: megdöglesz!

A daganatok a spájzban vannak!

De térjünk a puszta tényekre: a feldolgozott húsok, mint a kolbász, szalámi, vagy a sonka, pácolt bélszín és társai azonos besorolást kaptak, mint az alkohol, vagy a kaszát tartó cigaretta. Vagyis, a köznyelvre fordítva: egy szelet szalonna épp úgy rövidíti az életet, mint egy korty pálinka, vagy egy pofa dohány. Nincs más megoldás, mint bezárni a vágóhidakat, Indiához hasonlóan szentnek nyilvánítani a tehenet, a muszlimoktól és a zsidóktól átvenni a disznóhús-undort, a vadat pedig hagyni a maga vadságában természetes halált halni a pusztuló erdők mélyén. Betiltani a füstölőket, hogy a feketevágás újabb hajnala köszöntsön szép, dietetikus világunkra! Házaink falára büszkén aggathassuk az illusztris táblácskát:

„Tiszta végbél, rendes ház!”

Az egyszerű, nyers feldolgozatlanságban kínálkozó vörös húsok is aljadék gonosztevőknek lettek titulálva. Az azbeszttel említik őket egy lapon, ami tudvalevően milliónyi kopasz kiskölyöknek lett fodrásza. Mi következhet még ezután?

A civilizáció egyre sűrűsödő életet él. A nagy tömeg, gyorsuló életvitel pedig vonzza magával a stressz, kimerültség, paranoia, szociális- és egyéb defektes viselkedésminták tömegét. Ennek egyik legaljasabb vállfaja a gasztro-sznob, egészségdiktátor agresszió. Elhiteti, hogy jót akar, a fehér húst és bio-tojást szajkózó, mogyoróolajon párolt másik világ pereméről osztja bölcsességének zamatos gyöngyeit. Erre legalkalmasabb fegyvere a tudomány, a tényeken alapuló megbízhatóság. Vagyis: ha a fehér köpenyes urak és hölgyek (akik évtizedig tanulhattak a nép jóvoltából ingyen és bérmentve) kijelentenek valamit, az a katolikus dogmák középkori jelentősségével bíró súly a latban. Az igazodás iránya, melytől eltérni ostobaság, civilizálatlan, barbár és idejétmúlt. Ahelyett, hogy a valós gondokkal foglalkoznának, ujjal mutogatnak az ellenkező irányba, egyre újabb feketebárányokat hajtva az akolba.

Azon gondolkozom, miközben kolbász helyezz cigarettavéget rágcsálok, és hüledezem az elém táruló ostobaság-hegyektől, hogy vajon a fejletlen világrész mit szólna mindehhez? Csak egy példa: Jakutföld. Ott nincs egyéb, mint rénszarvas és ló. Azaz vörös húst esznek füstölve, ropthasztva, ön-belébe töltve, szívvel, gyomorral, tüdővel fűszerezve, a lehető legváltozatosabb módon elkészítve. Hiszen -50 Celsius fokon értelmét veszíti a melegházi zöldség ideája. És a tyúkok sem tojnak olyan sűrűn. Akármilyen furcsa. Mégis eléldegélnek az emberek akár kilencven esztendeig is! Lehet, hogy nem a lóhús a sátán?

Vérszagra gyűl az éji vad. Te etted ezt? Király!

Az, hogy hormonbomba minden pohár ivóvíz, hogy úgy tolongunk egymás hátán, mint disznók a vályúnál csak smafu egy szelet marhához képest. Hogy különböző mérges gázokat lélegzünk, az utak mentén olyan érzése van az embernek, mintha járó motorú autóval lenne egy garázsba zárva bagatell közhely a füstölt csülök aljas aknamunkájához képest. Zsúfolt laborpatkányok módján simulunk a másikhoz, az életterünket besűrítjük, amennyire csak lehet. Hogy arcon nyaljon valakit, csak dugja ki a nyelvét a tömegközlekedésen! Pillanatokon belül kap egy vállalkozó szellemű útitársat. Stressztől pattogó agyvelővel kelünk és fekszünk, mint az ipari húscsirkék, amit nap mint nap zabálnunk kell, nehogy vastagbélrákot diagnosztizáljanak nálunk tíz év múlva. Mellé egészséges, mesterségesen érlelt, műtrágya ízű, melegházi saláta, cukortól tocsogó öntettel. A változatosság gyönyörködtet!

Hpgy meddig fajulhatnak még a dolgok, azt nem tudnám megmondani, ahhoz nem vagyok elég iskolázott. Csak egy nyers paraszt. De a tudomány álláspontját nem nehéz megjósolni, a fentiek tükrében. Tulajdonképpen jelszavakba sűríthető.

Húst eszik? Legyen rákos!

Vizet iszik? Legyen rákos!

Nem vizet iszik? Legyen rákos!

Lélegzik? Legyen rákos!

Telefonál? Legyen rákos!

Stresszes életet él? Legyen rákos!

Segédmunkás? Legyen rákos!

Háziasszony? Legyen rákos!

Férfi? Legyen rákos!

Maga egy rák? Legyen önmaga!

Az ifjú Halász és a tenger

avagy Szevasz, ficsúr!

Il borgo con sedia bianca

Elkéstem? Nem, még van idő, de ki tudja, milyen állapotban van a pályaudvar, épp rakják össze hamvaiból.

Gyűlölök rohanni, mégis erőltetett menetben igyekszem a vasútállomás felé a somogyi megyeszékhely lejtős aszfaltján, mikor egy ismerős figurába szaladok, aki frissen formázott frizurával lépked a túlsó járdán. Utána fütyülök, meg is fordul:

- Hát te hova mész?

