Vajákos Kisokos

Otromba, böszme nagy fa a mostani, amibe oktalan hebrencs módjára belecsaptam apránként tompuló élű fejszémet, és saját szellemi épségem kockáztatásától sem riadtam vissza, mikor tovább göngyölgettem a felszínen már megvakargatott mezőtéria süppedős sárszőnyegét. Bár cselekedeteim oltárán nem avatnak hőssé, tudom jól, azért tessék megböcsülni azt a szerencsétlent, aki oknyomozás megírására adja a fejét. Első lépésként ugyanis mit tesz, aki cikket kíván kerekíteni egy csőrét pisztergáló dolog kapcsán? Adatot gyűjt. Na mármost ebben a témakörben, ezen a ponton kis híján megfeneklettem, olyan sekélyes vizekre vezetett az a mocsok szél. Ugyanis ez a bizonyos böszme nagy növény nem más, mint az unatkozó, városi háziasszonyok kedvelt információ-forrásának tekinthető (biofalvi Szent Ágoston legfőbb weboldala): a gyöngyharmatos csudafa.

Azt is meg kell hagyni, hogy az összes cikket, jó tanácsot, intelmet és titkot nem bírtam végignyálazni, kocsonyásodni indult agyam egyszer csak állj-t parancsolt ámokfutó tudásszomjamnak és ácsingózó fantáziámnak. Azért két témakörnek alaposan a valagára néztem, végigküzdöttem magam rajtuk, és levontam a konzekvenciákat. Az alábbiakban ezeket fogom bő lére ereszteni.

A vajákos szabóság:

Valódi szabólegényeket rejteget az oldal szerkesztői brigádja, régi iskolás veteránokat, akik nem ma kezdték a vajákolást, kuruzslást. A kisujjuk körme alatti koszban van a szakma, és Jézus csodatételeiben megmártott cérnát fűznek az aranyborjú péniszcsontjából faragott varrótűjükbe, így fércelik szebbé-jobbá a városban elpangó véglények betonszürke hétköznapjait.

A vászon, textília, amit az embör gyereke a testén visel, nem csupán árulkodik a gazdájáról, de befolyással is van reá. Egy szitokszó gonosz, ártó dolgok bebocsátását okozhatja, és fordítva. Példának okáért az Amnesia, Agressor, Exploited, Overkill, Dilemma és Virus69 kifejezések egyértelműen a ruhatulajdonos kínhalálát kívánják, és a családja magtalanná lesz. De ha nincs amnesia feliratú rongyom, mégis mitől lettem feledékeny? A dilemma kapcsán pedig elsőnek a „boldogok a lélekben szegények” frázis ugrott be. Töprengeni bűn, kérem? Kissé nehezen megy a fejembe…elkárhoztam.

 A szimbólumok viselése egyenesen az efféle rontások melegágya! Ha teszemazt egy Komlóról elszármazott bányász (vagy akárki igazándiból) magán hordja ezen hivatás címerét, annak okvetlenül tüdőtágulata fejlődik, a vizeletével pedig ki lehet fűteni a házat, olyan magas lesz a szénkoncentrációja. Sorolhatnám még…

…de ne akadjunk el, hisz gyűrűzik tovább a rogyadozó emberi elme fellegvára! Következő lecke: az emberi test három fő részre osztható. Fentről lefelé haladva: Atyaisten, Fiúisten, Anyaisten. Fej-Tor-Potroh. Ami pedig a legcsodásabb, hogy valamennyi testrész megbetegedés esetén gyógyítható a testtájnak megfelelő isten szimbólumainak viselésével. Ha leszakad a homloklebenyem, csak magamra ragasztok egy Atyaisten-matricát, és hopp! Már kész is az új lebeny! Nincs lába? Az Anyaisten szimbólumos sztreccs-nadrág növeszt önnek! Vastagbélrákra pedig ott a Fiúisten kapucnis pulóver. Három színben.

A rontástól csapódjunk most az ellene való harc partoldalának! Azt tudták, hogy láthatatlan finomerőhatások ellen védekeztek eleink a ruhadarabjaikkal? Trükkjük a lefátyolozás, vagy a túldíszítés volt. Ezért olyan cicomás a menyasszonyi kelengye. A leendő ifjú ara ugyanis felfokozott lelkiállapotában nyitottabb az őt érő, rontó finomerőhatások előtt. A szemmel verők fészke, vágyaik netovábbja egy nyitott sapkákkal bíró leány! A figyelmüket el kellett terelni, a rossznyavalyát elvonni a lélek tükreitől, ahol a testbe férkőzhetnek. Erre való a sok csipke, fodor, ráadásnak pedig a fátyol, ami egy második erőteret feszít a gonoszok és a szűz közti háborús övezetbe. Ugyanez az elkendőzés óvja a rövidlátó, kancsal, nagyfejű csecsemőket, amit szemruhának nevez a népnyelv – már ahol, tegyem hozzá. Szegény Csipkerózsika! Ha magyarnak születik, a szülei megóvhatták volna pár év kómától egy egyszerű ronggyal, amit az arcára dobnak, amint a rossz tündér megjelenik a láthatáron. Késő bánat. Ugyanezen a gondolathullámon lovagolnak a hajfonatba biggyesztett díszes tűk, varrottas motívumok, mágikus kövek…

Arról nem is beszélve, hogy manapság, az információktól túlterhes levegő mennyi gondolati szeméttel van telehintve, ami ellen a kiút csakis a hagyományos szimbólumok viselésében, szemkendőkben és varázskavicsokban rejtezik.

