A teknős és a nyúl

Zörög a szekér, pattog a kerék. Nem esik jól a kátyús aszfalt rideg feketesége a fakerékre feszített fém abroncsoknak, de hát mit van mit tenni. Még két kilométer a következő földesút leágazóig, ahol is Izménynek fordulva rövidebb vagy nyolc kilométerrel a betonoshoz képest. Már csak egyszer kell keresztezni ezt a sötét kígyót, ami szeletekre osztja az egységesen hullámzó tájat, temetője megannyi állatnak, embernek, s a szépségnek egyaránt. És ilyenkor nyáron még bűzlik is, mint a kátrányos gödör. Ez már csak így megy.

A bakon hosszú bajusz lóg ki a széles kalap gyűrt karimája alól, s a bajuszszálak erdejéből pipaszár kandikál kifelé. Időnként nagyobbacska testvérei, a bárányfelhők felé küld egy apró füstbarikát, ami aztán bégetés nélkül, néma beletörődéssel foszlik szét a júniusi levegőben. A pipa, bajusz és kalap gazdája szótlanul ül a bakon, hallgatja a kerekek kelletlen játékát, az aszfalton mint pattognak kényelmetlen idegességgel, s az út menti fákon üldögélő madarak párzásra, fiókanevelésre vonatkozó eszmecseréjét, ha éppen nem gazdagabb szöcskefarmokat rejtő rétek titkos lelőhelyeit kürtölik szét meggondolatlanul fülüket hegyező bajtársaiknak. S ül az ember némán, mintha értené a beszédet. Amúgy kihez is szólna? A gyerekek kirepültek már, messzi vannak az otthontól, nem járnak errefelé, akkor is csak nagy sietve. Az asszonyt tíz éve elvitte tüzes szekér. A főztje hiányzik piszkosul.

Egy szó, mint száz, halad a kocsi, fogy a távolság, s az összkép majdhogy nem századelőt idézően idilli. Már csak ötszáz méter, és jön az elágazó, onnan halkabban folyik majd az utazás, a földesúton.

Ekkor hátulról, a messzeségből motorzúgás töri meg az egyhangúságot, s valami mély dübörgés, ritmusos huppogás. Egy vörösre festett autó közeledik eszeveszett sebességgel, slágerzenével bélelt utasfülkével zárva ki a külvilágot, tájat összemosó suhanással pusztítva a kilométereket. A szekeret utolérve lassít, csikorognak a kerekek, mert éppen egy jobbkanyar elején sikerült összehoznia őket a teremtőnek. Duda harsány üvöltése töri ketté a duruzsoló harmóniát, s türelmetlen szentségelés hallatszik a letekert ablakok mögül. Az öreg ügyet sem vet a háta mögé, mindennapos az ilyesmi, ez csak egy újabb huligán, akit nem vertek el elég alaposan gyerekkorában. Szokott tempójában veszi a kanyart, nem gyorsít, sem lassít; minek? Vége felé járnak a görbületnek, mikor az autósnál elszakad a vékony cérna formát mutató idegzet, s nyélgázzal kivág a kocsi mögül, egy pillanatra lelassít, s vihogó, erősen alulöltözött útitársa formás combjai fölött átkiabál az öregnek:

-Mi van, vén buzi, bedöglött a trabant? Vagy elfogytak a lovak?

Azzal újfent a gázra tapos, s a mélynyomó ütemes rugdalózásától kísérve eltűnik a távolban.

A hajtó egy pillanatra megemeli fejét, hogy előtűnnek égszínkék szemei a kalap karimája alól, lassú mozdulattal kiemeli szőrfészkéből a pipaszárat, köp egy hegyeset baloldalra, s csak ennyit fűz a történtekhez:

   -Egyen meg a rosseb!

Talán így leírva még a felkiáltójel is enyhe túlzás. Hangjában ez egyszerűen kijelentést formál, semmi indulatot nem mutat . A nyelvtan azonban megköveteli tőlem, hogy ne egyszerű ponttal zárjam le ezt a magvas kiszólást. Na de hagyjuk az oskolát, s vissza az útra (s ez esetben indokolt a felkiáltójel)!