- Székesfehérvárra.

- Minek?

- Peca születésnapjára, koncertek lesznek a volt munkahelyén.

- Mennyire sietsz?

- Mert?

- Megyek Pestre, ha gondolod, gyere velem!

Kapva kapok az alkalmon, mert ízletes MÁV-levegő, andalító zakatolás ide, vagy oda, mégis kényelmesebb egy cimborával utazni, négy keréken, mint sokad-magammal vasparipán. A kis piros, BZMOT fedőnevű dízel-gőzös nem az álmok álma. Gyors egyeztetés a telefon hullámain és elfogadom az égi áldásnak is betudható ajánlatot.

Autókkal tömött minden sáv, igyekszik haza fejér népe gürcös munkahelyéről, mikor betoppanunk a belvárosba. Szerencsésen kikötünk a taxiállomásnál, olyannyira szerencsésen, hogy Peca épp itt vár a falnak dőlve, széles vigyorral felcicomázva. Viszontlátás öröme, búcsúcigaretta a sofőrrel, majd irány egy kávé! Művész Kávézó... Sokat sejtet. Sebaj, csak erős legyen az a fekete!

Biztos, ami biztos, duplát kérek, Peca úr pedig koffeinérzékenysége miatt teát. Öregszünk talán, hogy délután háromkor nem sörözünk, mint a többi vendég? Meglehet. Megfontoltságnak nevezném; már ráérünk. A kávé tényleg fasza, úgyhogy a kényelmes kanapén utólag és előre ajándékozzuk egymást születésnapi célzattal. Persze könyvek cserélnek gazdát. Mi más?! A nap programját is vázlatban kapom: eszünk valamit, sört főzünk, aztán úgyis jönnek Guruzsmáék. Nagy rész kocsival, Timúrt majd a buszvégen kell összeszedni. Ügyvédelve. Lessük csak meg azt a sörfőzést!

Teli szájjal vigyorgok a sosem látott városra, miközben orrlyukaimból gondosan kezelt teve-dohány füstje szivárog. Szeretek ismeretlen közeggel ismerkedni, megcsócsálni, kiköpni és lesni, mivé válik, miután jól szétrágtam és az aszfalton, darabjaiban hever előttem. Milyen íze, szaga van? Miféle nyelvet beszél? Meglássuk.

A házi főzde egy csúnyácska utca zárt udvarú házánál foglal helyet, ami szimpatikus. Szántó „mester” úgyszintén. Valami indokolatlan, mégis érthető életöröm mosolyog a homlokán, miközben az eszközöket próbálja elővakarni a PVC-dézsából. Váltunk pár tapogatózó történetet, amiből leszűrhető az ingerküszöb és a humorérzék, amolyan szimpátia-ismerkedési célzattal. Úgy érzem, nem vagyunk rossz helyen. Megismerkedek a komlózás alaprejtelmeivel, a mézsör receptúrával, közben elrágunk pár sodrott bagót.

Gyülekezik a többi sörfőzésre érkező, szervező és segítő is, s tőlük kapjuk a feladatokat. Nem igazán értem, de szívesen segítek – eleinte. Aztán kezd kicsit kötelező jelleget ölteni a dolog, ha már szívom a levegőt, tegyem már odébb ezt a böszme padot. Meg vágjam le a borostyánt. Oké. Megkóstoljuk a sört is?

Akad itt egy fiú, akit nemigen állok. Feltesszük vele az eső elleni megóvást célzó takaróponyvát, ami köztudottan nem vízhatlan. És még hasa is van.

-  Ugye jó lesz? – szegezi a kérdést.

-  Hát – mondom – szerintem be fog ázni.

-  Ne legyél már ilyen pesszimista!

-  Csak realista vagyok.

-  Nem, a realista megpróbál örülni a dolgoknak.

-  Az az optimista – vág közbe Peca úr – és ő a legnagyobb hülye a Földön.

-  Akkor is jó lesz! – kapaszkodik vissza a magabiztosság nyergébe a makacs örömködő.

-  Oké, legyen neked jó. Én csak a tapasztalataimból indulok ki, és azok szerint be fog ázni.

-  Te nagyon boldogtalan ember lehetsz, ha mindent ilyen sötéten látsz.

-  ??????????????????? – erre mit lehet mondani? Semmit. Ostoba.

A mézsör mindenesetre finom, aztán vesszük a kabátot, és további sörök felé vetjük a lépésirányt. Ki ez a pöcs? Peca sem tudja. Jobb is. Győzöm visszacsukni a bicskát a zsebben.

Hogy lehet így élni?

A Művész Kávézóban megsűrűsödött a nép, azért akad egy szép, dupla sörpad az ajtó mellett, ahová párás üvegeinket markolva lehuppanunk. Ismerősök köszönnek felénk, de csak cimborámnak, s jómagam, mint szerény árnyék, láthatatlan barát simulok a repedezett vakolatba, mintha nem is léteznék. Az ötödik után megelégelem: Szevasz! – köszönök a ficsúr után. Zavart fejforgatásokkal keresi a forrást. Mi-mi-mi? Nagy nehezen csak kapok egy Hellót.

Félig fakult üvegem mellett, a periférián látom, amint egy cigánycsalád beoson a kricsmibe. Két faszi, két nő, meg egy pulya. A vendégsereg szemmel láthatóan összerezzen: most mi lesz? Mi lenne? Isznak ők is, oszt ha nekiállnak békétlenkedni, lesztek rájuk elegen, nem? Úgy tűnik nem. A nagydarab, frissen megismert srác nem akar bemenni a kiürültséget orvosolni, mondván, nem kell a balhé. Ne már, gyerekek! Mi lenne veletek Somogyban?