Nagy vonalakban ezt olvasható a Ruhagyári Kisokos kezdő kuruzslóknak készített szemléltető anyagában. Ha nem tényként kezelt, tudományos köntösbe bújtatott szövegként tálalnák ezt az egészet, még örülne is neki az ember gyereke, hogy lám! Vannak, akik törődnek az ősi hiedelmek, mesék továbbvitelével, ápolják a hagyományokat, és nem külföldről importált szeméttel tömik a gyerekek fejét. Saját gyökereikből merítenek ihletet, élik a kultúrát. De sajnos nem erről van szó. Termékeket árulnak, népet butítanak, ijesztgetik a gyermeklelkű felnőtteket, szilárd alapokat hazudnak a babonának, amit jó pénzért házhoz is szállít a futárszolgálat. A gyógyfű és a homeopátia egy dolog, kérem! Évezredes tapasztalatokon nyugszik, és egyéb orvosságok híján a fűből-fából patikát alkalmazták őseink. Sok előnye van, mi tagadás, és ma is meg lenne a helyük az életünkben; valóban nem kellene azonnal paracetamol után nyáladzani, amint egy csepp takony elhagyja orrunk cimpáját. De amikor már semmi sem segített, régen mit volt mit tenni: a hitbe fektették a bizalmat, s piócás emberek, ráolvasók adták egymásnak a kilincset. Innen ragadt ránk a sok hiedelem egy része, ami csodás és gazdag kultúr-szelet, de nem tudomány.

Az a nagy büdös helyzet (ha úgy tetszik: konklúzió), drága sapka-vitézek, hogy a díszítés, nem egyéb, mint – díszítés! Egy kulturális formanyelv, ami tájegységenként más és más, ezerszínű forgatag, nem pedig a mögé pakolt spirituális tartalom kivetülése. Előbb volt a tyúk, mint a tojás! Bámulatra méltó művészmunkák, zenei nyelven is beszélő, hordható vizuális dallamok, ünnepnapokat bearanyozó ékei a viselőjüknek. Nem pedig túlmagyarázott, varázserejű termékei egy pénzhajhász, mások ostobaságán hízó rétegnek – még ha ez is lenne a szépen kicicomázott végcél.

Úgyhogy a gyógyító bugyogókat, rontás-űző kamáslit, gondolati szemét-szűrő hímzéseket hordják csak a gyöngyvirágos szabólegények és szövőnők!

A vajákos építészek:

Második nagy lépésként járjuk körül a magyar paraszt háza táját! Hisz ezek az építmények mágikus erővel bírtak!

A hagyományos épületek egy az egyben lefordíthatóak a csillagok nyelvére – bár még senki sem látott önfeledten csacsogó csillagokat az életben. A tájolás kelet-nyugati, így a mestergerenda, a gerinc a tejutat testesíti meg. A ház bütüjén (utcafronti tűzfal) állott az ősi világfa, azaz a Boldogasszony, a mondavilág Tündér Ilonája. Ezek szerint a Názáreti egy magyar teremtés-rege gyermekeként látta meg a holdvilágot, valószínűleg Etelközben, és csak a cionisták évezredes aknamunkája tette őt héberré. Na mindegy.

Miért is Keletre néz a magyar ház? Mert ez a Fehér Ló égtája. Innentől kezdve, ha valamely szerencsétlen gyökértelen a kínai Feng-Shui tudományát veszi alapul a bútorok tologatásakor, akkor verejtéke mérgezett cseppeket hint a padlókárpitra! Hisz a kínaiak szerint Kelet a Zöld Sárkány égtája, ami a magyar mondakörben aljas egy tetű, annyi szent! Úgyhogy rohadjon meg a FengSui-sárkány, és maradjon Kínában!

A tájolásnak köszönhetően a Lélek a tűzfali ablakokon át érkezett meg, küld-fény-post, majd hátul távozott – valahol a budi környékén. Szar az élet? A mestergerenda mutatta az utat, ezért a bölcsőt mindig (!) ez alá tették a gyermekecskével, így a Lélek tudta, mi az irány.

A házat befedték – ahogy azt köll. Különben beesett volna az eső, és belesett volna a gondolat-szemét. S ez sátortető volt – az író szerint kontyos, ám ki kell ábrándítsam szegény ezotér-alakítónkat, mert ez csak egy tájegységekre jellemző típusa a sátortetőnek, és nyeregtető is lehet kontyos. Sebaj! Ez legyen a legnagyobb baklövés a mai napon! A födém csúcsán díszek voltak láthatók: nap, tulipán, vagy kettős kereszt. Bármilyen hihetetlen, ezek szimbolizálták a…igen. Háromságot: Atyaisten, Fiúisten, Anyaisten. Ha megszokja az ember, egész könnyű belerázódni a gondolatmenetbe, nem?

A homlokzat, vagyis Boldogasszony Ilona Fehér Lónak szegezett teste szintén telis tele volt csudálatos motívumokkal, amik a spirituális védőbástyákat képezték a gonosz szellemvilág ellenében, a kapu faragásaival karöltve, nagy egyetértésben. A fedeles kaput ellátták továbbá egy lelkiismeret-vizsgálóval, azaz lélektükörrel. Ki itt belépsz, eressz egy mélyről húzott „D” hangot, tisztítsd meg a sapkáidat – és a csizmát!

Tovább cammogva a verandán elért az ember gyereke a Dél felé néző bejárati ajtóhoz, ami igazán aprócskára lett vájva. Így kénytelen volt fejet hajtani, mikor belépett – ezzel pedig tiszteletet adott a bent tartózkodóknak, akkor is, ha meg sem érdemelték. Itt körbetekintve aztán meglátta a tűzhelyet a középpontban, ami maga a Lélek (amelyik beröppent az ablakon?). S ezt a lelket olyannyira tisztelték, hogy szemetet dobni rá súlyos véteknek számított, hisz ezzel megsértették az Őst!

Itt, vagyis a konyhában tartózkodtak a legtöbbet a népek, hogy a Lélek melegéhez dörgölhessék koplaló testüket. A helység alacsony, világos mennyezettel – ami természetesen az ég szimbólumaként funkcionált.

