Rémregény

Másodosztályú rémregénybe csöppentem, ahol az egy kaptafára koptatott szájú mindentudók és jóakarók tuszkolják a jobb életet serényen a gigámon lefelé. Kísértenek és megkísértenek minden sarkon, a közértben; lépcsők tetejéről és lábánál fordulnak utánam, suttogva a jószándékot. A megszívlelendő tanácsokat az élethez. Zsolozsmázva állják utamat az üvegesedett szemű élőhalottak, nincs előlük menekvés. Egyszerűen mindenütt ott vannak és megszólítanak. Szóval paranoiás lennék? Üldözési mánia gyötörne, s valamiféle őrült összeesküvés-elméletet gyártanék unalmamban, amolyan bolha-elefánt viszonylatban? Hát nem, kérem! Itt zajlik az egész körülöttem. És velem.

A minap is ez történt, mikor meglátogattam édesanyámat, aki hajszobrászként faragja formásra és divatosra unatkozó, hiú nőtársai fejszőrzetét. Gyanútlanul beléptem hozzá, mert éppen ráértem, és amúgy is meg szokott kínálni kávéval ami, valljuk be: mindig jól esik – még akkor is, ha instant. Ahogy ott álldogálok, várva, hogy a székben tespedő, alufólia fecnik alól sunyin leselkedő, májfoltos naccsága frizurája elkészüljön, és mehessek rágyújtani a kávé mellé, az ominózus ötvenes a forgószékből kérdéseket kezd hajigálni nekem. Hogyaszongya:

- És most dolgozol? (ó, ki hitte volna, hogy ez lesz az első kérdés?)

- Igen, dolgozom.

- Hol? (tudom, hogy nem érdekli…na jó, fapofa)

- Dombóváron. És itthon.

- Dombóvár? Az elég messze van. És mit csinálsz ott?

- Kanász vagyok, hatvan mangalica mellett. És itthon tetoválok.

- Hát igen…nehéz a megélhetés… (nem értem, hogy a fenébe szűrte le éppen ezt…tűnjünk már innen!)

- Igazán nem vészes. Meg lehet szokni.

- Jaj, hát a lányomék (kezdődik!) kimentek Németországba tavaly. Nagyon jól keresnek, remek életük van! Ha tehetném…ó, a te korodban főleg! Hisz olyan fiatal vagy! (annyira már nem, asszonyom) Itt nem lehet élni. Ki kell menni!

Annyira unom már ezeket a jobb életet sugárzó sikertörténeteket! De nincs vége. Sosincs vége. Olyan ez, mint egy lánc: minden szem egy dicsőséghadjárat, egymást szorongató, seggét bújó hányingerlavina.

És lássanak csodát, ha már elindult a hótömeg, húzza magával a többit! Hömpölyög felém a nyugatra szabadultak tündérmeséinek áradata: a hajmosóban hanyattában hozsonnázó fiatal tanárnő bátyja épp most költözött ki Ausztriába. A labancoknál szebb az élet, már árulják a házukat, ment az egész család. A búra alatt a meleg levegőtől túlfűtött nyugdíjas néni, hajcsavaróktól eldeformálódott koponyája is bólogat, hisz az unokája remekül érzi magát Londonban. Ki kell menni! Ekkor gyorsan kislisszoltam az ajtón.

És pár héttel korábban, mikor is egy jó cimborámat kísértem el a helyi szeszfőzdébe, szintén beleszaladtam. Szembe találtam magam egy közel két méter magas, másfél mázsás őstulokkal, három fog büszke tulajdonosával, aki a nagy és nehéz tárgyak mozgatására tette fel az életét. Ha már szembe jött, köszönés oszt kézfogás. Undorító, döglött hal tenyerével csapdába fogta a markomat, s az Istenért nem akarta elengedni. Májkárosult, sárgásan vizenyős szemeit rajtam csüngetve egyre közelebb tolta szesztől bűzös arcát, s szellős mosolyával az arcomba böfögte:

- Te ismered a fiamat. Az Attilát.