Indulni kell, Timúr busza mindjárt befut. Cihelődnénk, mikor odalép az asztalhoz az idősebb barna úr, hogy:

- Rokkerek! Mostakkó énekejjük el együtt a Metallikától a Nátingelzmedört!

Csend, majd koccintás, magamban röhögök, de nem várhatunk a fejleményekre, mert a busz érkezik. Annyit még elcsípek, mikor összekap a szentcsalád, s az asszony „Dik!” felkiáltással elborítja a mellettünk álló, üres asztalt. Ejj, ne rezegjetek, Alba Régia gyermekei! Nem hordára való cigány klán, csak egy negyed família.

Bencze úr tarka tettvággyal lendül felénk a buszról, majd hamar a 8-as műhelybe indulunk, markomban kis gitárcombo, méretéhez képest van benne súly. Harsány röhögés, és a viszontlátás őszinte öröme kísér bennünket a célig, ami kifejezetten jó előjelnek tűnik az estére nézve.

Az első korty Royal meggyőz, hogy inkább a drágábbat kell venni, ha tetszik, ha nem; ez a sörnek nevezett lötty istentelenül pocsék. Jönnek-mennek az emberek – vagy kezdemények csupán? – s teljesen rákapok, hogy mindenkinek feltűnően odaköszönjek. Mert úgy tűnik, errefelé nem szokás az ismerősök ismeretlen ismerőseit üdvözölni. Nehogy már annyiban hagyjam! Hol vagyunk, Erzsébetvárosban? Amúgy kilencven százalékban deszkás kinézetű az összetétel. Némelyiken vagy forró naci van, vagy egyáltalán semmilyen. Az utóbbira szavazok, Timúr váltig állítja, hogy hordanak ezek gatyát, csak rövidet. Neked legyen igazad!

Megérkezik a csapat, cuccolás után némi házi cseresznye, a magozott, folyékony fajtából. Peca lassan de biztosan elázik. Elvégre ma született a bárány! Vagyis ma tartja az ünnepet.

A Lepra is beszalad, erős késéssel, de hamar neki is állnak a produkciónak. Ezt azért végignézem. Kőpunk, a nyolcvanas éveken felnőtt, kilencvenes éveket túlélt kicsiny zenekarokat idéző stílusban. Zajos is, egyszerű, meg hiányzik belőle a hírnévből szopott nagyképűség. Mintha Barcson lennék, bő tizenpár esztendeje, ahol a helyi banda tolja ugyanezt az arcomba. A nosztalgiafaktornak és a szándékosan tűrhő, mégis humoros szövegeknek köszönhetően abszolút pozitív élmény. Az utolsó nóta fájó, minimál disszonanciája pedig simogatja a lelkem. Peca úr már a színpadon búcsúzik tőlük. Hát hogy lehet így élni?

Amíg a Guruzsmás hangszerel elbeszélgetek az új ismerősökkel, majd elmarva egy újabb komlóitalt betámadom a színpad környékét. Hoppá! Kezdődik a mulatság! Vaskos a felhozatal. A régi számok is ütnek, az újak még inkább. Fasza a műsor, oldott az összkép. A zene pedig iszonyatosan karcol! Be is gyűlik rá az eddig kint ácsorgók nagy része. Meglep, hisz az eddigiekből sokkal közönyösebb reakcióra számítottam, de úgy tűnik, mégis értik a fiúk-lányok: ez nem pesti zene. Nekik, róluk szól. Szavak nélkül. Az eddigi bulikon nem tapasztalt mocorgást is sikerül kiváltani, néhányan bizony derekason bólogatnak, pörögnek a húzósabb tételekre. Nem ám ücsörögve hümmögünk! Tagokba kívánkoznak ezek a hangok. Hogy is van? Folk-pantera?

Némi hatásszünet a harmadik fellépő előtt, belassulnak az események, bár lehet, hogy csak a fáradtság és a tompító jellegű árpamaláta ütött be. Mindenesetre mosogatórongy ül az agyamra. Azért igyekszem körbekérdezgetni a jónépet, ugyan már, mi is a vélemény? Pozitív a válaszkupac.

Peca úr a felismerhetetlenségig eltűnt, némi vadászmester-láz vesz erőt rajta, csak boldog porhüvelye körvonalazódik hazajáró szellemként hol itt, hol ott a helyiségekben. A pultnál ácsorgok, mikor bal fülemre odacsap a metál-core, az ajtóból elnézegetem egy darabig a műsort, de a Stay Wolf nekem nem… oké, profi, az alsógatyára vetkőzés valami paródia lehet; tudják, hogy spanyolviaszt nem szarnak. A műfaj tisztes iparosai, öt-hat ember privát őrjöngése kíséri őket útjukon. Doktor úrral megállapítjuk, hogy ezerszer hallhattuk ezeket a zenei fordulatokat, de talán nem is akarnak többet. Salieri mester szelleme legyen velük!

Nehezedő tüdőlebenyekkel zihálom befelé az újabb dohánycsipeteket, középtempóra veszem az alkoholbevitelt is. Messze még a hajnal – pláne a reggel! Viszonylagosan tiszta elmével sikerült is szállást keríteni, Doktor úr párja – nagy meglepetésemre – helyi erő, a buszig eldurmolhatok náluk. Guruzsmásék elbúcsúznak, a szintén zenész sofőr, Tamás bátya még Szolnokra kell utazzon, megértem, hogy menne már.