A belső tér különböző erőtereknek adott otthont. Csoda, hogy elfért mellettük a család! Ezek a terek a következőképpen oszlottak szét:

A Szellem a K-DK-i sarokba húzódott. Itt voltak ablakok, ajtók, meg egy tetőtér. Szex-kuckó, avagy a gyermekgyár. A Lélek a tetőgerendák alkotta kereszt metszéspontjában ütött fészket, a Teremtő pedig a Ny-ÉNy-É-i oldalon vert tanyát, itt kínált nyugodalmat, békét az arra szomjúhozóknak.

A falak telis tele megfelelően elhelyezett tárgyakkal, míves, díszített eszközökkel, szigorúan a szentháromság (Fej-Tor-Potroh) elvei alapján faragványolva.

Az egész tanya elrendezése hasonló képet mutatott, fontossági sorrendben követték egymást az épületek, valamennyi a Fehér Ló jegyében született elvek (nevezzük Góbé-Súlynak) szerint. Meglehet, hogy a tyúkokat és kecskéket is egy felsőbb erő rendezgette a múlt-idéző farmjáték udvarán.

Több-kevesebb nagyolással ez az információköteg olvasható az Égi Építész Lexikon többkötetes gyűjteményében. Ismét egy csomag túlmagyarázott, misztifikált zagyvaság. Ha szó szerint vesszük a szövegezést, akkor a magyar paraszt nem volt más, mint egy spiritiszta pre-hippi. Érzelmekre, mondákra alapozta életét, cselekedeteinek mozgatórugója a szellemvilág parancsaiból fakadt, s a logikát, gondolkodást messzi kerülte. Nehogy lesújtson az Ős!

Drága építészeim! A józan paraszti ész, mint kifejezés, vajh mit takar? Hogy a földművelő nem volt sült-hal, és értette a dolgát. A házak tájolása – praktikum. A Délre néző verandára odasüt a nap, átmelegíti a vaskos falakat, jó kiülni az ajtó elé. Az elé az ajtó elé, ami azért kicsi, hogy télen ne menjen ki a meleg, mikor kinyitják, s nyáron ne szökjön be rajta. Mellesleg egy utcában csak egy oldalon voltak házak, hogy mindegyik tűzfala Keletre nézzen?  Akárhogy is, de a túloldal házai – Nyugatra tekintenek. Esetleg rájuk rontottak a szemközti sor lakói, ha azoknak már nagyon rágta az egészségét a rossz Góbé-Súly, vagy a Zöld Sárkány összeszarta a portát. Ezt nem magyarázta meg, Mérnököm!

S a tűzhely sem mindig középre lett helyezve ám, sőt! És mivel sokáig nyitott rendszerű volt, ezért nem szabadott szemetet dobni rá. Gyomorforgató füst lengte volna be a házat, és az étel is jobb ízű-szagúvá vált volna kifelé, mint befelé. A plafonról a sok kormot meg biztos félóránként, váltva vakargatta a háziasszony és a legidősebb leánygyermek, hogy a ház népe gyönyörködhessen a tiszta ég szimbólumát képező mennyezetben.

A gyermek mestergerenda alá fektetésének törvényét nem tudom, melyik nagymama mesélte a hiszékeny írópalánta unokájának. Efféle íratlan törvények csak a fogatlan vénasszonyok ajkain születtek – némi kegyelem-kenyércsücsök ellenében. Regéljen az éhhalál ellen, nénémasszony!

A díszítések esetét már érintettem az előző témakör kapcsán, s csak annyit tennék hozzá, hogy a míves bútorok és használati tárgyak születése is profánabb kissé, mint spiritisztáink képzelik. A nép faragott, vésett, mikor ráért. Nem voltak kreatív boltok, IKEA, hogy készen vett termékekkel lássák el a rosszul bútorozott tanyákat, hát megcsinálták maguk. Főleg télvíz idején, mikor a mezei munka elmúltával volt rá idejük. Esti sorozatok, DVD-lejátszók és interneten bökdösődés hiányában főképp efféle elfoglaltságokkal ütötték el az időt; és porontyok gyártásával természetesen.

A leggazdagabb faragás-kultúrával és legtöbb díszített használati tárggyal mellesleg a házzal nem, vagy csak ritkán rendelkező pásztoroknál találkozhatunk. Naphosszat a jószág mellett ácsorogva, ücsörögve bőven akadt alkalmuk valamennyi vagyontárgyukat felcicomázni – amiből nem volt sok. Így született a legtöbb faragott dohánytartó, pipa, bot, ostornyél, fokos, furulya, stb. Fél-nomád életmódjuk megőrizte hitvilágunk darabkáit, ezzel tudtak kiválni a dísztelen nyomorban tengődő tanyavilág lakói közül.

Kiábrándítóan hat, drága lélekismerők? Szerintem sokkal szebb és becsülendőbb a végeredmény, ha ebből a szempontból néz rá az ember. Miért lenne rosszabb, pláne kevesebb, mintha a láthatatlan Ős-szellemek, Fehér Lovak és a Fej-Tor-Potroh szentháromság jegyében rettegő, Góbé-Súly szerint rendezkedő, ostoba és tudatlan véglények hozták volna létre mindezt? Ez a rengeteg kincs és örökség Tudást takar, s ez az, amit tovább kellene adni, és használni. A hitet meg kell hagyni a maga helyén, a meséket, regéket pedig a fogatlan öregasszonyoknak, szemmel verő öregbojtároknak, hisz náluk volt a legjobb helyen. Az ő kezükben, az ő ajkaikon nem vált volna haszonleső, együgyű ostobasággá.