- Fogjuk rá.

- Ők már kint élnek. Ausztráliában. Indítottak egy vállalkozást, és most már nagyon jól megy nekik.

- Örülök…

- Itt nem lehet. Ki kell menni! – majd kínos közelségbe csúszva a fülembe leheli – Itt nincsen semmi.

Na jó, most volt elég! Kirántottam izzadt, löttyedt tenyeréből a kezem, sarkon fordultam, és dolgom után néztem, csak ne kelljen beszélgetni.

És ez csak két apró, mindennapos példa, kérem! A napokban a pékné a kifli átnyújtása közben hozakodott elő a Düsseldorfba távozott unokahúgával, a vasboltban pedig az eladó a mielőbbi távozásra bíztatott. Már az országból, nem az üzletből. Meg mernék esküdni, hogy a büntetési csekket barátságosan töltögető parkolóőr ezt suttogta a válla fölött ma reggel, miközben elsétáltam mögötte a járdán: menekülj!

Ki kell menni!

Élőhalottak mindenütt! A cselekedni félő, életunt és elkeseredett generáció egy emberként sulykolja beteljesületlen vágyait az őket körülvevőknek. Cukormázas, nyugati paradicsom utópiájuk ködén keresztül nézve ítélik meg az anyagi létre alapozott értékrendjük szerint fölépített környezetüket. S a benne élőket egyaránt. Sehol a realitás talaja, csak a régi regéket felváltó evilági mendemondák az elérhető édenkertről. Mert biza elhiszik, hogy – a Burzsoá Nyugdíjasokat félre-idézve – odakünn az oroszlánnak nincsen foga, a kerítések kolbászból készülnek, és minden embernek ötöse van a lottón.

Szó se róla, van az úgy, hogy az anyagi bilincsek megkövetelik a külföldi kenyérkeresetet (szép emlékű svájci frank, mennyien szeretnek!). Mivel ott magasabb a fizetés. Ez bizony tény. Ár-érték arányban is több marad a tárcában hó végén. És sok embernek ez elég a boldogsághoz. Csak azt az aprócska kis bukfencet nem bírom abba a csökönyös, somogyi-sváb-székely-magyar fejembe beleverni, hogy ez miért lett kötelező program?

Eltöltöttem én odakünn jópár esztendőt, s vizet prédikálnék borivás közben, ha azt mondanám, hogy – főleg az elején – nem élveztem jó részét. De a Kánaán azért elég messzicske áll ettől! Legalábbis úgy képzelem a paradicsomban nincs könyékig wc-ben turkálás a szeméttelepi munkásbarakkban, sem csokoládéüzem padlójára száradt ipari hulladék sikálása, mosogatólében ételmaradékokra történő hajtóvadászat, hatnapos munkahét, napi tizenpár órában. Mert bizony ez elég gyakori körülmény egy emigránsnak a fejlett nyugaton. Melós a kinti élet is, megkövetelik, ha már odatoljuk a külföldi pofánkat az ő rendezett és karbantartott országukba. Úgyhogy hagyjuk a dajkameséket a gyermekeknek, és nézzük reálisan a dolgokat!

Kedves jóakarók, szerencsefiai, akik kikaparták a gesztenyét: odavagyok az optimizmusuktól, a szebb életüktől, nem irigylem egy centjüket sem, nem köpök az unokájuk után, akinek most nagyon jó! Nem tartom hazaáruló senkiházinak, aki a kinti életet választja; biztos megvan a jó oka rá. Csak hagyjanak nyugton ezzel az egésszel! Legyen végre vége ennek a másodrangú rémregénynek! Tessenek megkapaszkodni: jártam a paradicsomban, s képes voltam otthagyni! Visszamennék? Persze, hisz szeretem a helyeket, ahol jártam! De most önszántamból vagyok itt. És értékelném, ha tehetném a dolgomat ezen a nyomortól homlokon csókolt szemétdombon anélkül, hogy elzavarnak.