Órák telnek el a kanapén, filozofálunk, mint az állatok. A pajtatáncot intéző „lemezlovassal” lehetetlen szót érteni, vagy a türelmem kopott el. Leszarom, De mi az a keresztény Európa? Szülés utáni depresszió? Mennymá’! Húbaszdmeg…azt hiszem rám férne némi vízszint, behunyt szemmel.

Stációról stációra

Gyalogkakukkok az éjszakában, de legalább nem filozofálunk tovább. Kiégett a relé, nem tudnék több érv-nyulat előkotorni a lyukas seggű agyam cilinderéből. Megnyugtat, hogy csak a főút mentén kell visszataláljak a buszmegállóhoz – bármilyen tájékozódást kizártnak tartok visszafelé.

Jön szembe a hajnali bogárnép, csupa lelkes részeg ízeltlábú; nem kedvelem a jópofizást. Azt hiszem mogorva paraszttá váltam az elmúlt fél órában. Rovarirtót köpök rájuk, kevés értetlen antipátia a válasz. A túlparti buszmegállóban telefonáló ember-kocsonya majdnem elővéteti a bicskát, de a türelmem méretesebb a virtusnál. Hagyjuk má’, úgyse érdekelsz, gyökér!

Irány a felső középosztály! A kálvária sorba rendezett kődobozai mentén a tizenkettedik stációnál fordulunk a vaskapu felé. Egy vasalódeszkával osztom meg a levegőt, a kanapé kényelmes, elhárítom a felajánlott takarót. Kanász vagyok, elég a magamra terített kabát. Amúgy is meleg van.

Telefonra riadok a kétórányi ájulásból. Rohanva öltözés, kulcsot a helyére, irány a távolsági gyorsjárat! Peca urat visszahívom, dadogva aggódik, megnyugtatom: minden oké. Elérem a buszt. De hol a kabátja? Ebben nem tudok segíteni.

Utolsó szál gyufa az első cigarettához, megfontolt mozdulatot kíván. Viszont a megszokás folyamatokat indít el, amik baljósan morgolódnak bennem. Hiába kutatok egy nyitva levő kávézó után, az Alba plázában pedig nincs WC(?). Na ilyet se láttam még. Mire elérem a megállót kiszellőzik a számból az éjszaka sűrű levegője, s csodák csodájára a buszos resti nyitva vár. Szemből indul a járatom, kihasználom a maradék hat percet.

Egy kávét kérek szépen. Presszó. Két cukor. Nem kell tejszín! Gallér mögé lököm, mintha kommersz rum volna, majd a csodálkozástól és fröccstő kocsonyás szemű két törzsvendég bámulatában úszva berontok a budiba. A belső ajtón még a kilincs se működik, szerencsémre nem zavar meg senki a szeánszon.

Mérhetetlen megkönnyebbüléssel lebegek a megállóig, be is fut a járat. Leperkálom a hazajutás árát, majd a sofőr mögött bevackolok. Siófokon térek magamhoz először, meglepően pihentető a zötykölődés. A buszvezető osztja a népet rendesen: fürdőből hazatérő kisnyugdíjas legyen a talpán, aki Igalban fel tud szállni!

- De nekem nem kell fizetni!

- Ez gyorsjárat, pótdíjas.

- De igazolványom van.

- Mögöttünk jön a kék busz, az ingyenes.

- Ohh, abban már nem bízom.

- Akkor százötven forint.

- De nekem nem kell fizetni…

- A tököm…várja meg a másikat!

Ajtó zárul, a sofőr még dohog, de csak a következőig, ott újabb közelharc az értetlenség meszes agyú rémével. Persze a Pestre járó elit-buszos lenéző stílusa kikönyököl a száján. Parasztok vagyunk neki mindnyájan.

Lekászálódok végre, s az utolsó pár lépést szenvedem. Furcsa íze volt ennek a fehér várnak. Nagyváros, ami rég nem „vidéki”. Azért megérte. Az utolsókat rúgva lelököm a Marten’s-t , karosszékbe huppanva gyújtok egy megérdemelt halálrudat, és hagyom, hadd ülepedjen a tegnap. Még az is lehet, hogy megírom.

Csendes, vidéki helyecske

Ásítva nyújtózom hajnali ötkor a nyekergő rugókkal tiltakozó szocreál ágyon. Tíz-húsz veréb veri egymást az ablakpárkányon; ha félhomályos szaruhártyámon keresztül jól látom, egy tucat kanveréb vetekszik három tojó kegyeiért. Mintha a falusi bál ablakán leskelődnék – csak madarakkal.

Fürdőköpenyben csattogok kávé-cigaretta kettőssel felszerelkezett reggeli rituálémra, csöndes erkélyjelenet a kelő nappal. Csöndes…

-  Dinnnnnyéééééééét! – üvölt a távoli vidékről ideverődött cigány zsiguli hangszórója.

-  A kurva nénikédnek kell az a zöldség hajnalok hajnalán. – mormolom magamban. – Szerinted ki a halál akar ilyenkor bármit venni?