Az esemény mit sem változtat sem az úticélon, sem a társaságon, az egyhangúságon pedig végképp, így aztán nem marad más hátra, mint visszatenni a pipát a cserepes ajkak bajusz-fedte peremére, s csendesen szürcsölve a házidohány kesernyés füstjét tovább haladni.

Elérkezett a földesút betorkollása, ahol kissé meg kell húzni a gyeplőt, hogy az öreg szürke lassabban léptessen, mert meglátva a port, hogy végre vége a patkót szikráztató ocsmány aszfaltnak egész megtáltosodva kezdi vontatni a nyikorgó kocsit.

Egy fél óra, meg még egy. Közeledik az utolsó áthidalás a setét kégyó testin, de a következő földútig nem kell sokat menni, hisz itt szemben van a szája evvel, amin éppen haladnak. Amint kiér a szekér a bodzabokrok árnyékából – ahol is lilás madárürülék jelzi a port mákos tészta formán pöttyözve, hogy érik a csete, hamarosan barna legények és leányok özönlik el a vidéket – valami tömegtódulás mutatkozik a bekötőúttól nem messze, egy nagyobb eperfa körül. Villogó fények, sürgölődő láthatósági mellények, sopánkodó arcok.

Az évszázados fa aranyszín törzse magányos kopjafaként tornyosul egy kanyar külső ívén, hisz bajtársait rég kisorjázta mellőle az idő és a Magyar Aszfalt. Kellett a hely a gyors helyváltoztatás oltárának. Modern templom ez a sebesség.

A szépen kitakarított árokba fordulva ott hevernek a vörös színű gépjármű maradványai, több tíz méter hosszan széjjelszóródva. Néhány testrész, egy összeroncsolt napszemüveg, díszesen aranyozott karóra a csuklóval együtt, tarka sportcipő bokától lefelé, címeres zoknival, benzinpatak kissé véres árnyalattal. És az agyvelőt csipegető, sárga csíkos, piros sapkás tengelicek a kökénybokrok ágain.

Rövidre fogva: ideges természetű, türelmetlen ismerősünk bizony nekirohant, telibe. Ott is maradt. Felibe. Harmadába.

Az öreg egy pillanatig (és tényleg csak egy egészen rövid pillanatig) elgondolkodva néz oldalra a válla fölött, hogy odahajtson-e a bámészkodók közé. Emberi természetének legkíváncsibb sarka fúrkodja ráncos oldalát, hogy ugyan fordítsa arra a gyeplőt! De végül győz benne a tapasztalat, a más kárán örvendeni nem akaró egyszerűség. Hiába a legtisztább öröm a káröröm, mert ugyan irigység nem vegyül belé, mégis haszontalan.

Szóval egyenesen áthajt a betonúton, célirányosan, mit sem törődve a hirtelen támadt forgataggal. Marad a kocsizörgés, marad a madárdal. Nyári szélben, szénaillatban hajt tovább, hogy a komát még ott érje a présháznál, meg amúgy is fárasztó a nagy utazás. Jó lesz odaérni végre, hűsölni a diófa árnyékában.

Csupán egy lassú mozdulatra futja a nagy eseményből, midőn megemeli fejét, hogy égszínkék szemeit láthatóvá tegye a széles karimájú kalap alól, lassú mozdulattal kiemeli a pipaszárat annak szőrfészkéből, s oldalvást sercint egy hegyeset a forrongó, fekete útburkolatra. Szóra nyitja száját, de csak óvatosan, nehogy túl sok essen ki belőle:

-Meg is ette a rosseb.

Így zajlik idekünn, a valóságban

Szellemfalvak, néhány lakóval, némi zenével:

Magyar vita 2014

Felvázoltam egy átlagos facebook oldal bejegyzésének várható kommentjeit, ha ma még nem olvastál hír vagy egyéb posztokat szerintem erről maradtál le, kis magyar vita-szimulátor:

A: -Kamu
B: -Már mér lenne kamu???!!!!4
C: -derá érrnek ezekka zsídók
B: - helyesírás?
C: -bíbsí győkerekk vagytok, fasz valo a podfátokbaa!!!!!! Hajrááá Magyarók!
D: -inkább mint nácik. C! Magyar ember felvállalja a nevét és az arcát. Te mennyire vagy magyar kamuprofillal és kamunévvel? Köcsög bérkommenter.
C: -dőgőjj meg komcsí!
D: mit tudsz te a kommunistákról. Nem is éltél még akkor.
C: -nyugger gecí!
F: -Hagyjad D! Ne süllyedj le a hülyék szintjére, legyőznek a rutinjukkal.
E: -Azért, aki ebbe is politikát visz bele, annál már bajok vannak.
F: -Ideje volt.
B: -Miért is F?
F: -kedves B! Nem is csodálkozom, hogy te nem érted.
G: -Na többek között ezért is hagyom itt az országot!
C: -nem is baly! IjjjEn fejel tűnj is inen!
B: -Miért is?
H: -A kommenteket elnézve nem csoda, hogy itt tart ez az ország!
I: -Hát látod.
B: -Miért is?

Ez neked film?

Az átlagember kevés filmet néz meg életében ezért minden új kasszasikert borzasztóan túlértékel. Az újszülöttnek minden vicc új. Még ha sokkal igénytelenebbül is mondják el neki. Számítógépes grafikába csomagolt semmi, élvezhetetlen hősfilmek, felépítetlen csavarok, félperces cameo mosolygások. A mozi nem képregény. Kurvára nem kéne azzá alacsonyítani. A mozi nem látvány, a mozi atmoszféra, hangulat. Üres generációknak nihilt kell baszni a vászonra. Gáz vagy ha nem tudsz belekapcsolódni a beszélgetésbe az új másnaposok vagy az aktuális transformers celluloidpazarlás kapcsán. Arra az évi 10 filmre szocializálódni, ami közszájon forog mélyen szánni való. Sőt, már nem is néztek filmeket. Sorozat. Mindenki elvárja, hogy 20 percben érje annyi sematikus inger, ami korábban másfél órában is jól kibontva elfért. Egy csodálatos médium, amit arra használtok, hogy az így jártam anyátokkal olcsó nevetésekkel hitesse el veletek, hogy jól érzitek magatokat. Még a toxikus bosszúállónak is több morális tartalma van, mint ezeknek a sitcomoknak. Bántja a szemedet a fekete-fehér? Nem tudsz élvezni egy filmet felirattal? Nem nézel 1990 előtti filmeket? Nem láttál még Filmeket, csak raktál valamit a szemed elé!

A faszagyerek

Sokat látott kis országunk valamilyen úton-módon folyton meghazudtolja a matematikát. Példának okáért feje tetejére állítja a nagy számok törvényét. Hogy mire is gondolok pontosan? Nos, igazán egyszerű a válasz: fúrton-fúrt kiböki buksi fejét a tízmilliós mocsarunkból egy-egy barom, egy légzőgyökér, aki mindenkinél jobban tudja a „tutit”, aki nem fél az arcunkba dörgölni, milyen szánalmas és legalja népség vagyunk. Ó, igen! Ezek a csodás görbetükör-huszárok, akiket csak úgy ont magából a magyar ugar szabad médiája. Ők azok, akik elhitetik a gyapjútermelő köznéppel, hogy a dac, a tökös véleményszabadság jelen van, él, nincs mitől tartani, amíg akad, aki megmondja a „frankót”, akár ilyen gondterhes időben is. Hogy a véleménye semmiben sem különbözik bárkiétől? Hogy valójában csak egy szánalmas barom, aki ezért kapja zsíros fizetését? Hogy ugyanazt a nótát fújja, mint akárki más, csak kicsit megtekert formában, hogy úgy tűnjön, mintha kilógna a sorból? Kit zavar?! Kit érdekel?!

Na, de legyen neve a gyereknek, szabad a gazda: a Robira gondolok (tegezem, mert nem érdemli a magázást). Erre a Puzsérra. Puzsér, a pozsár (a városi aszfaltbetyárok és a májkroszoft vörd kedvéért: ez a hangzatos kifejezés a növendék pontyot takarja).

Hatalmas szerencsénk, hogy van nékünk egy ilyenünk is. Legalábbis egy hivatásos, akinek ez a dolga. Mert bár sokunknak nem tetszik a dolgok állása, nem bírjuk elviselni a külvilág ostobaságát, de mégis más, ha valaki hivatásból tudatja velünk a véleményét. Pláne, ha az egy önjelöltmédia-punk, tipikusan komplexusokkal küzdő, drogfüggő, ingyenélő here.