Zárszóként mit tehetnék még hozzá? Talán csak annyit, hogy az elején, a felvezető szövegben túlértékeltem kissé az oknyomozás első fázisát, az adatgyűjtő folyamatot. Az összeszedett gondolatok megszülése, papírra vetése sokkal döcögősebbnek bizonyult, mint maga a szellemi ingoványon vaó kószálás, morzsagyűjtögetés. Így visszanézve lehet mindenki (az Olvasó és jómagam is) jobban járt volna, ha bekapok egy marék hallucinogént, nyalogatok egy légyölő galócát, mielőtt nekiesek a csudafának, félig csorbult fejszémmel. Még az is megeshet, hogy remek kis gonzo született volna belőle. Most már azt hiszem, késő, a fa – számomra – kidőlt.

Sűrített Paradicsom

Volt nekem egy nagyon kedves szomszédom, egy szépnek nem, ám csinosnak is csak a legnagyobb jóindulattal és elnézéssel nevezhető leányka. Igazából nem is mellettem, hanem velem szemközt lakott, a kínos közelségben tornyosuló szomszédos panelház egyik felém eső, erkéllyel rendelkező szobájában. Ám mégis ismerőseim közé sodorta a szerencsés véletlen – ha megölnek sem emlékszem, hogyan ismerkedtünk össze. Azt hiszem közös barátok révén, vagy valami hasonló profán és átlagos átfedésnek köszönhetően. De nem is igazán lényeges.

Elég gyakran sikerült beszédbe elegyednem vele, néha csak a magam szórakoztatására, néha pedig kényszerűségből, mikor megszólított a szomszédos erkélyről, midőn a reggeli kávé-cigaretta szent biumvirátust igyekeztem tettetett élvezettel elfogyasztani a szabadban reggelizés illúzióját kínáló beton-balkonon.

A leánykát Kálváriának hívták. Teljes nevén Lebensraum Kálváriának. Buzgón állította magáról, hogy zsidó, és ezt a tényt büszke héber létének minden tettével igyekezett igazolni. A gázai helyzetet napi szinten nyomon követte az interneten, kiállt a ciszjordániai zsidó telepek mellett, héberül imádkozott (pedig mintha azt is említette vón’ egyik hajnali erkélyjelenetünkön, hogy ateista…nem figyeltem).

Aztán egyszer, kissé ittas állapotban elmesélte, hogy valójában sváb. Valamelyik baranyai kis faluból jött ide tanulni, s itt ragadt. A nagyapja volksbundos volt, és elítélték, mert részt vett a falu zsidóinak elhurcoltatásában, meg effélék. Szegényt biztos gyötörte a bűntudat, mert krokodil méretű könnycseppek szántották végig az alapozórétegektől sivatagra hajazó arcvonásait, így inkább nem firtattam a titkait – noha az én családomban is gyakori a sváb vérvonal. Nem hiszem, hogy meg tudtam volna győzni arról, hogy őseink tetteiért nem tartozhatunk felelősséggel, mert nem mi követtük el őket. Ahhoz túl ittas és túlontúl feldúlt volt.

Amúgy is elég meggyötört és sérült lélekkel rendelkezett szegényke. Hajazott a feminista eszmék felé orientálódni – ebben manapság semmi meglepő nincs, mondhatni: ez az alap egy nőnél – és a nehéz érvényesülésének okát is a nemi diszkriminációban látta. Nőként nem engedik szóhoz jutni, bizonyítani – bizonygatta. Ekkor már megkérdeztem tőle, miután első cigarettám izzón gyöngyöző végével a másodikra gyújtottam, hogy ugyan mesélje már el nekem: a Vén Európának mit jelent az elnyomás? Mert, ha teszem azt Etiópiában látta volna meg a napvilágot, és egy éves korában levágják a csiklóját, megértem, ha felháborodik rajta. Vagy bő kétszáz évvel ezelőtt, ha Párizs piacán kell halat áruljon, nyolc lurkó nevelése mellett, alkoholista férje ütlegeléseinek tarkálló jeleivel mosdatlan arcbőrén (amihez az igazat megvallva sem időben, sem pedig térben nem kell ennyire messzire menni példákért), akkor elismerem, hogy sorsa mostohaként bánik vele. Másfél diplomás, önálló, egészséges, pláne kitartott huszonévesként azonban kissé visszásak a jajongások. Nem sértődött meg nagyon, csak sarkon fordult és ott hagyott, majd alig egy hét múlva újra hajlandó volt szóba állni velem, így az erkélyjelenetek folytatódtak, mintha mi sem történt volna. S én, mint Cinikus Rómeó álltam a plátói viszony elébe újfent.

Fenébe! Azt el is felejtettem megemlíteni, hogy Kálvária művész volt! Amolyan minden lében kanál, polihisztor poliészter. Elsősorban festőként tevékenykedett, és a „szerencsés” kevesek egyikének mondhatom magam, aki látta a kiállításainak valamelyikét, abban a kis művészkocsmában, ahová csak az olcsó sör miatt jár a rendes ember gyermeke. A rendetlené meg pláne. Fakezű egy teremtés volt, meg kell hagyni. Ötlettelen, klisékben dúskáló, egyéni hangban szegényes műveivel nem váltott ki különösebb hatást a közönségéből. Nem véletlenül.

Mellesleg énekesi babérokra is igyekezett igényt tartani, s ezt a szomszédi sínylették meg leginkább. Gyakran volt szerencsém szolmizációs gyakorlatok közben tetten érni a kezdő teknővájók bárdolatlan és esetlen munkáját imitáló fahangját, amint a nyitott műanyag ablakon a szabadba távozik, halálra rémítve a játszótéren dolgát végző kóbor macskákat és hajléktalanokat. Nem sírom vissza azokat a reggeleket.

Ráadásként természetesen az irodalomban is próbára tette magát Kálvária – s könnyűnek találtatott. Egyszer rám testált egy adag novellát, amiket írt. Miért épp nekem? – örök rejtély. Nem volt mit tenni, el kellett olvassam, végig kellett szenvedjem magam mind az 50-60 oldalon, amiket volt szíves az örökkévalóságnak papírra okádni. Meg vagyok győződve róla, hogy diszlexiával küzdött. Ötlettelen és patetikus kis monológok voltak, abszolút fölösleges időpocsékolás. Mintha csak festette volna őket.