Tessék, el is cseszte a reggelemet. Nem esik jól a forró fekete, csempült pofazacskómban forgatom, rágom a nikotint. Fintorogva füstölnek orrcimpáim, hogy negyed hatkor minek kiabál torkaszakadtából az a barom, hogy szerencsétlen sárgarigó is elhallgatott a diófán. Pedig de szépen fújja! Azaz fújná…

Azért lesöpröm a fecskeszart a kinti szék ülőkéjéről, odább rúgom a lábam alatt éktelenkedő nyestürülék gyümölccsel megpakolt, formátlan kupacát. Mintha minden jószág csak arra használná a tornácot, hogy a dolgát végezze. Légyszar az ablakon, pókszarból álmodott összekötős pontrács a falakon. Némi dekorációs verébszar a kisasztal tetején. Egy nyilvános wc-ben élek? Még mindig jobb, mint az áruházak oldalára fosó csövesek közt lavírozni a városban! Itt nyugalom van…

-  Vásároljon kiváló minőségű takarmányainkból! Érdeklődjön a mozgó autónááá! – érkezik a következő. Ha lehet, még hangosabb, mint a dél-baranyai akcentussal kajinkuló dinnyéskettes.

A rosseb egye meg! Be is lépek inkább a tömésfalak nyújtotta magányba. Megszűrt hangerővel kap utánam a modern kereskedelem rákfenéje, az üvöltő mozgóárus recsegő monológja. Kínomban pótcselekszem, zajra zajt! Öltözéshez ostoba módon bekapcsolom a televíziót. Kettőt pislog a képernyő is: mit akarok tőle ilyen korán? Felsír a hangszóró.

-  Legújabb késeinket csupán tizenhatezer-kilencszázkilencvenkilenc forintos, bevezető áron rendelheti meg a VéeS teleshoptól. A kerámia éltartó ereje utánozhatatlan! Itt ez a szöges léc. Így. Imádok szöget vágni! Ha tehetném, egész nap csak szögeket vagdalnék.

-  Csak hajrá! Hülye… - motyogok, miközben másodszor is félregombolom a foszladozó inget.

-  És ha most rendel, ugyanezért az árért ajándékba kap egy…

Nem várom meg, mit adnak a szar mellé másik szarnak. Egy áráért. Kikapcsolom a műsordobozt, néztem eleget gyerekkoromban; meg is lett az eredménye.

Kaszával a vállamon ballagok a kert irányába, nyikorgó vaspánttal köszön a kiskapu, fedezékbe bújnak a köveken sütkérező fürge gyíkok.

-  Megérkezett a gázosautó! Cserélje ki palackját most kedvező áron!

-  Csak te hiányoztál…

A propán-bután nélkülözhetetlenségét bizonygató, selymesen reszelő női hang kísér a gyümölcsfákig, s velem marad, míg be nem végzem a munkát. Az utolsó rendeknél halványul csak el a fülbemászó reklámszöveg, jelezve, hogy a falu valamennyi utcáját megjárta a platós autó, s indul a következő település lakóit boldogítani.

Miközben a nap első sugarai átengedik a helyet a másodikaknak a hőmérő alkoholcsíkja gyorsabban törekszik az egek felé, és én görnyedten szedegetem a hullott almát a vesszőkosárba. Fejem fölött balkáni gerlék ingerlik egymást párzani vágyó búgással, mintha nem lett volna elég. Már kirepült a fészek? Hisz úgyse raktok újat! Akkor meg minek a hisztéria? De le se szarnak. Még szerencse.

-  Tűrürűrürűrűrü…szólj anyádnak, hozzon pénzt! – az ismerős dallam erősödő ütemben közeleg. Mint egy falat kenyér…

Miközben cefrévé formálom a csinos, piros gyümölcshalmot, még a daráló surrogásán is átüt a sárga kocsi pofátlan ricsaja. Minden második háznál megáll, mert minden második házból előtotyog egy hetven fölötti vénasszony, hogy gyorsfagyasztott, elősütött, húsnak hazudott mirelitet vegyen a finnyás unokáknak.

Dél lesz, mire elvégzek, de a házhoz szállított, sárga nyomor mindvégig velem marad. Csodás! Tudom: nem hagy el a civilizáció!

Átruccanok öreganyámhoz ebédre, nehogy sértődés legyen. Készült egy kis tyúkhúslevessel. Vagy öt pár láb, két nyak és egy farhát szemez velem a gőzölgő tálból. Látszik, a mama is veszi a tyúkalkatrészt. Azért építek egy kontinenst a sárga karikák szigeteiből – és az íze is kitűnő. Jó, hogy öreganyám még zsírral főz!

-  És hogy haladsz? – szegezi nekem a kérdést.

-  Mivel?

-  A cefrével.

-  Jó lesz, már nem sok van. A barack leforrt.

-  ………….. –  a következő mondatot elnyomja a nyitott ablakon beköszönő, újabb árut sejtető dal.

-  Vasárnap a Riska nem ad tejet, folyton csak azt bőgi: munkaszünet.

-  Jajj, elfelejtettem kitenni a kannát! – ijed meg öreganyám, és szalad a bottal, nehogy tovahajtsák a bádogtehenet. Az utolsó hús-vér marha két éve hagyta el a falu határát, teherautón.

Jóllakottan kávézunk az erkélyen, a cérnametélt emlékével vegyül nyelvemen a francia dohány. Öreganyám ajkáról gyöngyként hullanak az információk, amiket általában elszigeteltségemben elfelejtek felcsipegetni. Nemzeti bolt is van a központban, teljes kínálattal. Mostanság az önkormányzat házhoz viteti a nyugdíjasok bevásárlásait. Két közmunkás rója az utcákat, kenyeret, felvágottat, cigarettát rejtő nylon szatyrokkal.

Házhoz jön a halál is? A szórólapok hegyeiből előbukkanó sírköves reklámanyag ezt sugallja. Ha ezen a héten rendel, ajándékba kap…nem…ezt már nem. Halj meg most, mert olcsóbb?! Baszki…

-  Kakaó vagy macikávé, nincs jobb tej, mint Lacibáé… - hinti az igét a soron következő.