Megfáradt Istenek

A Jóisten elmerengve üldögélt egy fodros felhő peremén, s a fejét csóválva tekintgetett lefelé az emberekre. Így leskelődhetett vagy száz esztendeje, ha nem több. Csak ő tudná megmondani pontosan, mióta is, hisz senki nem kérte rajta számon az idejét, de a legbátrabb angyalok már-már összesúgtak a háta megett. Mindenesetre elég rég ücsörgött ott, hogy megérjen fejében egy gondolat, elhatározássá legyen az ötlet, s ha ő egyszer elhatároz, bizony cselekszik is azonmód. Intett is hamar egy kis szárnyas, kövér angyalkának (bár akadnak kevésbé szárnyas, még kevésbé kövér angyalok is a háztartásban), hogy ugyan kerülne már egyet odalenn, s hozzon föl őnéki egy embert. A közös többszöröst, az osztót és szorzót, gyököt, s négyzetet. Tehát semmi különöset, csak egy amolyan teljesen átlagosat.

Ugrott is a pufók lény, hisz amit az Úr mond, az még az angyaloknak is szentírás, és azonnal végrehajtandó feladat. Tértében fordultában a föld felett nagy láthatatlanságában morfondírozott, országot világot bejárva, hogyan is kellene választania. Ki lehet az az átlag – mert a telefonkönyvben ilyen néven nem talált senkit sem. Végül arra jutott, hogy mindennek alapja a véletlen, hát ő is erre hagyatkozik, s fölemelkedett irdatlan nagy magasságba, hogy onnan szemét behunyva hulljon alá, s csapódjon a tarka Földre – akárhol. Akit ott talál, azt viszi. 

S mit tesz az ég, úgy esett, hogy éppeg Magyarországra sikerült neki zuhannia (ami azért is szerencse, mert ha máshová pottyan, Csádba vagy Argentínába, nem tudnám elmesélni ezt a történetet, hisz az ő nyelvükön nem értek). Szóval ahogy földet ért, kinyújtotta kezeit, s még mindig becsukott szemekkel galléron ragadta a legelső marka ügyébe eső embert. S amint megmarkolta szárnyalt is vele sebesen a mennyek felé, hogy aztán az Isten elébe állítsa szépen.

Ott aztán a Mindenható reánézett a kiválasztottra, s intett a dologtalanná vált pufók kis angyalnak, hogy elkotródhat végre. Majd – bár tudta a nevét – a következőt kérdezte a szerencséstől:

-Hogy hívnak?

-Józsefnek. – válaszolt amaz, megsejtve, ki előtt is ácsorog éppen.

-Tudod-e, hogy kerülsz ide, József?

-Hát, nem igazán. Nagyban ebédeltem..aztán egyszer csak itt vagyok. Talán meghaltam?

-Még nem, maradt időd az élők között, csak kérdezni akartam tőled egyet s mást.

-Huh, akkor jó! Már megijedtem. Este amúgy is meccs lesz, nem lett volna jó előtte bekrepálni, fogadtam a csapatra. 

-József – folytatta az Isten zavartalanul –, miért van az, hogy nem bírtok odalenn megelégedni semmivel sem?

-Már a pénzre gondolsz? – tegezte le nagy bátran József az Istent.

-Pénzre, vagyonra, kényelemre, szabadságra, s minden földi javakra.

-Hát tudod, ezek ilyen velünk született dolgok szerintem. Mindig mindenki többet, jobbat akar. Magának, a gyerekeinek. Ez hajtja előre a világot. De hisz tudnod kell, te ültetted a Paradicsomba a tudás fáját! Gondolom ez valami mellékhatás, vagy ilyesmi.

-A tudás fája a tudásszomjat adta nektek. Hogy a szellemeteket akarjátok gyarapítani, s egyre több mindent megismerni, éppen ezért volt oly veszélyes. De ez az elégedetlenségetek, ez más. Száraz, kényelmes ágyban alhattok immár, tető van a fejetek fölött, radiátorok melegítenek bennetek telente, folyóvíz ömlik a csapból, ami nem fertőz, villanyáram könnyíti a munkátokat és gyújt világot a sötétben, televízió, világháló okosít titeket, s szórakoztat…mégis mi kellhet még?