Annyi hozzá hasonló van, akkor miért böki a csőröm ez a petyhüdt senkiházi, hogy nem átallottam félretenni viszolygásom az aktualitásoktól, s egyáltalán szavakat pazarolok itt Róbert életünkben betöltött tiszavirág-szereplésére? Mert az én kultúrkörömbe rondított. Betolakodott a vaskos tokájával, s undok modorának magyarázataként az általam kedvelt formanyelvet használja. Utcalánnyá silányítja. Nem is! Luxusprostit farag belőle. Egy mocskos Dzsúlia Robertsz effektust szít, pritti vumen módra, s az utcai szakadtból drága lotyót jellemfejleszt.

De ne rohanjunk előre, lássuk, ki is ez a pojáca, anélkül, hogy utána olvasnék az életének, mert annyi időt bizony már nem vagyok hajlandó elpazarolni rá. Felszínes emberekről csak felszínesen! Ez az én mottóm. És ha már amúgy is vastagon teszek az életútjára, úgy mesélem el, ahogy az én szemszögemből látszik.

Ahogy valószínűleg az ország legtöbb lakosa, én is a televízióban láttam meg először. Ugyanis az ember, ha jó unoka, és rendszeresen látogatja nagyszüleit óhatatlanul belefut olyan popkultúrális mocsadékba, mint a tehetségkutatók világa. Sajnos szőr mentén nekem is meg kellett mártóznom benne. Szóval nagyanyám megemlítette, s az eddig ismeretlen név hallatán enyhén megemelkedett a jobb szemöldököm, de ennyiben is maradtunk. Aztán sokszor hallottam, hogy fennhangon beszélgetnek a rokonok, miszerint ez a Puzsér milyen kemény, meg nyers és szókimondó. Hámondom: megnézem magamnak.

Gondosan megvártam a jól hangszigetelt dohányzóhelyiségben, amíg a magasművelt szemetet okádó ifjú talentum befejezte tehetsége csillogtatását, s beléptem a szobába. Hadd halljuk a hírös kritikust!

A Róbert, ez a Puzsér rá is kezdett. Fröcsögött, mint egy vadállat. Értéktelen! Szar! Mi ez? Minek? Inkább maradj otthon! Ésígytovább. Nem hallottam semmi meglepőt, érdekes színfoltnak is kissé halovány volt, közmédia rosszfiúja. Hűha.

Hamarosan beváltotta a hozzá fűzött reményeim. Amikor is húsos punciszáját elhagyta ez a mondat: a rap muzsika a modern költészet. És a hip-hop kultúra értékeit mennyire meg köllene böcsülni. Ekkor már biztos voltam, hányadán is állunk. Ez egy újabb idióta fizetett köpködő – olyan Júdei Nemzeti Front.

Pár hónapig nem is foglalkoztam személyével – minek? - , mikor is egyik kedves barátom mondta, hogy ez a Puzsér filmkritkával is foglalkozik. Valami rádióban. Nosza, lássuk!

Meg kell hagyni, ehhez azért konyít a fickó. Van átfedés az ízlésvilágunkban, s az amerikai, európai filmeket illetően vannak helyes meglátásai. Persze spanyolviasz nem könyököl kifelé kritikai realista ánuszrózsáján, de van érzéke ezen médium iránt. Ugyanakkor megvan a magam film-előkóstolója, és módszerem, mit is akarok nézni. Így aztán ha választhatok inkább nem viselem el a Robi hadarását.

Végül elérkezett kapcsolatunk mélypontja, egyben írásom szülőatyja. Kiderült ugyanis, hogy ez a penészvirág a média száraz kenyerén alkot is! Nem csak ugat róla, mint a lereszelt fogú házőrző. Méghozzá egy funzin-szerű kiadványt adott a világörökségnek.

Egy másik kedves barátom kapta meg a nővérétől a füzetkét, ajándékba. Volt szerencsém végignézni, mert az egészet elolvasni nem volt gyomrom.