-  Mi az, már két tejes van? – nézek kérdőn nagyanyámra.

-  Igen, ez pár hete jár. De szerdán szokott, meg pénteken, a másik meg kedden és csütörtökön. Nem értem, hogy kerül ma ide.

Sztoikus némaságban rovom a járdát hazafelé, füleimben kavarog a folyton sikoltó hangszórók, megafonok friss emléke. A kapu előtt csengőszóra riadok, és kövér gyerekek suhannak el mellettem az araszoló fagyiskocsi irányába. Ez legalább nem beszél, énekel…

Fél óra múlva motoros kaszák mantrázó monotóniája pásztázza végig az udvart. Közmunkások nyúzzák az árokparton a közpénzen vásárolt masinákat. Basszátok meg, legalább csinálnátok meg rendesen! Összehányják, mint mindig.

Kalapot és kapát húzok, tömeggyilkosságra készülök a gyomok között. Surrog a hideg vas a földben, némán kiáltanak a folyondárok, nehezen adja magát a disznóparéj. Újabb reklámautó kiált utánam a kertbe.

-  Gázt adunk! – és versenyautó motorbőgése, kerékcsikorgás, felvételről. És ismétlődik. Újra. És újra. És újra…

Sose hallgatnak el? Sohasem hallgatnak el…

Estefelé, mikor a fények is kezdenek megkopni, az utolsó árus is elhagyja az utakat, lejárt a munkaidő. Megszállja a ház környékét a nyugalom. Kezemben fröccsös pohár, és az elmaradhatatlan dekk. Békés füstkarikákat eregetek, gyorsan szétcsapja őket a ganészagú huzat. A fülemüle elnyújtott siráma a vállamra ül, miközben a tücskök nosztalgikus kontrája húzza az ütemet.

A szomszédban kocsiajtó nyílik, majd valami hip-hop opusz tíz másodpercenként ismétlődő, monoton alapja kezd zuhogni a mélynyomókból. Hazaért a hülyegyerek…megjött a gettó. Ostoba hadarás és műzongora kíséret zökkent ki a tiszavirág életű békességből.

A faszom bele! Elnyomom a félig szívott csikket – jó lesz az reggel is –, majd berántom magam mögött a százéves ajtót. A kétnegyedes ütemre hullámzó ablaküvegek mellett elvánszorgok az ágyig. A fejemre szorított párna alól is tisztán hallom, milyen nehéz a sors a nyóckerben.

Megpattan egy ér a szemem sarkában. Agresszív álmaim azt suttogják: reggel szórj néhány marék szöget az útra! A faluvégen. Mély az árok, onnan  nem másznak elő többet! Vagy tűnj el! Állj odébb! Jó. De hova? Ameddig aszfalt van, a civilizáció nem ereszt. Vasmarokkal szorongat, hogy levegőt se kapok. Levegőt!

Kitárom az ablakot, beeresztem dörömbölő zajokat. Pofátlanul ellepik a szobát, beülnek a székekbe, széthányják a könyveket, felcsapják a csizmát az asztalra és csámcsogva megzabálják a tegnapi maradékot. Rohadjatok meg, elmosogatni bezzeg senki nem fog!

Látlelet (2084)

1. Kertváros-pestis

Pázsit és tuják, amerre a szem ellát. Minden mediterrán jellegű ház teraszán zöldellő szigetek virítanak, üvöltik az égre: igen! Itt a természet! Zsebkendőnyi udvarokon madáretető, lombsöprű és kutyaszar gyűjtő edény. És automata öntözőrendszer. Mert jobban tudjuk, mi kell a természetnek, mint ő maga!

A paneltömbök teteje vastag földdel borítva, bennük tujaerdő és díszsövény telepek. Gondosan vegyszerezett, csöndes zug az elvonulni vágyó lakók örömére. Sehol egy tücsökszó, szúnyogzümmögés. Dzsungel a dzsungelben, zavaró felhangok nélkül.

A légypapírok ízlésesen elhelyezett szalagjai övezik a villanyoszlopokat, automata rovarirtó spriccel ötpercenként illatos halált a járókelők feje fölé. Nem is szarja össze a hőszigetelt ablakot a temérdek büdös dög! Igaz, fecske sincs. De legalább az se szarik a balkonra.

A gondozott udvarokon híre hamva sincs pitypangnak vagy pipitérnek, a pázsitfüvek diktatúrája egységes szőnyegként feszül, amerre a szem ellát. Formára ültetett, különböző árnyalatú gyepek, ízlés szerint. Kettő centi és négy milliméter, ez a megkívánt magasság. Ezért naponta körbejár az automata fűnyíró, tartályából közös konténerbe önti az összegyűjtött masszát, ahonnan az a bio-üzembe vándorol, átlényegül fogyasztható bio-energiává.

Örökzöldek biztosítják az egész éves natúra-komfortot, kellemetlen mellékhatások (mint pl. avarszemét, pollenveszély, szénanátha) nélkül. Egyéb fára, mint fenyőféle nincs is szükség. Cukorsüveg, tiszafa, lúc és keleti tuja. Nem elég? Zöld, zöld.

Térkő között nem burjánzik lándzsás útifű, szerencsére, a nyírfa-allergia a múlté, mogyoró csak az ételekben, nyomokban. Parlagfű is rémálmokban terem csupán.

Megtisztultunk. Csak az vesz körül bennünket, ami gyönyörködtet, a lehető legkevesebb gonddal jár, karban tartható és ízléses. Ahogy annak lennie kell.