-Nem tudom. Bármi. Egyszerűen meglátok valamit, ami megtetszik, és meg kell szereznem. Ha szomszédnak lesz önjáró fűnyírója, nekem is kell. Ahogy a nagyobb, gyorsabb, újabb kocsi is. Már nem kell vályogot tömnünk, hogy házunk legyen, mint öregapáméknak, ott vannak a kőművesek, meg a tégla. Amúgy is, mindenre van már automata üzem, vagy gyár: akkor meg minek szenvedni a szalámival, kosarakkal, tejföllel, állattal, növénnyel, bármivel is? Meg lehet venni, ami könnyebb és gyorsabb is. Így aztán több jut a saját kényelmünkre.

-Szerinted ennyi elég?

-Persze, hogy nem, sőt! Mindig több és több, jobb és jobb kell. Nem elég a hétköznapi kényelem, minden ember luxusra vágyik, és hogy ne kelljen dolgoznia.

-Nem gondolod, hogy elég felszínes ez így, József?

-Meglehet, de ha lenne pár millióm, azt mondanám: teszek rá!

-És a tudás, a szellem, a tartás? Számít valamit szerinted?

-Arra ott van az iskola. Megtanít mindenre, amit tudni érdemes. Nem elég talán? A többit meg amúgy is az élet hozza, megtanítja, hogy boldoguljon az ember. A legfontosabb, mire is vágyunk igazán, és hogyan szerezzük meg. S amikor megvan, mik az újabb vágyaink. Ehhez kell a legtöbb tudás.

Elkomorodott erre a szóra az Isten:

-Tévúton jártok odalenn, nagyon elvesztetek…Node nincs mit tenni, hát nincs mit tenni! Fáradt vagyok egy újrateremtéshez…

S azzal intett a kis angyalnak, röpítse haza a jövevényt, s így magában maradva ismét visszaült a felhőfodorra, ahonnan nemrég fölkelt, s szomorú tekintettel bámult tovább lefelé a Földre, ahol Ádámjának s Évájának elfajzott sarjadékai élték kuszán rövidke kis életüket. S magában töprengve rájött, hogy ugyan egyre kevesebbeknek van valós hitük őbenne, de neki sincs már túl sok hite az emberekben. Bús orcáján ott játszott a keserűség a csalódással. S ebben a búsulásban látszott csak igazán, mennyire magányos is a Jóisten. 

Nebáncsvirág

Ó, az ego! Az a fránya ego! A személyre szabott személyiségek korát élve minden egyéniség rettegve kapaszkodik kis kártyavárának billegő falaiba. A tíz perc hírnévbe, a lopott tehetségbe. Eszmei eszményekbe.
Ugyanakkor ahány ház, azaz ember, annyifélék a kártyavárak, s annyiféle a féltés is, mellyel markolásszák az építményt. Önmagukat. Bizony, magukat fogdossák, szerelmesen, és sértődékeny félelemmel bámulnak mindenkire, aki aláásná kétes tekintélyük, elvek köré tákolt életük.
De kik is ők, mit is óvnak akkora hévvel, hogy a létfenntartó ösztönöket is lapátnyéllel sulykolják vissza a lelkük sírgödrébe – eszményeik javára. Nos, politikai, individuális, vallási, ésatöbbi ezerféleképpen, tucatnyi átfedéssel halmozható, csoportosítható az ember, úgyhogy a matematika helyett inkább csak példálózok kicsikét. Hogyan pedáloznak.