Vaskos, tarka, drága papírra nyomtatott, tökéletesre szerkesztett, igényes, A4-es méretű műremekkel van dolgunk. Pé Róbert és egy hasonszőrű haverja írták, szerezték, ha úgy tetszik, s egy (több?) ügyes grafikus illusztrálta. És bizony lerántják a leplet, de keményen! Odabasznak! Hogy kinek? Hát mindenkinek! Napi politikai él és kulturális éleslátás szabdalják ízekre karöltve, kegyetlenül a valóságot, megkapó stílusban, vagányan nihilista összképet sugározva. Többezerér’.

Orbánozás, Gyurcsányozás, zene, tévé, mozi, senki nincs megkímélve. Társadalomkritika, pofonosztogatás, senkit nem kímélnek.

Akkor mégis mi a bajom? – kérdezheti az olvasó.

Hogy hiteltelen. Hogy akkor is mainstreem (istenem, de gyűlölöm ezt a szót!), ha az underground piszkos fényében próbál tetszelegni.

Profi kivitelezés egy amatőr műfajban? Amolyan sex pistols-os, filth and fury-s kollázs-munka, digitálisan szerkesztve, sok találó rajz, a kézzel készített matéria illúziója. De méregdrága, profi kivitelezéssel. Vastag papíron. Fényes, vastag papíron!

Okádék.

Ez a Puzsér, sőt, puzsér ellopta a funzin formavilágát, majd egy csapat nyomdásszal és egyéb szakemberrel emészthetően igényes köntösbe bújtatta, csiszolgatta szép simára. Csak éppen a lényegét forgácsolta le róla, az amatőr bájt, az egyediség kéznyomát. Cserébe megalkotott egy luxuskurvát.

Már láttam ilyet. Sokat, és jobbat. Dall-Ass, Búvárok Reménykednek, GSZD, Isten malaca, ésígytovább...mennyivel több volt ennél! Még ha kevesebbnek is tűnt. Mert azok bizony mind egyedi ötletek és kivitelezések, ösztönös kreativitás. Nem egy összelopott keresztmetszet, többezerért.

Ja, a mondanivaló? Mondhatni érdektelen. Semmi olyanról nincs benne szó, amit akármelyik kereskedelmi csatorna ne merne leadni. Aktuálpolitikai pocskondiázások...kit érdekel? Egy kaptafára épített foshalom. Az óvodások is kívülről fújják. A fasisztázás persze kell, egy kis szőr menti cigányozás, zsidózás (haha, nektek szabad?), nehogy szó érje a ház elejét, és politikailag tényleg független látszatot keltsen. Hogy Robi mindenkinek be mer szólni. Nem fosik ő senkitől.

Látom, pozsár! Csak ki kell csengetnem! És ott is csücsül a szembenállás az íróasztalomon. Hát köszönöm, nem kérem!

Hogy klasszikusokat idézzek: annyira hiteles, mintha augusztusban, 40º-ban, bundában sikonyálnál, mennyire meleged van. Te lázadó. Te majom.

Egy dadaista versnek is több a jelentőssége. Csak azért bosszant, mert tőlem lopsz! Elkurvítod nekem az egészet!

Na azóta kerülöm a Puzsért, mert csak fölhúzza az idegeim (és mert a feje is elborzaszt). Mégis megtalál a mocsadék. Most épp a tv-ben monologizál, disznószemeit rám mereszti, és sunyin hadar. A bunkó magyar hogy kirí a kultúrált nyugati tömegben. Kösz Róbert, nem is tudtam! Amúgy tudtad, hogy bunkók mindenhol vannak? Azt ne mondd nekem, hogy az a fricc, aki beleszarik melletted a Balatonba az akarattyai strandon jobb, mint a rántotthúsos zsemlét majszoló, üvöltöző magyar proli. Ez van. És képzeld, ilyenek, mint te is akadnak, minden sarkon egy. Túl sokan is vagytok.

Viszont van egy javaslatom számodra! Ha legközelebb az alkotás ragadós aszfaltjára tévedne a lábad, és mindenáron még egy fanzint akarsz adni a felső tízezer kezébe, az ál-zsidózás helyett inkább sajnáld a kenyeret az éhező gyerekektől. Állítsd piedesztálra az arab dokit a kórházból. Vagy ítéld el a dawn-kórosok foglalkoztatását. Hátha abból kisül valami. És ígérem, nem kérek jogdíjat az ötletért.