2. Egyperces nyugdíjasok

Vacsoraasztalnál

Nagymama, unokák, meg egy rahedli gyorsétel.

- Mi a baj, Danika, nem csíped a hambit?

- De, csak a messzimamánál finomabbat ettem.

- Mit tömött beléd az a ribi?

- Csirkepörköltet, nokedlival. – süti le pironkodva a szemét a gyerek.

- Faja. Hozatom a jó kajákat, te meg nem kajálod. Szép. A másik mamánál bezzeg tömöd a búrád, mi? Mert főz a paraszt!

Évzáró után

Családi fészekben az unokát odazavarják a büszke szülők, mutassa meg nagyapjának a bizonyítványt.

- Nézze papa! Csupa dicséretet kaptam.

- Ne magázz bazzeg!  Kurva kölyök…és még stréber is…Bezzeg az én időmben! Köptünk a vén szarok után.

- De papa!

- A faszom belétek! Hol a lépőm? Mentem csillezni.

Nagymama:

- A mamuszod a fotel mellett. Háromkor felébresszelek?

Hentesnél

A pultos egy idős asszonyt szolgál ki éppen.

- Jó napot, mit adhatok?

- Mennyibe kerül a hátszín?

- Kettőezer kilója.

- Karaj.

- Nem, hátszín.

- Akkor aggyá’ inkább csirkecombot.

  

Parkban

Két öreg ücsörög egy padon, kezükben táblagép, színes keretű szemüvegben hunyorognak, nyomkodják a kütyüket gőzerővel.

- Láttad?

- Mit?

- Zotya új műfogsort vett.

- Lájkolom.

- Ja, én is, elég oldschool. Ezüstözött.

- Ikszdé.

3. Iskolázatlanok

Éretlenségi tételek, alap-, közép- és felsőfokú exhibicionistáknak:

Szelfi készítés: bottal, vagy anélkül? Hogyan hozzunk ki egy egyszerű sétából másoknak is érdekes eseményt?

A magamutogatás ábécéje, avagy lájkokban mért kreativitás.

Csücsörítés-esztétika.

Látószögváltozások az önfényképezés történetében, avagy hogy jutottunk el a tükörtől a hipermagas perspektíváig?

Öltözködési tradíciók tagadása, rendeltetésszerű ruhahasználat. A sapka fejfedő-szerepének kikopása a köztudatból és asszociációk a lógó övekre vonatkozó szabványok tekintetében.

A cipőfűző létjogosultságának vitája: csak azért mert színes, be kell-e kötni?

Adatlap módosítás haladóknak. Hogy csökkentené a frissülési időt állapotváltozás esetén?

A közösségi oldal és a valóság kapcsolata, avagy fel kell-e pillantani, ha az embert megszólítják? Emelt szintű homlokkal kommunikálás.

Mit evett ma? Különböző ételcsoportok fotózása, megjelenése a képernyőn.

Társadalmi aktivitás, avagy mit érdemes osztani? Körlevelek a köztájékoztatás oltárán.

A vonzódás filozófiája: mibe szeretett bele, a párjába, vagy az adatlapjába?

Négy alapművelet: lájk, bökés, komment, posztolás.

Az éretlenségi vizsga letételéhez guglizni engedélyezett, chatelni azonban csak az utolsó húsz percben, nyilvánosan. Privát üzenetek küldése szigorúan tilos! A szabályt megszegők dislike-büntetést kaphatnak, ami az érdemjegyet is befolyásolja. 

A végeredmények az iskola idővonalán lesznek megtalálhatók – és lájkolhatók.

David Attenborough - Egy elveszett napló

Március 24.

Végre ledobtam magamról ezt a szorongató burkot, és kinyújtóztathattam elpuhult testemet a zöld levelek hátán. Kicsit még fáj ugyan a derekam, de anyu szerint a hajlogatás segít neki – úgyhogy araszolok naphosszat. Ahogy nézem, ennivaló akad bőven. Amerre a szem ellát, még ha csak másfél centire is, de mindenütt zöldet talál. Szép reményekkel tekintek tehát a holnapba.

Április 1.

Bolond idő van, a szél elfújt vagy háromszáz méterre, mire szerencsére sikerült megkapaszkodnom egy fonákon. Más ízű itt az élet, de azt hiszem, meg tudom szokni. A testvérek, kuzinok közül is sokan sodródtak errefelé, így nem unatkozunk. Két rágás közt jut idő a pletykára is. Állítólag egyik másodunokahúgomat elkapta egy madár, meg is halt azonnal. Hiába a rejtő szín? Igazságtalanság. Félni ugyan nincs idő, de nem árt az óvatosság. Bezzeg a tarka gyapjasok! Olyan mérgezőek, hogy a rigónak se kellenek.

Május 1.

Nem akadt mostanság semmi érdemleges, vagy említésre méltó, ezért az egy havi hallgatás. Zabálunk, mint az állatok. Kezd szűk lenni ez a bőr rajtam, meg unom is. Mindig csak fekete, fekete. És a rágóim teljesen kikészültek a folyamatos darálástól – de azt mondják a többiek, hogy muszáj. Meg a belső kényszer is hajt, a gyomrom folyamatosan korog. Elvileg hamarosan változások lesznek, kisebb étvágy, és egy zöld ruha. Alig várom! Addig marad a cellulóz, meg a gyászos külső.

Május 10.