A liberális:
Tágas halmaz, sokféle értelmezéssel, hisz ezerarcú a liberális ember. Legfőbb félelme az egyén, s az eszme maga. A szabadság. Bármi korlát, szabály láttán sikítófrászt kap, sírva toporzékol. Humora állítólag fergeteges, amíg nem az eszméit, s velük őt magát figurázza. Mert az eszme bizony mindenek feletti. Minden más irányú magasztosság taszítja, fél tőle, mert ép ésszel fölfogni képtelen. Talán nincs is neki olyanja. 
Tagadó falakat ácsol, s így válaszol mindenre, ami hitén kívül való. Mondja csak valaki egy szabadelvűnek, hogy sok a cigány az utcában, és lopnak! Letagadja, hogy valaha ismerte az illetőt. Talán a fészbúkon is törli az egykor meghitt ismeretséget. Kegyetlenül.

A nemzeti:
Mindene a kirakat: trikolor, címer, s a haza szó használatának mennyisége a mérce, s a hazának oltára, melyen áldozatot hozni ugyan képtelen, kimondva nevét mégis könnyek szöknek a szemébe. Történelemismeretére, legyen az bármily foghíjas, rendkívül büszke. Külsőségei abszolút autentikusak; az is igaz, hogy a tájegységi jellegzetességeket és korokat meglehetősen szabatosan értelmezi és használja. 
A vérség és a haza a mindene, ezzel kapcsolatban humora zérus. Ha azt találnánk neki mondani, hogy tisztavérű, Árpád oldalán belovagolt magyar vitézek pedig nem teremnek minden bokorban, annyiféle a magyar, könnyen lehet, hogy a a fejünkhöz vágná a söröskorsóját. Ismeri a magyar embert, töviről hegyire, ami a legeslegszebb, tisztább embertípus ebben a gonosz, modern világban.
Motoros találkozókon nagy tömegben csoportosul, székelyt látva ölelget.

A zsidó:
Minden, ami nem zsidó, azaz goj, undorral tölti el. Kerülendő szavak a társaságában: holokauszt, Izrael, atombomba, Nobel díj. Ellenkező esetben hosszú-hosszú órákra megcsináltuk magunknak a programot.

A tudós:
Számok. Adatok. Tények. Grafikonok. Tőmondatok. Címszavak.
A száraz valóság létezik neki csupán, s a szakterületéről eltévelyedve gyakorlatilag életképtelen. Akár egy befőtt kinyitása is lehetetlenség számára. Az említett szakterületét, ha úgy tetszik: a territóriumát anyatigrisként védelmezi a kétkedő tekintetektől. Mosolytalan faarccal fogadja a kritikát, majd: cáfol, érvel, cáfol és érvel.
Taszítja minden, ami tudományosan nem megalapozott. Hisztérikus rohamok törnek rá az alábbi szavak hallatán: Isten, monda, irodalom, művészet.

A vallásos:
Az Isten szeretete tölti meg, s ki is tölti minden idejét, gondolatát, cselekedetét. Beszélhetünk bármely vallásról, lett légyen az keresztény (tyén?), református, episzkopális, nazarénus, buddhista, egyetlen éltető eleme a tan. Erre csúnya szavakat, sanda tekinteteket lövellve kivívható örök haragja – s háta megett az Istenéé egyaránt. 
Bemagolt szentek és cselekedetek, példázatok kövezik hétköznapjait. Kérdőjelet nem tűrő fajta a vallásos, hisz minden kérdésre, melyet az élet elé állíthat kész válasza van: maga az Istene. Pl.: egy lábam van, impotens vagyok, kancsal, nagyorrú, szőröshátú és pösze. Miért? – Isten így is szeret. Charles Darwin pedig a sátán (bár nem tagadta a teremtőt).

A spirituális:
A vallásoshoz igen hasonlatos, ám annál szabadelvűbb teremtés. Így nevezhető egy fokkal őrültebbnek is. 
Éltetője és szent Grálja a lélek maga, élő és élettelen tárgyak, állatok és növények lelke. A sapkákról nem is beszélve! Kicsapongó és szenvedélyes. Védelmez bármit, amiben emberi vagy ember feletti értelmet vél felfedezni. A 2000 évesnél később történt felfedezések, s a jelen kérdései mind ostobaságok számára, válaszai ősi civilizációk interneten összehalászott böfögéseiből tevődnek össze, kuszák és kibogozhatatlanok. 
Kutyája van, mindig. Vega, vegán, vagy valami hasonló táplálkozási deformációval rendelkezik, és egy fej saláta elfogyasztása is bűntudatot ébreszt érzékeny lelkében. Elvégre érző lény az a zöld levél, amiben árad a csí.