Az észrevételeimet megtartottam inkább magamnak; majd rájön magától! – gondoltam. Annyit mondtam csupán, mikor a véleményemet kérdezte, hogy dolgozzon még kicsit a dolgon.

Míg nem egyik balkon-komédiánk tragédiába nem fulladt, s megrontotta a kapcsolatunkat. Magyarán mondva: másodjára is megsértődött. Ezúttal végérvényesen. A kiváltó ok annyi volt csupán, hogy a szokásos sirámai új vizeken találtak maguknak süllyedőben lévő csónakot, ebbe szálltak be, s integettek felém a hajótöröttek kétségbeesett halálfélelmével. Kálvária kijelentette, hogy rossz korba született, ezért nem érti meg senki. Egyszerűen nem ide való.

Ismét megemeledett a szemöldököm íve, s mélyet kellett szippantsak a sodort dohányrúdból, mielőtt válaszra nyitottam a szám. Így sikerült némi tapintatra hasonlító ízt csempészni a mondanivalómba. Miszerint ilyen nincs. Sokan hiszik, hitték (mint jómagam is egy időben), hogy nem megfelelő korba születtek, máskor vagy máshol kellene élniük. De ez nem igaz. Nem véletlenül van az ember ott és akkor, ahol földi porhüvelye születésekor az édesanyjából elsőként kikandikált. Vagy amerre az élet dobálta. Amiért másként érzünk, az a bizonyos fokú nosztalgia, amit –meglehetősen foghíjas – ismereteink generálnak a múlt bizonyos szegleteivel kapcsolatban. Ez valahol érthető is. De itt és most kell valamit letennünk az asztalra, amíg még vagyunk. Utána nehezebb, sőt: lehetetlen! Ha mást nem, hát annak a bizonyos áhított múlt-darabkának az értékeit mentsük át, állítsuk szembe őket a jelennel, vigyük tovább, éljük meg; vagy építsük be a világunkba, amit teremteni kívánunk! Visszanyúlni ugyanis bárki képes, visszatérni senki. Ostobaság is volna nap, mint nap agonizálni, és kotlani a gondolat megzápult tojásán, hátha kikel egy időgép-fióka, ami csonka szárnyain visszaröpít a vágyva vágyott érába. Kisgyerekeknek szokás ilyet mesélni, esténként, ha nehezen ül rá az álmosság tapasztalatlan kis szemhéjaikra. Szóval a siránkozó tépelődés helyett ott és akkor teremtsen mindenki értéket, ahol, pláne amikor létezik! Ha pedig ilyesmire nem képes, akkor felejtse el az ambíciókat, ábrándokat, s lépjen tovább! A toporgás nem vezet semerre.

Az utolsó mondat végén ismét rászippantottam a cigarettavégre, s kimerülten fújtam ki a füstöt. Kálvária se szó, se beszéd elviharzott. Hatalmasat reccsent mögötte a műanyag ajtó, halványan végig is szaladt egy repedés a hőszigetelt üvegen.

Azóta nem találkoztunk. Állítólag férjhez ment, és gyereke is van már vagy kettő.

Nem is tudom, hogy jutott épp most eszembe. Furcsa kis lény volt, mint egy tömörített, sűrített valóság, két lábon járó kortünet. Egy egész generáció közös vergődésének elferdített kivetülése, mintha mindaz az ezerféle gyötrődés és kétségbeesés, ami mindenkiben benne motoszkál bizonyos mértékig, együtt és egyszerre, általa öltött volna testet. Elpuhult és kétségbeesett kis meghasonulásunk tünet-együttese, három napos csodát váró tétlenségünk, szimbólumok sűrítménye, a magába harapó Kálvária. 

Már nem is vagyok benne bizonyos, hogy valóban ismertem. Létezett? Muszáj…különben ki beszélt hozzám azon a pár négyzetméternyi paneldarabkán reggelente?

Hogy mondják magyarul, hogy Lebensraum…?

Hátamon a fát III.

Van az abszolút holtpont. A mindennek alja, a végső völgy, hová a delelő nap se lógatja be tétova tappancsait, és soha nem növeszt zöld füvet a kopár, élettelen talaján. Végső határa a meghunyászkodásnak, fizikai kimerültségnek, akaratnak, léleknek. Mindennek, ami emberből gyúrta emberré azt, kit anya szült, akit apa nemzett, tanult a maga kárán, s néha a másén is talán. Oda tartok éppen, gyalogszerrel.

Hat nap óta folyamatos munkában talál a hajnal, első ködét már a fűrész sergő lánca kavarja, bódultan fodrozódik a fáradtan darabos mozdulatainktól, s a kelő nap laposan rohangáló fényei hosszú árnyékunk mozdulataival játszanak a mohalepte fenyőtörzsek között. Mintha egymással bújócskáznának, önfeledten, gondtalan gyerekek módjára.

Egy részről persze felsóhajtok reggelente, mikor kinézek az ablakon. A csüggedés mellett az alagút vége csillog előttem, mikor a tiszta égboltra tekintek az opálos üvegen át. Az első (és késő délutánig egyetlen) kávé melege nagy nehezen keresztülveri a meggémberedett ujjak hajszálerein a sűrűsödő vért, hogy ki ne ejtsem a bögrét; csak legyen elég gyomrom leerőltetni azt az istenverte toast-kenyeret. Hetek óta mást sem ettem, mint ezt a fűrészpor ízű semmit, közte egy szelet felvágottnak csúfolt valamivel. Persze ezzel nem csak én vagyok így, hanem valamennyien. Muszáj, nehéz az a fene ette masina!