Ma elkezdtem nyáladzani. Először nagyon meglepett, főleg, mivel hetek óta először nem bírtam enni. Aztán megszoktam a gondolatot, és összerendezgettem a nyálgalacsinokat, egész fonalszerű. Csinos kis fal van már köröttem. A többiek szerint elzárkózom, magamba fordulok, pedig nem is. Kifordult minden, én csak idomulok. Új kihívásokra új válaszokat kell keresni. Nem elégedhetek meg a napi betevő levéllel. Majd megértik!

Május 11.

Éjjel a félkész kis lakomban álmot láttam. Szárnyaltam a sötétben, idegen ismerősök illatát csapta arcomba a hűs levegő. Ismeretlen vágyak dúlták a testem…aztán felébredtem.

Éjszakai pillangó akarok lenni – épp, mint anyu.

Május 20.

Napok óta begubózva fekszem. Vagyis lógok. Nem tudom, mi lehet velem, de mintha minden sejtem cseppfolyóssá válna, elvándorolna egész máshová, mint ahol eddig tartózkodott, hogy ott újjászülessen. Már a plajbászt is alig bírom markolni. Lehet, hogy meghalok? Vagy újjászületek? De ahogy a homályon keresztül láttam, a többiek is ezzel küzdenek. Nem lehet véletlen!

Június 2.

Megrepedt! Végre a ma reggeli napsütésben szét tudtam hasítani a nyáli lakom. Ideje volt, teljesen elzsibbadtak az eddig nem létező testrészeim is. Mi ez a szőr? Mi ez a pödört ajakforma? Hová lettek a rágóim? Hol a többi lábam? És valami furcsaság nőtt a hátamra. A derekam se hajlik többé. De hát anyu nem így festett, mikor utoljára láttam…kicsit félek.

Azért kimásztam egy ágvégre, és a napsütéstől mintha alakulna ez a szárnyra hasonlító izé. Holnapra okosabb leszek.

Június 4.

Huh, két napja csak röpködök, nem bírtam leülni naplót írni sem, annyira élvezem! Kinyílt a világ! Mit nekem levél-fonákon araszoló, ostoba múlt!? Hiszen szárnyalhatok. Várnak a virágok, fakéreg-repedések, poshadt vizű tócsák, árnyékban heverő tetemek. Mennyi látnivaló, kóstolni-való! És a sok barát, rokon! Velük együtt hasítjuk cafatokra az éjszakai égboltot. Most jó élni!

Június 19.

A hetek óta tartó céltalanság is fáraszt. Meg kéne állapodni. Legalábbis belülről ezt üvölti valami hang. De ha egyszer annyira jó a szabadság. Csak valami cél kell, nem kell mindjárt egymás potrohájába mászva párzani, mint holmi véglények. Az utódnemzésre ott a többi, egyszerű kis pille. Nekem még feladatom van, érzem. Például ott az a nagy fénylő dolog, minden éjjel. Nem tudok betelni vele. Hol nagyobb, hol kisebb, változó, titokzatos isteni szikra. Lehet, én leszek, aki megfejti? Szeretném azt hinni.

Július 3.

Nem kertelek, összezavarodtam. A fénylő dolog eltűnt az égről, de a láthatáron sok kicsi mását fedeztem fel, s kétnapi repülésre el is értem a forrást. Millióan vannak. Nem olyan nagyok, nem is olyan szépek, de belekáprázik vagy két tucat szemem. Keringtem köröttük, megégettek. Ha el akarnék távolodni, visszahúznak. S ezzel nem vagyok egyedül. Két bátyámat is egy ilyen apró szikránál láttam keringeni, és molyok milliárdjai fekszenek alattuk a végkimerülésben hányódva. Mi lehet ez? Nem adom fel! Érzem, a válasz a küszöböm rágja.

Július 7.

Kicsit eltávolodtam a várostól – mint kiderült városnak hívják ezt a fényben úszó világot. Legalább is az a két csótány így nevezte. Az erdő szélén kevesebb a zavaró tényező, újra megláttam az égi fényt is. Még halovány, a felhőkön át alig látni. De minden nappal jobb lesz – mondják az öregek. Elhiszem.

Július 9.

Megláttam az égi jel földi mását. Tegnap este még vaskosabb felhők takarták az égboltot, így csak üldögéltem egy repedésben, mikor felvillant. A fák között egy tisztáson, tehát semmiképp nem a város próbál újra rabul ejteni. Azért fő az óvatosság, nem hiszem, hogy még egyszer végig tudom csinálni azt a vesszőfutást.

Július 10.

Itt ragadtam. Lehet, hogy ez a vég, már alig látok. Megnéztem a földi fényt, és mint egy mágnes húzott magához. Hatalmas, fehér ideál. De amint hozzá értem, s vártam a csodát, elhagyott az erőm. Nem égetett, mint azok a kis lámpafények. Nem is fájt. Csak mintha leütöttek volna egy puha öleléssel. Most itt fekszem, mozdulni is alig bírok, zsong a fejem. Nem vagyok egyedül, csupa ismerős körülöttem a padlón – amin, hiába érzem magam alatt, furcsa mód mégis átlátok. Mintha lebegnénk, mozdulatlanul. Ez már a megváltás? Szerintem az. A szomszédom szerint formalinos üveg, és végünk. Nem bánom. Nem bánok semmit. Holnap újra felkel a Hold (így nevezik az égi csodát), és új erőre…

Jánoska megörült a gazdag éjszakai zsákmánynak. Különösen egy hatalmas tölgy-pávaszem nyerte el a tetszését. Alapos kikészítés után már fúródott is a vékony tű a lepke tor részébe, hogy a parafa lapon rögzülve köszöntse szétterpesztett szárnyaival az örökkévalóságot.