A vegetáriánus:
Minden, ami hús. Undor, hányinger, kiütés. Az állati fehérje szükségtelen az élethez, ezért sápadtan kaszálja a kutyahúggyal átitatott csalánt az árokparton, ebéd gyanánt. A bőre ennek megfelelően ocsmány, kelésekkel dúsan pókhálós, testi ereje pedig megfelel egy ötéves kislányénak.

A húsimádó:
Minden, ami zöldség. Húst hússal, meg tojással és zsírral fogyaszt. Legjellemzőbb tulajdonsága a skorbut. Kihalófélben van.

A művész:
A világ számára egy hatalmas vászon, kotta, márványtömb, attól függően, milyen művészeti formát űz a lelkem. Semmire nem alkalmas, ami a művészetén túli valóság – úgy, mint ételkészítés, földművelés, vagy egy szög beverése a falba. 
Legérzékenyebb saját művészetére: mindenki más rosszul ír, rossz zenét komponál, ocsmány képeket fest és gusztustalan szobrokat szobor. Ő az egy, az út, a jövő. Ám legtöbbször másoktól lop. És kéreget. Ködös tekintettel monologizál órákon át, önnön csodálatától átitatott hangon, pózban megmerevedve. Ám valójában mások árnyékában sütkérezik, a semmi értékelhetőt, mondanivalót sem hordozó művei bűvkörében. Aztán mikor felnő valószínűleg rajztanár lesz egy általános iskolában. Aki nem tudja, az tanítja.

A tinédzser:
Minden generáció a sajátjával bezárólag tekinti normálisnak a hasonló korúakat, az utánuk jövő nemzedék már nem érti a lényeget – ellentétben vele. Nevetséges és kicsinyes problémái, elcsépelt történetei lenyűgöző köntösben csillognak, a szemében fény gyúl meséje közben, ahogy új határokat feszeget, ám senki sem értheti meg őket. Főleg a szülők! Örök rejtélyt képeznek ennek a halmaznak a tagjai, és amint kinövik önmagukat, sosem lesznek képesek többé megérteni az újabb tinédzsereket.
Halálos sértés számára, ha nem kezelik felnőttként – bár ennek érdekében semmi, de semmit sem tesz.

A huszonéves:
Lenézi a tinédzsert, bár ő is ugyan azokat a jellegzetességeket mutatja – tágabb értelemben.
Fő hobbija a világmegváltás, és az érettnek tűnő, értelmetlen filozofálás. Elsősorban a tinédzser lányok ágyba cihölésére használja életkorát és ál-intellektusát.

A férfi:
Némiképp megváltozott a halmaz tartalma az elmúlt pár évtized során. Férfiúi erények csillogtatása helyett a feminin én hangsúlyozása a főbb iránymutató, a rózsaszín póló s a márkás lábbeli. Jó frizura. Ugyanakkor – bár alattomosabb módszerekkel – célja továbbra is egy, a történelem során gyakran bebizonyosodott tény: a birtoklás és a párzás. Fegyverneme átalakult: kard helyett pénz, pajzs helyett pozíció. Érzékeny pontja a méret. A kisfaszúnak hívott egyed gyakorlatilag halott.

A nő.
A konyhából kilépett fehérnép legfőbb mozgatórugója a férfival való egyenlőség, vezérlő csillaga, hogy mindenre képes, amit csak szeretne elérni. Szerepzavara zavaró a hozzá közeledni kívánók számára, arrogáns és agresszív, ugyanakkor a hormonoktól teljesen képes kifordulni önmagából. Amit minden férfi kénytelen mosolyogva tűrni. Erről szól az egyenlőség.
A legveszélyesebb dolog azt állítani neki, hogy a legjobb volna, ha gyereket szülne. Szeme ekkor villámokat szór, tekintetével népirtásokat lehetne végrehajtani. Elvégre szülni divatos, és egyben elavult. A karrier pedig a sarkon várja, nadrágkosztümben, egy audi volánja mögött, majd macskákkal egy üres házban.