De fogy az erdő, fogynak a napok! Nincs több semmittevés, kényszerleállás, csak termelünk, termelünk, mintha tőlünk forogna a széles világ, mintha csak a mi munkánk gyümölcséből épülne a palaszürke Bajorország, s melegedne a pirospozsgás bajor nép.

Markoljuk a gépeket, suvasztjuk őket a kopott furgonba, a benzineskannák telt vidámsága locsog mellettük, s a szapik, rönkfordítók, lapátok várják zörögve a munkakezdést. Ahogy a vacogó fogú, korgó gyomrú csontkollekciók megtört szembogarai.

Egész nap sikonyálnak a motorok, zuhognak a haldokló törzs-testek. Persze a hibák is gyülekeznek, s megtoroltatnak, mint azt egy rendes hibától el is várja az ember. A vágások már nem egyenesek, a tuskók magasabbak a kelleténél, és bizony a centi is csal. Vagy a szemem. Már én sem tudom sokszor eldönteni. Majd eltelik ez a nap is, csak menjünk, menjünk!

El is telt. Aztán a végén kivonszoljuk magunkat az erdőszélen várakozó kocsihoz, beszórjuk az ürességtől elnémult benzines kannákat, a fáradhatatlanul csacsogó, buzgó szerszámokat, s porhüvelyünk olcsó képmását is bedobjuk valahogy a ragadós ülésekre. A szállásig tartó húsz perces úton csupán a gyantaszagú nadrágok párolgó fülledtsége mutatja: van élet az anyósülés mögötti vidéken is!

Még egy kis benzinben tocsogás a kamrában, amíg megpucoljuk a német gépipar remekeit, aztán erőtlenül elnyúlok a ház előtti füves udvaron, amihez a hazafelé tartó iskolás kislányok kacagása szolgáltatja a háttérmuzsikát. Nincs is szebb, mint mikor záróakkordként csupa szív kisgyerekek röhögik ki az embert!

Másnap: vasárnap. Az Úr napja, ahogy errefelé is megtisztelik, s mint az közismert, a teremtési vesződségek után Ő is fogta magát, és beintett a világnak a hetedik napon, kulcsra zárta ajtaját, kilincsén a ne zavarjanak táblával. Lett volna favágó!

Mert a reggel ismét kinn ér minket az ébredezésében reszkető erdőn. Rakjuk halomba a tegnap megtermelt anyagot. Legalább csend van, békesség, sehol egy fűrész. Tilos is ma dolgozni. Ha erre jár valaki, megbújunk a bokrok között.  Aztán húzkodjuk tovább a több mázsás rönköket, az izzadtság folyamokban ömlik végig vörösre gyúlt bőrömön, karjaimba már csak hálni jár a lélek. Derekam derekasan hasogat. A lábaimat nem vagyok képes megérteni: nyolc kilóval kevesebbet kell csupán elviselniük magukon, kopott a súlyomból rendesen, noha nem volt olyan rettentő az a hetvenegy kiló sem. És mégis meg-megrogynak, csuklanak a térdek, imbolyognak a bokák. Hülyék ezek?

Az egyik négy méteres rönk (és önmagam) vonszolása közben aztán össze is akadnak, én pedig arccal bezuhanok a fenyőágak közé. Puha fenyőtűk simogatják karcosra arcomat, illatukkal elzsibbasztják érzékeimet, s elfeledtetik, miért is vagyok itt. Ha már egyszer eltaknyoltam előveszek egy cigarettát, és kényelmes nászágyamon, oldalamon újdonsült arámmal, a Szerencsétlenséggel boldogan elpöfékelem.

Jó érzés a gyantaszagú zöldben feküdni mozdulatlanul, apró bogaraktól körülvéve, tudatlan mozdulatlanságban. S innen lentről egész másként látszik minden. Elértem az alját, a világ valagán heverészek, édes esélytelenséggel vigyorgok a jövőbe, mintha már nem számítana, fölkelek-e valaha innen. Idelenn nem jelentek semmit, hisz ugyanolyan kis féreg vagyok, mint a köröttem serénykedő ízeltlábú kis jószágok. Rám keményedett lelkem kitinpáncélként véd meg mindentől, s hátamon fekve kapálózhatok, míg újra talpra küzdöm magam, hogy aztán ugyanolyan céltalanul bolyongjak, mint annak előtte. Savanyú avar ez a világ, rothadó növényi részek rétegződő szőnyege, s benne ott furakszom én is, mint annyian rajtam kívül.

Akkor miért ne kelnék föl? Miért ne kepesztenék tovább? Hisz úgyis mindegy. A mélyponton annyira lényegtelen minden, hogy akár folytathatom is.

Úgy is teszek. Talpra állok, gondosan elnyomom a dekket, s értelmetlen bár, de leporolom a nadrágom, ami a gyantás tenyeremtől, ha ugyan lehetséges, még egy fokkal mocskosabb lett, mint előtte volt. Aztán: eriszd neki! – húzom tovább a rönköt. Odacsúsztatom a többi mellé, indulok a következőért; körbe-körbe. Tanyázom még párat persze, s aztán föl is tápászkodom szépen.

Mert ezért vagyunk, mi farontó cincérbogarak idelenn. 

David Attenborough - Egy elcsípett levél

(a természetrajzi levéltár anyagából)

Drága Édesanyám!

Örömmel vettem leveledet, megkönnyeztem minden szavát! Megható, hogy még ilyen messziről is eszedben tartasz, és tudd: érzem a szeretetet, érzem a melegséget, mely Tőled, s az édes szülőföld felől árad.

Sajnos nem egyszerű a sorsunk ideát a testvérekkel, drága mama. Tudom, legutóbb azt írtam, minden rendben, s nagyszerűen érezzük magunkat, ám be kell valljam, kissé tódítottam. Színeztem a szürkét, halványítottam a fekete fellegeket. Talán inkább kissé elsumákoltam az apróságokat, amik azóta a fejünkre nőttek. Mert időközben világossá vált, bőrünkön érezzük, hogy nem is olyan aprók ezek a nehézségek.

Az igaz, hogy az étkezésünk kielégítő, ami a mennyiséget illeti. Ebben hiba nincs is. Az a bökkenő, hogy errefelé csak emberek vannak, semmiféle állattal nem találkoztunk hetek óta. Egyedül a Sára mesélte, hogy összefutottak valami yorkshire terrierrel, vagy mivel, de a szavai után nem lehetett valami kiadós falat. Ketten alig laktak jól belőle. Attól tartok, ez az egyhangú étrend nem tesz jót nekem. A szomszéd levélen is van már két beteg, s a másik bokor felől is járványos rémhírek terjengnek. Remélem csak bulvár az egész, mindenesetre nem érzem valami fényesen magamat én sem. Vitaminhiányom lehet, vagy valami hasonló. A helyiek is olyan sápatagok, mert hiába van étvágyuk, és esznek is eleget, de mosolyt még egyikük szívókáján se láttam táncolni. Tegnapelőtt például beleittam valami furcsa szagú ember vérébe, s az íze is olyan különös volt, majdnem visszaköptem. Aztán mintha leszakadt volna az ég, szédültem, győztem elrepülni a bérlakásig, reggel pedig minden idegdúcom ki akart ugrani a helyéről, a szemeimnek meg legalább a fele homályos volt és égett. Azt mondják, alkoholmérgezésem volt, ami nem tudom, mi lehet, de állítólag elég gyakori errefelé. Majd megszokod! – mondták a régebb óta itt lakó kuzinok.

Amúgy el lehet viselni ezt a kosztot, távol álljon tőlem, hogy panaszkodni kezdjek! Tudom, ti odahaza alig juttok ennivalóhoz, de most úgy érzem, bármit megadnék egy kis kecske-, vagy marhavérért!

Ez a kisebbik gondunk az új hazánkban. Nem is annyira gond, mint kellemetlenség. Ami azonban letaglózóbb volt, az a helyiek, az őslakosok ellenszenve, amiben részesültünk megérkezésünkkor. Úton-útfélen megjegyzéseket tesznek a külsőnkre, szidják az élősködő anyánkat (mintha az ő anyjuk nem ugyanolyan vérszívó rovar lenne, mint a mienk).

Már a legelső nap, mikor kikeveredtünk az afrikai meleg szelek sodrásából, és lepihentünk egy fagyalbokor levelének fonákján, izgatottan zizegve, szárnyainkat nyújtogatva nézelődtünk, hozzánk röppent néhány helyi érdekeltségű szúnyogpalánta, és lökdösődtek, köpködtek, szurkáltak, hogy minek jöttünk mi ide. Nekik is alig jut ennivaló – mondták -, szűkös a hely, minden nyamvadt hajszálérre jutnak húszan, nincs itt szükség még a hozzánk hasonló, mediterrán élősdiekre is. Az a szóbeszéd járja, hogy tavaly néhány cecelegyet agyonvertek a böglyök a városszéli réten. Igyekszünk elkerülni őket, szteroiddal telített marhákon nevelődött, tagbaszakadt népség, ellenszenves és mocskos nemzetsége a rovarvilágnak. Hidd el, drága mama, még rosszabbak, mint otthon!

Aztán az albérlet, vagy minek is nevezzem ezt a koszfészket. Egy közpark szélén ütöttünk tanyát, ahova esténként sok fiatal, zsenge és tisztavérű kiskölyök látogat, gyorséttermen hizlalt szüleivel karöltve. Könnyű prédák a magunk fajta, fürge feketéken edződött bozótlakóknak – még ha nem is olyan ízletes, vagy egészséges. De annyian vagyunk egy helyre zsúfolódva, hogy a potrohunk egymás szájszervébe lóg. Nincs egy perc nyugta se a szúnyog fiának (azaz lányának). Minden nyavalyás fűszálra jut vagy húsz éhező, nem beszélve a tömött fürtökben megrakott lombokról, ahol vegyesen lakik a helyben született, a bevándorló, és még a többi rovarral is meg kell küzdeniük a helyekért. Kabócák, katicák, mind-mind olyan tömegben rajzanak, mintha legalábbis hektárszámra teremne errefelé a fa meg bokor. Pedig alig van pár tucat belőlük. Mit tehet ilyenkor bárki? Elvégre nem alhatunk a betonon!

Lehet, hogy most ijesztő a kép, amit lefestettem neked, talán túlontúl rémületes is. Ne haragudj, ha soraim elkeserítettek, nagyon röstellem, de meg kell értsd, anyám, nehéz ideát, az idegenben. Rengeteg, nehezen megszokható furcsasággal kell megküzdenünk nap, mint nap. Tudom, azt ígértem, ha kifeküdtük a jó helyet, üzenek értetek, de most azt kell mondjam, ne gyertek! Nem tudnád megszokni ezt a vidéket. Állítólag hideg idők is jönnek pár héten belül, valami novembernek nevezett időszak következik, aztán elvileg havazni is fog…furcsa, hisz a kilimandzsárói rokonok is beszéltek a hóról anno, de ők olyan magasan laknak, itt meg alig vagyunk feljebb a tenger szintjénél, mint odahaza voltunk. Nem megy a fejembe. A gépjárművek kipufogó gázai lehet megkavarták már az érzékeimet. Most is valami hatalmas repülő szerkezet köröz itt fölöttünk, és esik az eső. Furcsa szaga van, és felhő sincs az égen, nem is értem a dolgot.

Szóval jobban teszitek, anyám, ha otthon maradtok, tudom, nem könnyű, de nem bírnád ki a körülményeket…most is egyre nehezebben lélegzem. A papír is kezd elmosódni, és émelyeg a gyomrom. Be is fejezem a levélírást inkább.