Nos, a felsorolás persze nem teljes, és rengeteg átfedést tartalmaz – mint azt előrevetítettem volt. Ezért elnézést kérek, szociológusnak kellene állni, hogy teljes legyen az általam festett körkép – erre pedig nem vagyok hajlandó.
S hogy jelen sorok írója, ha már így vádaskodik, mégis: hova sorolja magát, mi több, minek képzeli magát? Vagy tán felsőbbrendűnek gondolja magát, aki mindezek fölött álló, magasabb rendű lény? Nem, kérem szépen. De ez maradjon az én dolgom. Ismét lecsúszott a mondanivalóról, akiben ez a kérdés öltött testet. A lényeg amúgy sem a lelki, testi, szellemi tulajdonságok felsorakoztatása volna, nem a vitára bocsátó vagdalkozás,  még ha úgy is tűnik. A lényeg, hogy mindezek az emberek, csoportok, nevezze ki ahogy akarja, egytől egyig nebáncsvirágok. Összetörnek, sírnak és perelnek, amint sérül az emlegetett kártyaváruk. A kicsinyesség és ostobaság teszi őket nevetségessé, mert nem képesek humorral és ép ésszel kezelni a komfortzónájukon, vezérelveiken kívül eső dolgokat. Pedig meg se tapostam őket, hogy a sáros avarban fonnyadjanak össze, épp hogy elhaladtomban a kabátom pereme hozzájuk ért. 

Ne minket szapulj! - azaz Reakció vol.1.

Nos, mint azt említettem, kiadónk, a Hudini Records szorgos és tüsténkedik, ennek köszönhető, hogy megjelent az első reakció-válogatáslemez,, mely a "Ne minket szapulj!" névre hallgat. Sok remek produkció között mink is rajta vagyunk.
A több, mint egy órás anyag elég összetett és szerteágazó, színes és a borítója is szép. Sőt, csodaszép!
És, ami a legfőbb: bárki számára ingyen hozzáférhető az alábbi címeken:

https://hudinirecords.bandcamp.com/
http://www.mediafire.com/download/apos9qdoo5vepax/Reakció+Vol.+01.+-+Ne+Minket+Szapulj!+%282014.%2C+Hudini+Records%29.rar

Amennyiben a bandcamp oldalról tölti le valaki, úgy tetszőleges összeggel hozzájárulhat, hogy a kiadó némi anyagi forrásra tégyen szert, s így lemez mielőbb fizikai formában is napvilágot láthasson.
A másik letöltögetős helyütt meg ott van a teljes borító, tokkal vonóval: zenészek rövid bemutatása, szövegek, fénképek, mezítelen lyányok és pandák!

És azt mondtuk már?

Ha netán-tán akadna olyan, aki rendszeresen idelátogat, és még nem hallotta a híreket, akkor velük örömmel tudatjuk az alábbiakat:
Az idei évben a Hudini Records révén/körül összerázódott kis alkotói közösség, bekebelezve a Suttyó Rekordsz ál-kiadót, valamint a Mezőföldi Kozmosz Kiadót, gőzerővel pakolja az asztalra a jobbnál jobb kiadványokat. 
Az eddigi események, történések,alkotások mind megtalálhatóak az alábbi oldalakon, tessenek nyugodtan utánaolvasni, -hallgatni!

https://hudinirecords.bandcamp.com/
http://hudinirecords.blogspot.hu/
https://www.youtube.com/user/hudinirecords/

Internet-perverzeknek illetve világháló-függőknek, akik lusták a legapróbb kézmozdulatokra és agymunkára is, mindezek természetesen megtalálhatóak a fészbúk fedőnéven futó, felszínes virtuál-barát-gyűjtő oldalon is. Meg egyeb...