Csókoltatom az otthon maradtakat, az egész családot, különösen a húgaimat! Vigyázzatok magatokra, és ha tehetem, adok hírt még magamról, addig is…

…ezen a ponton a levél megszakadt, mellette rovarirtótól görcsbe merevedett lábakkal heverő moszkitó. Összetett szemében még megcsillan a távolodó permetező repülőgép fémtestének körvonala, s utolsó leheletének halk neszezése elvegyül a motorok zúgásával, s haldokló társai ízelt lábainak utolsó rúgásaival…

Pályaválasztási tanácsadó

Intézményünk nem vállal felelősséget az esetleges kisiklott életekért, és kijelenti, hogy amennyiben az ügyfél elégedetlen a sorsa alakulásával, azért semmiképpen sem okolhatja a pályaválasztási programot, csakis a személyesen elkövetett hibái, illetve a leírtak be nem tartása okozhatták a zavarokat az életpályamodellben. Vagyis: a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el!

Első lépés:

Fontos a megfelelő helyre való születés. Lehetőleg próbálja meg elkerülni, hogy egy kisebb faluban, vidéki kisvárosban lássa meg a napvilágot. Sokkal megfelelőbb helynek bizonyulhatnak a megyeszékhelyek, megyei jogú, illetve egyetemvárosok. Ezeken belül is előnyben kell részesíteni a kertvárost, polgári környéket, s elkerülendő a peremterületre szorulás, munkáskerületek, nyomortanyák.

Ehhez szükséges természetesen a megfelelő szülők kiválasztása. A legkevesebb, hogy középosztálybelieket válasszon, de ajánlott a tehetősebb rétegben keresgélni: ügyvédek, közjegyzők, fogorvosok, politikusok, vezető menedzseri, vagy afölötti beosztásban dolgozók valamely mobilszolgáltatónál, stb. Semmiképp sem javasolt parasztokat (őstermelő), munkásosztálybelit választani, ne adj Isten művészt, pénztárost vagy kőműves-segédet!

Második lépés:

A helyes edukáció elengedhetetlen az életben való boldoguláshoz, s ez már a bölcsőde, óvoda megválasztásánál félresikerülhet. Legalkalmasabbak a kevés férőhellyel rendelkező, fizetős intézmények, messzire elkerülendők a plebs gyermekeinek fenntartott, lepukkant állami megőrzők. Egy Waldorf-óvoda mindenképpen jó választásnak bizonyulhat!

Innen egyenes út vezet egy jobb (lehetőség szerint magán-) iskolába. Ez lehet egy egyszerű általános iskola valamely gazdagabb környéken, vagy akár egy gimnáziummal kombinált intézmény; ennek nagy előnye a korai szakosodási lehetőség.

A leggyakrabban elrontott lépésnek számít a nem megfelelő iskola kiválasztása, a rossz szakmai irányultság. A szakmunkásképzők, szakközépiskolák (kivéve a gazdasági szakiránnyal rendelkezők!) a legkevésbé sem alkalmasak egy egzisztenciális jövő alapköveit lerakni, úgyhogy messzire kerülje az efféle intézményeket!

Amennyiben megfelelően választott egyenes út vezet a jobb egyetemek, főiskolák tárt kapui felé. Ez esetben is a felkapottabb, drágább helyeket keresse, hisz az ott szerzett ismeretségek a későbbiekben vastag kamattal gyümölcsöznek majd! Épp ezért célszerű a lehető legtovább az intézményben tartózkodni: maradjon hallgató, ameddig csak lehet! Ezzel biztosíthatja az álláskereséskor előnyösebb életkor elérését, esetleg – helyes helyezkedés esetén – tanulmányai alatt megcsíphet egy gyakornoki helyet, ahonnan el sem kell többé mozdulnia, s szép karriert tud építgetni.

Harmadik lépés:

Ez már szinte magától értetődő: jó munkahelyet választani. Ha az első két lépést maradéktalanul teljesítette, ezzel semmi gondja nem adódhat: szülei, esetleg a tehetős baráti körének egy tagja minden bizonnyal biztosít önnek testhez álló, zsíros fizetéssel járó állást.

Amennyiben hiba csúszott a számításba nem kell kétségbe esnie! Gerincének gondos eltávolításával, nyelvének nyújtásával még kijavíthatja a csorbát. A jó helyen, jó időben és jól kiválasztott seggek kinyalása, valamint az aljas és alattomos áskálódás az útjában álló vetélytársakkal szemben csodákra képes!

Fontos továbbá nem létező erényeinek hangsúlyozása, ordító hibáinak takargatása, valamint a töméntelen mennyiségben okádott hazugságok és túlzások, önfényezés és jópofizás. A siker garantáltan nem marad el!

Negyedik lépés:

Végül néhány kísérőnek elejtett intelem, csupán a fent leírtakhoz. Éljen kiegyensúlyozott életet! A helyes táplálkozás, a test építése, szépítése, esetleg a feng-shui jó táptalajai a teljes boldogságnak.

Ne sajnálja magától a drágább ételeket, jobb ruhákat, a nyári vakációt, külföldi utazást! Szemránckrém, kézápoló, bőrradír, egy ízléses parfüm és remek szabó, kondi-bérlet, rendszeres nemi élet. Az eredmény: jól ápolt külső, igényes megjelenés, jó közérzet, valamint irigykedő pillantások a kevésbé érdemes emberek részéről.

Amennyiben megértette az elmondottakat, kérjük töltse ki az életre jelentkezéshez szükséges űrlapokat, s adja le az ondóvezeték melletti pultnál! Ügyintézőink iktatják adataikat, s felveszik Önöket a névjegyzékbe.

S még egy jótanács valamennyi útnak induló spermiumnak: furakodjon, gáncsoljon és gázoljon át mindenkin, hogy célba érhessen!

Az a pete csak Önre vár!